Egyszer régen élt a városban egy öreg fegyverkovács. Csinált tőrt, kardot, pikát, pajzsot, páncélinget, és eladta, abból élt a családjával. Ügyességének híre idegen országokba is eljutott; ha külhoni kereskedő járt a városban, mindig vett tőle fegyvert, és drága ajándékként vitte haza.

Volt az öreg fegyverkovácsnak három fia. A legidősebbet Babeknak hívták, a középsőt Mohamednek, a legkisebbet meg Szafónak. Elég csúf volt mind a három: alacsony termetű, púpos, kopasz. És úgy hasonlítottak egymásra, hogy még az anyjuk se tudta, melyik melyik. Hogy mégis meg tudja különböztetni őket, más-más ruhát adott rájuk. Az egyiknek színes gyapjúból készített sapkát, a másiknak rikító színű vászonból varrt inget. Az emberek mindig kíváncsian bámulták a torz fivéreket meg a tarkabarka öltözéküket.

Az öreg maga mellé vette a fiait a műhelybe, és tanítgatta őket a mesterségre. Mind a három nagyon szófogadó volt, nagy igyekezettel csinálták, amire az apjuk tanította őket, és hamar kitanulták apjuk mesterségét. Babek, a legidősebb fiú dolgozott a legszebben, és hamarosan maga is olyan szép fegyvereket kovácsolt már, mint az apja. Örült az öreg, hogy ilyen ügyes a fia, mondta is a feleségének esténként, mikor hazament:

– Hála istennek, a mi Babek fiunk most már nálam is ügyesebben edzi az acélt. Nemsokára a helyemre állhat, és én megpihenhetek egy kicsit.

Örült az anya is. Mélyen meghajolt, jobb kezével megérintette a földet, aztán a szívét és a homlokát:

– Hála istennek, hála istennek… – suttogta.

Így éldegéltek…

Egyszer csak az öregember nagybeteg lett. Az öregasszony meg a fiúk ugyancsak búslakodtak. Hívatták a mullát, az imádkozott, szent mondásokat írt egy darab papírra, és meghagyta, hogy a papírt tegyék vízbe, de úgy, hogy a beteg észre ne vegye, a vizet pedig itassák meg vele. Úgy tett az asszony, ahogy a mulla mondta, de az öreg csak nem lett jobban. Napról napra gyengült. Akkor doktorokat meg vajákosokat hívatott az öregasszony. Adtak is mindenféle gyógyszereket, füveket a betegnek, de csak nem segíthettek rajta, meghalt az öregember.

Az apa halála után Babek, a legidősebb fiú lett a családfő.

Nem henyéltek a testvérek, dolgoztak vállvetve, és semmiben sem láttak szükséget. Anyjuk mindennap főzött nekik ebédet, és elvitte a műhelybe.

Sok-sok nap telt el így. Az anya gondját viselte a háznak, a fiúk a műhelyben szorgoskodtak. Így éltek volna, békében és egyetértésben, míg a világ világ, ha egyszer csak valami váratlan dolog nem történik.

Egyszer a helytartó fia, vadászatról hazatérőben, elment pajtásaival a műhely előtt, és meglátta a három testvért. A legkisebb fiú a fújtatónál állt, és élesztette a tüzet. Mohamed az üllőnél dolgozott: tűzfogóval egy darab izzó vasat tartott, és kalapálta. Valahányszor ráütött, szanaszéjjel repkedtek a szikrák. Babek pedig egy kész kardot tartott a kezében, és finom mintákkal cifrázta a markolatát.

A városi helytartó fia odament a műhely ajtajához, és csúfolni kezdte a fiúkat. A mesteremberek rá se hederítettek, dolgoztak tovább. De a helytartó fia nem hagyta annyiban a dolgot. Kikapott egy marék sarat az öntözőárokból, és Babek fejéhez vágta.

Babek szörnyű haragra gerjedt, egészen belevörösödött. Megmarkolta a kardot, utánavetette magát a helytartó fiának, és a kard lapjával teljes erejéből rásújtott a hátára. Az előkelő ifjú üvöltve elterült, a pajtásai vitték haza.

Babek meg visszafutott a testvéreihez, elmondta, mit tett a helytartó fiával.

– Fivéreim, bezárkózunk a műhelybe, és senkit se eresztünk be, ha jönnek értem – tette hozzá.

Bezárkóztak a műhelybe, és folytatták a munkájukat.

Közben a helytartó megtudta, mi történt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá a bűnöst, aki kezet emelt a fiára. Az őrök nyomban teljesítették a parancsot, körülfogták a műhelyt, de látták, hogy be van zárva. Betörték az ajtót, megfogták a három testvért, megkötözték és a városi helytartó elébe hurcolták őket.

Ránézett a helytartó a három torzszülöttre, és azt mondta:

– Ne öljük meg őket, még a halált se érdemlik meg. Vigyétek ki őket a térre, mindegyiknek száz korbácsütés, aztán kergessétek ki őket a városból!

Úgy is tettek a szolgák. Kivezették a testvéreket a térre, rájuk mérték a száz-száz korbácsütést, és kikergették őket a városból…

Elindultak a testvérek az ismeretlen úton. Mennyit mentek, mennyit nem, nem tudjuk, de egyszer csak elérkeztek egy helyre, ahol háromfelé ágazott el az út.

Azt kérdi Szafo, a legkisebb fiú:

– Melyik útra térünk?

– Jobb lesz, ha együtt maradunk. Menjünk jobbra – mondta a középső fiú.

– Nem, Mohamed, ne menjünk együtt! – kiáltotta Babek – Azt akarod, hogy mindig csak nevessenek rajtunk az emberek? Menjünk külön-külön, mindegyikünk más úton, úgy jobb lesz.

A fiúk szót fogadtak Babeknak, és ki-ki azon az úton indult el, amelyiket a legidősebb fiú kijelölte neki.

Hadd menjen hát a két kisebb a maga útján, mi menjünk Babekkal, nézzük meg, hová jutott, mi történt vele.

Ment, mendegélt Babek, és eljutott Bagdad városába. Sokáig bolyongott a városban, és rábukkant egy utcára, ahol mindenféle vastárgyakat készítő műhelyek voltak. Voltak ott fegyvermesterek, kovácsok, de gelencsérek is, meg szabók is. Babek megállt az egyik műhely előtt, amelynek a gazdája kést meg tőrt csinált, és köszönt a gazdának:

– Szálem alejkum!

– Alejkum szálem, idegen – köszönt vissza a gazda.

– Honnan tudod, hogy idegen vagyok?

– A ruhádon látom, nálunk nem hordanak ilyet.

– Csakugyan nem vagyok idevalósi. Fogadj fel engem, derék mester, csinálok én neked olyan kardokat meg tőröket, amilyet még Damaszkuszban se találsz.

– No, csak ne dicsekedj, elébb dolgozzál! Meglátom, hogy dolgozol, és ha csakugyan érted a mesterséget, felfogadlak.

– Jól van, csak ennem adj a munkám fejében, és engedd meg, hogy itt alhassak a műhelyben.

A gazda beleegyezett.

Babek néhány nap alatt megmutatta az öreg mesternek, hogy mit tud. Annak nagyon megtetszett a munkája, fel is fogadta segédjének.

Ott éldegélt Babek az öreg mesternél, sokáig-e, nem-e, nem tudjuk. Hanem egyszer csak megbetegedett az öregember, és meghalt. Babek lett a műhely gazdája.

Hadd maradjon hát Babek Bagdadban, mi meg lássuk, hová került Mohamed és Szafo.

Mohamed, a középső fiú sok várost bejárt, de sehol se ért révbe, majd éhen veszett.

A legkisebb fiú is városról városra bolyongott, és azon élt, amit jó emberek adtak neki. Egyszer is egész nap csatangolt, egy egész tarisznyára való kenyeret összeszedett, és elhatározta, hogy kimegy a városból a forráshoz, ott eszi meg a vacsoráját, és pihen egyet.

Odaért Szafo a forráshoz, amely magas fák gyűrűjében csörgedezett, leült a fűbe, elővett a tarisznyából egy darab kenyeret, és falatozáshoz látott. Egyszer csak látja ám, hogy egy ember alszik az árnyékban. Nézi, nézi, hát megismeri Mohamed bátyját, de milyen sovány, milyen sápadt! Szafo felkeltette Mohamedet, megölelték egymást, sírva fakadtak.

– Mi történt veled, Mohamed? – kérdezte Szafo. – Miért vagy ilyen sovány?

– Hogy mondjam el neked, Szafo testvér? Nagy földet bejártam, sehol nyugovásra nem lelhettem, eltörődtem, sokat koplaltam…

Szafo megosztotta vele a kenyerét, mind a ketten jóllaktak, nagyot ittak rá a forrásvízből. Aztán elhatározták, hogy ha lemegy a nap, és sötétedni kezd, visszamennek a városba, és bekéredzkednek éjszakára a karavánszerájba. Úgy is tettek. Szürkületkor felkerekedtek, bementek a városba. Odaálltak a karavánszeráj gazdája elé, és azt mondták:

– Szálem alejkum, becsületes gazda! Szegény vándorok vagyunk, engedd meg, hogy itt töltsük az éjszakát!

Folytatás >>>

Forrás: Ali, a gyáva vitéz c. kurd népmesegyűjtemény