Valamikor réges-régen élt egyszer egy Ali nevű szegény ember. Magas termetű volt, széles vállú, a keze olyan erős, hogy a vaspálcát is meghajlította. Aki a hegyek között találkozott vele, azt hitte, óriást lát. Egy városszéli öreg házikóban lakott Ali a feleségével. Gyermekük nem volt.

Ali mindennap kiment az erdőre, fát vágott ki, faszenet égetett belőle, a faszenet nádból font kosárba rakta, és szamárháton elvitte a városba eladni. Abból élt a feleségével.

Csak eléldegéltek így, nem panaszkodtak. Nem is lett volna semmi baj, ha Ali nem lett volna olyan félős természetű. A világon mindentől félt, éjjel az orrát ki nem dugta volna a házból. És ráadásul egyszer még rosszat is álmodott, álmában széttépték a farkasok az erdőn.

– Nem megyek én többet az erdőre – mondta a feleségének -, megesznek a farkasok.

– Még senki se látott farkast a mi erdőnkben – felelte a felesége. – És te, aki olyan erős vagy, hogy félhetsz a farkastól?

– Bizony félek én, asszony! Gyere, menjünk el innen más vidékre!

És valahányszor megjött az erdőről, mindig csak azt hajtogatta:

– Félek a farkasoktól, megesznek… Gyere, asszony, menjünk el innen!

Megelégelte az asszony a siránkozást:

– Menjünk hát, elegem volt belőle, hogy minden áldott nap ugyanazt kell hallgatnom!

Eladták öreg házikójukat, feltették a szamárra a holmijukat, Ali régi kardját se felejtették el, és útnak indultak.

Pár nap, pár éjszaka mind csak mentek. Egyszer csak egy széles mezőben találták magukat. Tiszta vizű patakok csörgedeztek a mezőben, suhogott a magas fű. Azt mondja Ali a feleségének:

– Hány éjjel nem aludtam már, látod! Málházzuk le a szamarat, hadd pihenjen, hadd legeljen, én meg alszom egy sort. Te fogd a kardot, feleségem, és vigyázz rám, hogy rajtam ne üssenek a farkasok!

A felesége ráállott. Levette Ali a málhát a szamárról, letette a fűre, a szamarat meg elengedte legelni. Az asszony le terített egy pokrócot a férjének, Ali lefeküdt és elaludt.

Hanem az a rét, ahol megpihentek, a padisahé volt. A padisah palotája se volt messze. A padisah épp akkor ment fel a palotája tetejére, és gyönyörködött a birtokaiban. És meglátta, hogy ismeretlen emberek vannak a rétjén, de még a szamarukat is elengedték legelészni. Megharagudott a padisah, hívatta tíz fegyveresét, és megparancsolta nekik:

– Lovagoljatok ki a rétre, kötözzétek meg azt az arcátlant, aki oda mert telepedni a rétemre, dobjátok fel a szamárra, és hozzátok elébem!

A fegyveresek lóra pattantak és kivágtattak a mezőre. Ali felesége észrevette az úton a tíz lovast, és azt gondolta magában: „No, ezek nem jóban járnak!”

Kihúzta az Ali kardját a hüvelyből, és mikor a lovasok közelebb értek, elébük ment. Levette a fejkendőjét, a lábuk elé hajította, és így szólt:

– Át ne lépjétek ezt a kendőt! Az én férjem a híres vitéz, Ali, egy csapással tízet is megöl. Itt a kardja. Menjetek innen! Ha felébred, hírmondó se marad belőletek.

Ránéztek a fegyveresek az alvó emberre, látták, hogy milyen nagy, elhitték, amit az asszony mondott, és megijedtek.

– És hová tart ez a híres vitéz? – kérdezte félénken a legidősebb fegyveres.

– Megharagudott a padisahjára, és faképnél hagyta. Aki először hívja, azt fogja szolgálni.

A fegyveresek megfordították a lovukat, és száguldottak vissza urukhoz. A padisah megkérdezte:

– No, hát hol van az az arcátlan fickó?

– Nem valami jöttment ember pihen ám a mezőben, dicső padisah, hanem maga a híres Ali vitéz! Szálfa termetű, roppant öklű. Azt beszélik, egy csapásra tízet is megöl. Megharagudott a padisahjára, és otthagyta. Aki hívja, annak fog szolgálni.

– Ha így van, fogadjuk illendően! Készítsétek elő neki az egyik palotámat. Gyűljenek össze mind a fegyvereseim, magam megyek a dicső Ali vitéz elébe.

Nagy sürgés-forgás támadt.

Az égen megjelent egy kicsi felhő. Közelebb jött, közelebb jött, mind nagyobb lett. Megzendült az ég, megeredt a zápor. Ali meg a felesége bőrig ázott. Az asszony szapulni kezdte az urát:

– Ez is teérted van, minek aludtál! Mihez kezdünk most, csuromvizesen? Se házunk, se kemencénk, hogy megmelegedjünk, megszárítkozzunk. Itt hagylak és megyek, amerre látok.

Megijedt Ali, könyörgött a feleségének, hogy ne hagyja egyedül ezen az idegen helyen.

– Hát itt hagynál engem, kis feleségem? Hová legyek egyedül, mi lesz belőlem?

– No jó, nem megyek el – mondta az asszony -, de esküdj meg, hogy mától fogva azt csinálod, amit mondok!

– Esküszöm a szent könyvre, a Koránra, hogy szót fogadok neked, csak ne hagyj el! – rimánkodott Ali.

Hitt neki az asszony, és azt mondta:

– Málházd fel a szamarat, megyünk a padisah palotájába. Mikor elénk jönnek, te csak nézz szigorúan mindenkire, de egy szót se szólj! A köszöntésre ne válaszolj, ne hajolj meg! Csak bólints hanyagul! Ha Ali vitéznek szólítanak, ne csodálkozz! Megjegyezted, amit mondtam?

– Meg, úgy teszek, ahogy mondtad.

Mikor a palotához értek, a padisah a főembereivel meg valamennyi harcosával kiment elébük. Ránézett Alira, és azt gondolta magában: „Igazat beszéltek a fegyvereseim, ilyen öles termetű vitézt még életemben nem láttam.” Odalépett a padisah Alihoz, és így szólt:

– Isten hozott, Ali vitéz, isten hozott!

Ali nem felelt, csak biccentett, és szigorúan nézett a padisahra. A padisah egy kicsit elbizonytalanodott a pillantásától.

Bevezették őket a palotába. A szamarat bekötötték a padisah istállójába, és külön szolgát rendeltek melléje, hogy ápolja és etesse. A padisah a maga szabóját küldte Alihoz. A szabó mértéket vett, és pompás ruhát varrt Alinak.

Az öreg szabó, visszatérve a műhelyébe, azt mondta:

– Negyven éve szolgálok a padisah palotájában, de ilyen hatalmas termetű embert még nem láttam.

Már egy hónapja élt Ali meg a felesége a palotában. A padisah nem háborgatta őket. Hanem egyszer azt mondja Alinak az asszony:

– Nemsokára meghív téged a padisah, megvendégel. Ha akármire kér, csak annyit mondj: „Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték.” Egyebet semmiképpen ne mond, állj fel és gyere el!

Mintha csak megálmodta volna az asszony! Másnap csakugyan megjelentek a szolgák:

– Ali vitéz, a padisah vendégségbe hív.

Felöltözött Ali, és ment a padisahhoz. Már ott ültek nála az összes hadvezérek meg főemberek. Ali belépett, és úgy inába szállt a bátorsága, hogy még köszönni is elfelejtett. A padisah vendégei pedig, látván, hogy milyen nagy, milyen széles a háta, milyen hatalmas az ökle, suttogni kezdtek:

– Micsoda óriás, micsoda vitéz! Még a padisah gazdagsága is semmi neki, ügyet se vet az előkelő emberekre! Látszik, hogy sokat tapasztalt, sok padisah udvarában megfordult.

Ali asztalhoz ült. A vendégek sugdolóztak, fennhangon is beszélgettek, de Ali egy szót sem szólt. Mikor megették a piláfot, a padisah Alihoz fordult:

– Tudod-e, Ali vitéz, hogy miért hívattalak?

Ali vállat vont, és a padisah folytatta:

– Egy óriási farkas jár mostanában éjszakánként a kertünkbe. Embereket ragadoz el, mindenki retteg tőle. Kérlek, szabadíts meg bennünket ettől a farkastól!

Mikor Ali meghallotta a „farkas” szót, valósággal megbénult a nyelve. Sokáig egy hang sem jött ki a torkán. A padisah meg a vendégek várták a választ. Alinak eszébe jutott, hogy mit mondott a felesége, és összeszedte magát:

– Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték – szólt.

Ennyit mondott, felállt, és szó nélkül kiment. A hadvezérek meg a padisah bizalmas emberei egymás szavába vágva örvendeztek:

– Ez aztán a vitéz! Nagy szerencsét küldött ránk Allah!

– A farkas felfordul rémületében, ahogy meglátja.

Ali lihegve futott hazáig. Sötét volt már. Úgy repült be a szobába, mint az elhajított kő:

– Menjünk el ebből a városból, asszony! Itt nincs maradásunk. Menjünk el hajnalban, mikor még mindenki alszik…

– Miért menjünk el, összedűlt a világ? Legalább beszélj értelmesen!

– Azt mondja a padisah, hogy egy nagy emberevő farkas jár a kertjébe éjjelente, és arra kér, hogy szabadítsam meg tőle a várost. Hát én szálljak szembe a farkassal? Hiszen azért jöttünk el az erdőszéli házunkból, mert félek a farkastól! Menjünk el ebből a városból!

– Nem megyünk sehova! – felelte a felesége.

– Hát a farkassal mi lesz?

– Rá se gondolj, az az én gondom.

Sokáig könyörgött Ali az asszonynak, hogy menjenek el, de az csak nem hajtott a szavára.

Éjfélkor Ali mélyen aludt. Az asszony meg felkelt, fogott egy zsákot, kardot, egy kis kerek pajzsot, és ment a padisah kertjébe.

Alighogy belépett a kertbe, a bokrok mögül vészes üvöltés harsant fel. A farkas volt az, és jött is közelebb, közelebb… Ali felesége kihúzta a kardot, és bátran ment elébe. A farkas kiugrott a bokorból, és rávetette magát az asszonyra. De az asszony nem ijedt meg, beletaszította a pajzsot a farkas pofájába, a karddal meg levágta a fejét. Aztán beletette a zsákba a farkas óriási fejét, és hazavitte. Kikötötte a zsák száját, hogy kilátsszon a farkas füle, oda tette, ahol Ali reggelente mosakodott, ő maga meg lefeküdt aludni.

Ali otthon is, mikor az erdőre járt dolgozni, korán kelő volt. Megszokásból az új helyén is pirkadatkor kiugrott az ágyból, és kiment mosakodni. Aznap is, alighogy megvirradt, kiment mosakodni, és épp a karjára akarta paskolni a vizet, mikor meglátta a zsákot, annak a szájában meg a farkasfület.

Folytatás >>>

Forrás: mek.oszk.hu