A varjú tündér

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek meg egy fia. Egész nap az erdőkön járt, madarakat fogott és eladta, ha volt kinek. Egyszer csak meghal az apja és magára maradt a fiú. Nem tudta, hogy mi volt az apja mestersége és amint keresgél össze-vissza a padláson, megtalálja a madárfogótőrt.

Veszi, kimegy vele az erdőre és ráteszi a tőrt egy fára. Ehol egy varjú szállana a fára, de ott a tőr és beleakadt a szegény madár. A fiú mászik utána és amint fogná a madarat, rimánkodik a varjú, hogy eressze szabadon, ad ő maga helyett szebbet, drágábbat is. Addig könyörög

neki a varjú, míg szabadon eresztette. Ismét felteszi a tőrt a fára és amint ott üldögél a fa tövében, megint jön egy madár és az is egyenesen a tőrbe. Leveszi onnan a fiú, de csak elámul a szépségén; soha olyat, amióta az erdőt járja.

Nézi, nézi, becézgeti, de íme itt a varjú és ezt mondja a fiúnak:

– Vidd ezt a madarat a pádisához, megveszi az tőled.

A fiú veszi a madarat, kalickába teszi és viszi a palotába. Ahogy meglátta a pádisa a szép kis állatot, roppant megörült neki; annyi pénzt ad érte

a fiúnak, hogy azt se tudta, mit csináljon vele. A madarat aranykalickába teszik és éjjel-nappal abban telik a pádisa öröme.

Volt a pádisának egy lalája, aki roppantul megirigyelte a madarász-fiú szerencséjét és egyre azon törte a fejét, hogy hogyan tehetné el láb alól. Odamegy egy nap a pádisához és azt mondja neki:

– Milyen szép volna az a madár, ha elefántcsont palotában lakhatnék.

– Ugyan, lala, – mondja a pádisa – honnan vegyek én elő annyi elefántcsontot?

– Aki a madarat hozta – feleli a lala – az az elefántcsontot is elő tudja keríteni.

Hívatja a pádisa a kis madarászt és megparancsolja neki, hogy nem bánja, akárhonnan, de egy kis palotának való elefántcsontot teremtsen elő neki.

– Ugyan, pádisa uram, – könyörög a fiú – honnan vegyek én annyi elefántcsontot?

– Az a te dolgod – feleli a király – negyven napig

keresheted, ha akkorára itt nem lesz, a fejed bánja meg.

Megy nagy búsan a fiú és amint gondolkozik az úton, ehol a varjú és kérdi a madarásztól, hogy min aggódik olyan nagyon. Elmondja a fiú, hogy milyen nagy bajt hozott a kis madár a fejére.

– Sose búsulj ezen, – mondja neki a varjú – hanem menj a pádisához és kérj tőle negyven szekérrel bort.

Odamegy a fiú a palotába, megkapja a sok bort és amint jön a szekerekkel, odarepül a varjú és azt mondja neki:

– Közel az erdő széléhez negyven nagy itató van felállítva. Ahány elefánt csak van, mind odamegy vizet inni, menj és víz helyett borral töltsd meg az itatókat. Ha majd mind összerogyik nagy részegen, kiverheted a fogukat és viheted a királynak.

A fiú úgy tesz, ahogy a varjú mondta volt és a bor helyett elefántcsonttal megrakodva, úgy állít be szekerével a palotába. Megörült a király a sok elefántcsontnak, felépítteti a palotát, a kis madarászt megajándékozza és úgy küldi haza.

Ott a csillogó madár a palotában, vígan ugrándozik a csontokon, de csak nem fog az énekléshez.

– Ha itt volna a gazdája, – mondja a lala – megjönne a kedve az énekléshez is.

– Ki tudja, hogy ki a gazdája és hogy hol volna található, – mondja búsan a király.

– Az, aki az elefántcsontot elhozta, elhozná a gazdáját is, – mondja a lala.

Hívatja megint a madarászt és ráparancsol, hogy ennek a madárnak a gazdáját teremtse elő neki.

– Honnan tudhatom én, hogy ki a gazdája, – mondja am madarász, – mikor én is az erdőn fogtam.

– Az a te dolgod. Ha meg nem találod, megöletlek. Negyven nap elég idő, az alatt keresheted.

Haza megy a fiú és amint ott bújában rídogál, ehol ismét a varjú és kérdi tőle, hogy miért sír-rí.

– Hogyne sírnék, – mondja a szegény fiú és azzal kezdi az új baját beszélni.

– Ilyen kicsiségért érdemes is annyit sírni. Menj gyorsan a királyhoz, kérj tőle egy nagy hajót; de olyan nagy és olyan szép legyen, hogy negyven leány férjen el benne, szép kertje is legyen, fürdője is.

A fiú elmegy a királyhoz és mondja, hogy mi kell neki az útra.

Elkészül a hajó, ahogy kívánta, rászáll a fiú és amint éppen gondolkozik, hogy jobbra, menjen-e, avagy balra, repül a varjú és azt mondja a fiúnak:

– Mindig csak jobbra tarts a hajóddal és addig meg se állj, míg egy nagy hegyhez nem érsz.

Ott, a hegy tövében lakik a negyven peri, ha meglátják majd a hajódat, mind meg akarja majd nézni. Te csak a királynéjukat engedd be, mert az a kis madárnak a gazdája és amint majd mutogatod neki a hajót, indulj vele útnak és meg se állj hazáig.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác: Török mesevilág