Egyszer volt, hol nem volt egy szegény öregasszony. Mindennap kijárt az erdőre rőzsét szedni, bevitte a városba, és eladta.

Egyszer, mikor így rőzsét szedett az erdőn, betévedt a sűrűbe. Hallja ám, hogy a közelben felüvölt egy oroszlán. Az asszony nem ijedt meg, széthajtotta az ágakat, meglátott egy tisztást, hát a tisztáson egy hatalmas oroszlán fekszik, és egy kisfiút szoptat. Az öregasszony nagyon elcsodálkozott, de gondolta, már csak megnézi, mi lesz ebből. Az oroszlán megetette a gyereket, és eltűnt a sűrűben. A kisfiú egyedül maradt.

Az asszony előjött a fa mögül, szép csöndesen odament a kisfiúhoz, és felvette az ölébe. A kisfiú megölelte, nem félt tőle, hozzásimult. Az asszony gondolkozott egy kicsit, és döntött: „Már csak nem hagyom itt az erdőben, hazaviszem.”

Attól fogva a kisfiú az öregasszonynál lakott. Ha a fiú felől kérdezgették az asszonyt, azt felelte, hogy az az ő árva unokája, Aszlánnak hívják. A szomszédok sajnálták az árvát, gyakran vittek neki tejet. Az öregasszony meg csak járt az erdőre, rőzsét szedett, eladta a rőzsekötegeket a városban. Így éldegéltek. A kisfiú nőttön-nőtt.

Tizennégy éves korára már öles termetű volt. Se gyerek, se felnőtt férfi le nem gyűrhette a verekedésben. Mindenkit legyőzött. Az öregasszony elszólhatta magát, hogy Aszlánt az erdőben találta, mert a rossz emberek suttogni kezdtek:

– Jaj nekünk, erdei vadat tápláltunk a tulajdon romlásunkra…

És egyszer összeálltak, és elmentek panaszra a padisahhoz, hogy Aszlán mindenkibe beleköt, és az emberek félnek tőle. A padisah meghallgatta őket, és megparancsolta, hogy küldjenek el Aszlánért. Mikor Aszlán megjelent előtte, megkérdezte tőle:

– Ki fia vagy?

– A rőzseárus öregasszony unokája vagyok.

– Miért kötsz bele gyerekekbe, felnőttekbe, mindenkibe?

– Én nem kötök bele senkibe. Ők akarnak birkózni velem, és én legyőzöm őket.

Hívatta a padisah a legerősebb testőreit, és megparancsolta, hogy verekedjenek meg Aszlánnal. Aszlán egytől egyig mindet legyőzte. Látta a padisah, hogy milyen nagy erejű a fiú, és azt gondolta magában: „Ilyen pajtás kellene az én fiamnak!”

– Nem akarnál itt maradni az udvarban, Aszlán? – kérdezte tőle. – Az öreganyó magamagát is alig bírja táplálni, nálam meg jó dolgod lesz. Azt akarom, hogy légy a fiam, Mirza Mahmud pajtása.

– Szívesen itt maradok. Csak a jó öreganyó is hadd lakjon itt. Úgyis egész életében abban a düledező viskóban senyvedezett.

A padisah beleegyezett. Attól fogva Aszlán meg az öreganyó, aki felnevelte, a palotában lakott.

Mirza Mahmud és Aszlán úgy összebarátkozott, hogy egy napig se bírták ki egymás nélkül.

Egyszer tavasszal lovaglóversenyt rendezett a fiatalság. Aszlán meg Mirza Mahmud is elhatározta, hogy szerencsét próbál. Az egész város odasereglett az ünnepségre. Köztük a padisah főemberei is, az előkelők, a vezérek, a kereskedők.

A játék szabályai szerint a versenyzők a kijelölt helyre léptettek, és egy vonalba igazították a lovuk fejét. A padisah jelére majd arra a helyre vágtatnak, ahol a nézőközönség összegyűlt. Aki először odaér, az a legjobb dzsigit.^[5]

A padisah megadta a jelt, és két lovas mindjárt kivált a csoportból: Aszlán és Mirza Mahmud. Fej fej mellett száguldottak a lovak, de a végén Aszlán mégis megelőzte Mirza Mahmudot. Ő lett a győztes.

– Dzsigit, dzsigit! – kiabálta a közönség.

És piros selyemkendőt kötöttek az Aszlán lova nyakára.

Ez bizony nem tetszett Mirza Mahmudnak. Odament Aszlánhoz, és azt mondta neki:

– Hogy mertél megelőzni, te erdő fattya!

Aszlán nagyon megbántódott.

A lovaglóverseny után lakomát rendeztek a legjobb dzsigit tiszteletére. Asztalokat vittek a kertbe, a padisah szolgái jóltartották a vendégeket. Csak Aszlán nem volt sehol. Kardot, pajzsot vett magához, lóra kapott, elment.

Mirza Mahmud észrevette, hogy eltűnt Aszlán. „Minek is bántottam meg” – gondolta, és a keresésére indult, de sehol se találta. Eszébe jutott, hogy megnézi, vajon az Aszlán lova a helyén van-e, és a lovász megmondta, hogy Aszlán ellovagolt, s azt is megmutatta a padisah fiának, hogy merre. Mirza Mahmud megparancsolta, hogy neki is nyergeljenek lovat. Lóra kapott, és nyargalt Aszlán után.

Aszlán közben mind messzebb jutott a várostól. Észrevette, hogy elfáradt a lova, gondolta, megáll, megpihenteti. Egyszerre porfelhőt látott az úton, lódobogást hallott.

„Biztosan engem üldöznek” – gondolta.

De csak Mirza Mahmud volt az. Odarúgtatott Aszlánhoz, és így szólt:

– Bocsáss meg, barátom! Soha többet nem sértelek meg. Gyere haza!

– Nem, Mirza Mahmud, nem való vagyok én a padisah fiához. Nem megyek vissza többet a palotába.

Akárhogy kérlelte Mirza Mahmud, a büszke fiú hajthatatlan volt. Akkor aztán Mirza Mahmud azt mondta:

– Ha te nem jössz vissza, én se megyek vissza, veled tartok.

– Nem illik neked egy erdei fattyúval kószálni a világban. Te a padisah fia vagy, és magad is padisah leszel.

Mirza Mahmud sírva fakadt, és azt mondta Aszlánnak:

– Hát akkor vedd el a kardomat, és vágd le a fejemet, de én akkor se tágítok tőled. Ahova te mégy, odamegyek én is.

Így aztán kettesben mentek tovább. Lovagoltak egy nap, lovagoltak két nap. Látja Aszlán, hogy Mirza Mahmud el-elbólint a nyeregben. Épp egy selyemfüvű rét mellett lovagoltak.

– Fáradt vagy, Mirza Mahmud – szólt Aszlán -, meg a lovaknak is ideje megpihenni. Álljunk meg itt ezen a réten, hadd legeljenek a lovak, te meg feküdj le aludni. Én majd őrködöm.

Úgy is tettek. Nem tudták, hogy az a rét öt testvéré, öt óriásé. Ősszel erről a rétről kaszálták a füvet a lovaiknak az óriások.

Az öt óriás háza a hegyen volt. Meglátták, hogy idegen lovak legelnek a rétjükön, és haragra lobbantak. Szóltak a legfiatalabbnak:

– Eredj már, kötözd meg azokat a pimasz fickókat, akik ott dúlják a rétünket, és hozd ide őket, hadd lássuk el a bajukat!

A legfiatalabb óriás kitépett tövestül egy nagy fát, a vállára hajította, és kiment a rétre.

Ahogy meglátta Aszlánt és Mirza Mahmudot, már messziről rájuk kiáltott:

– Hé, ti léhűtők, hogy meritek a mi rétünkön legeltetni a lovatokat!

Aszlán meghallotta a nagy kiabálást, és azt gondolta magában: „Ha Mirza Mahmud felébred, megijed” – és elébe ment az ordítozónak. Ahogy közelebb ér, látja ám, hogy micsoda rettenetes óriás az: a feje a felleget veri, a vállán egy egész szálfa. De nem ijedt meg.

– Miért kiabálsz, atyámfia? Ha egy arany ára kárt csináltunk neked, hát itt van érte tíz, csak ne pörölj!

– Még feleselsz is velem? – kiáltotta az óriás, meglóbálta a fát, és Aszlán felé hajította.

Aszlán kitért előle, mellette zúgott el a fa. Elkapta Aszlán az óriás gallérját, és úgy belevágta a rét mellett levő mocsárba, hogy nyakig belesüppedt. Ordított az óriás, ahogy a torkán kifért:

– Mentsetek meg, elpusztulok!…

Aszlán rákiáltott:

– Ha el nem hallgatsz, belefojtlak!

Az óriás elhallgatott, és Aszlán visszament a mélyen alvó Mirza Mahmudhoz.

A dühös óriások várták, csak várták legkisebb testvérüket, de nem jött.

Folytatás >>>

Forrás: Ali, a gyáva vitéz c. kurd népmesegyűjtemény