Nem kell a Fűszerbazárba menni ahhoz, hogy a jellegzetes török fűszerek illatát megérezzük. Elég, ha elsétálunk egy-egy kifőzde vagy kis üzlet mellett.

És bár szinte mindenhol lehet kapni a befóliázott fűszerfüzéreket, nem a legjobbak, érdemes kimérőset venni. Ezek azok, amik nélkül én nem jövök haza: nane, azaz menta (joghurtba, fokhagymával isteni mártogatós lesz belőle), kırmızı pul biber, azaz pirospaprika pehely (csíp, mint a veszedelem, de nincs az az étel, amelybe ne lenne jó), kimyon, azaz kömény (inkább a római köményre hajaz) és sumak, azaz szömörce, amelyet én főként salátákra szórok, de ha elkap a hév, bármire hintem. Fűszerkeverékek közül jöhet bármi: köfte, kebab, ottomán varázs és társai, a hagyományos vasárnapi fasírt egyből török ízt kap, ha ezekből szórunk bele.

Első török utamig csak a Csíícseriborsóóóbahablehencse… című klasszikusból ismertem a csicseriborsót. De hogy hogy nézhet ki, neadjisten milyen az íze, sosem gondoltam bele. Az egész olyan misztikusnak tűnt. Addig, míg nem raktak elém egy tál nohutot. Jé, mogyoróleves? Nem, nohut. Az valami mogyoróféle? Nem, ez nohut. – így zajlott a gasztronómiai eszmecsere, amelyből nem jöttem rá, mi a nohut, de vállrántva elkönyveltem, hogy mogyoróleves rizzsel, és két pofára tömtem.

Pár nap múlva a piacon futottam bele a pörkölt mogyoró, a mandula és a kesudió mellett valami kismogyoróba(???), fura tömény ízzel. Jé, mogyoró? Nem, leblebi. Az valami mogyoróféle? Nem, ez leblebi. Gyanús lett, itt minden mogyorónak látszik, és semmi nem az. A szótáram szerint a leblebi pirított bagolyborsó. Legalább annyira egzotikusnak hangzott, mint a Harry Potter-féle mindenízű drazsé, míg a botanikában jártas ismerősöm fel nem világosított: ez bizony a csicseriborsó lánykori neve. Létezik mindenféle verzióban: sózva, csokival vagy cukorral bevonva.

Bár ma már minden nagyobb bolt polcain lehet kapni csicseriborsót itthon is, leblebit még nem. Annyira nem finom, hogy csak ezért nekiindulnék Törökországnak, de a többi sózott, pörkölt finomsággal együtt csalogató.

Ugyanebbe a kategóriába tartoznak nálam az olívabogyó különféle fajtái és a sajtok is. Jól bírják a hazautat, és utána még hetekig napokig kitartanak, ha otthon szeretnénk igazi török hangulatú reggelizőasztalt rittyenteni. A kaşar peyniri (sárga, kemény gouda jellegű) és a beyaz peyniri (fehér, krémes, fetaszerű) sajtok jó barátai a magyar boroknak.

Az írott betűk szerelmeseinek rossz hírem van: Törökországban bármilyen feketepiaci termékhez könnyebben hozzá lehet jutni, mint könyvhöz. Hamarabb szerzünk egy eredeti Louis Vuitton-hamisítványt, mint egy Nazim Hikmet-kötetet. Hogy ennek mi az oka, ötletem sincs, már nálam okosabbak is sokat feszegették a kérdést, hogy vajon a törökök miért nem olvasnak. Először akkor szembesültem a könyvesboltok hiányával, amikor egy hosszabb ottlétem alatt elfogyott minden olvasnivalóm, és nekiindultam volna könyvet venni. De nem volt hova. Márpedig a nyelvtanulásnak az egyik legjobb módja, ha valamilyen ismert, anyanyelvünkön már többször olvasott regényt idegen nyelven is silabizálgatunk vagy gyerekmesékkel próbálkozunk. Végül a reptéren találtam meg a Kánaánt. 30 lírám volt még, aminek muszáj volt a seggére vernem: lett két szuperakciós török könyvem és egy tábla pisztáciás csokim.

És ha már itt tartunk:

Gombóc Artúr óta ismerjük a csokoládé terápiás hatását. Ha pedig még ét is, pisztáciás is, török is, nincs az a lelki bánat, amit ne kúrálhatnánk ki vele! A kemény étcsoki már a kezünkben olvadásnak indul, ha totojázunk. Az ínyencek leszopogatják a csokoládét az egész pisztáciaszemekről, amelyeket végül ízlelgetve szétroppantanak, a türelmetlenebbek egyből lerágják a csokit, hogy utána a roppanós, isteni pisztáciát is boldogan, hersegve szétzúzzák. Mindkét módszernek megvan a varázsa…

(Létezik pisztáciás Magnum is – és bár ez nem a reklám helye, a gyártó lassan fizethetne nekem, annyifelé népszerűsítem ezt az általam méltán agyondicsért jégkrémet. Ha már ettünk itthon pisztáciásnak hirdetett, kommersz borzalmat, vagy felsejlik még a 80-as évek vizes pisztáciafagyijának nosztalgikus, ám borzalmas emléke, és ez elrettentene bennünket, higgyük el: a pisztáciás Magnum krémje tényleg pisztáciaízű, selymes, karakteres, olvadós, mmmm. Természetesen ilyet hazahozni nem könnyű, sokat segít, ha nagy tételben vásárolunk és hűtőkocsival indulunk útnak. De amíg ott vagyunk, hódoljunk neki.)

Ha még konkrétabb pisztáciaízre vágyunk, érdemes a fıstık ezmesit kipróbálni. Minden valamirevaló baklavásnál megtaláljuk ezt a darált pisztáciából készült finomságot. Kétségünk se legyen afelől, hogy eszméletlenül édes, omlós és garantáltan függőséget okoz, telhetetlenebbek számoljanak vele, hogy egy idő után lüktet a fog is, az agy is a brutális cukortartalomtól. Ettől függetlenül (éppen ezért?) kár lenne nem felpakolni belőle.

Vannak a sokat tapasztalt Törökország-utazók. Szemük sem rebben a Nagy Bazárban. Szőttes, arany, bőrdzseki hidegen hagyja őket. Egy szál hátizsákkal tolják, nem is férne bele semmi szuvenír. Meg nem is ezért jöttek.

Csakhogy a Kis Színes Csetresek őket is megingatják. Nem kell érte a bazárba menni, minden utcában lehet kapni belőle. Legszebb a türkiz, kacskaringós mintával, home made felirattal. Sokat tapasztalt utazónk tipródik, de végül győz a józan ész: kell ilyen, legalább 6! Hármasával csomagolva belefér a túrazsák oldalzsebébe. Utazónk ajándék gyanánt veszi, de aztán sajnálja őket odaadni, majd ebből falatozza otthon a pisztáciát, sajtot, olívabogyót és a cukros leblebit.

Igen, tudjuk, hogy kínai. Igen, itthon is lehet kapni. Igen, majdnem olcsóbb, mint kint. De annyira keleti, annyira török, annyira varázslatos, hogy néha, lopott pillanatokban megdörzsöljük, hátha előjön belőle egy dzsinn. Sokat tapasztalt Törökország-utazónk ezt is könnyedén elcsomagolja. Kettőt vesz a mécsestartóból, mert úgy a szép, belegyűri a zoknikat és a falatnyi túratörölközőt, és elégedettebb, mint egy őshonos kedi a halpiacon. 

A gyönyörű kelméket, jól szabott ruhákat elnézve nem nehéz elhinni, hogy Törökország vezető iparága a textilipar. A fast fashion márkák (pl. Koton) között is nagy számban találunk olyan darabokat, melyekben ötvöződik a magas minőség és a letisztult szabásvonal. A pasminák, kendők szerelmesei számára szintén hatalmas a választék. És hogy a török–magyar egyensúly megmaradjon: alig akad olyan fehérneműárus, akinél ne találnánk meg a Dr. Bugyi-féle alsóneműket. Lehet, hogy elsőre felakad a szemünk a magyar szón, lelkesebb nyelvtanulók próbálkoznak a bugji kiejtéssel, de ez bizony bugyi, echte magyar bugyi török bazári környezetben…

Néhány kétlírás bizsun kívül még nem vettem ékszert Törökországban, de mindig megbűvölten állok az ékszerboltok kirakata előtt. Van az az életkor, amely után már előtör a szarka a nőből, és aranyra vágyik. A kort elértem, a bátorságot még nem szedtem össze hozzá: aranyat venni drága és kockázatos mulatság, érdemes megbízható helyről, tapasztalat birtokában vásárolni. 

Koffeinfüggőknek és kávészertartás-kedvelőknek kötelező program elmenni Urfába a demirci pazarıba, ahol az arany- és ezüstművesek között megtaláljuk a bádogosokat: egyedi, kézzel készített dzsezvét (kávékiöntőt) készítenek, amelyben isteni zaccos kávét főzhetünk. Neszkávén szocializálódott egyedek számára eleinte macerásnak tűnik a török kávé elkészítése, pedig gyorsan megtanulható. Ahány főnek készül, annyi kanál kávét tegyünk a dzsezvébe, a csészével mérjük ki hozzá a vizet, és tegyük bele a cukrot, ha édesen szeretjük. Keverjük össze ezeket, majd lassú tűzön kezdjük főzni. Ha felfőtt a kávé, szedjük le a habot, és igazságosan osszuk el a csészékben. A megmaradt kávét tegyük vissza a tűzre, és várjuk meg, hogy újra felforrjon. Töltsük ki a csészékbe, és már fogyaszthatjuk is. Gyorsan találunk jelentkezőt, aki a visszamaradt zaccból könnyedén megjósolja, hogy a nagy szerelem (bajuszos az illető) már a közelben jár, hogy változások állnak be a munkánkban, és óvakodjunk a hosszú szőrű kutyáktól.

Ennyiben persze nem lehet átadni a kávéfőzés fortélyait. Ha mesterré akarunk válni, érdemes beházasodni egy török családba, és az anyósunk garantáltan megtanít.

Mióta először olvastam Aladdinról, azóta vágyom egy jó szőnyegre. A repülő funkció izgatott, csak valahogy a mintával nem voltam kibékülve. Pár éve még egy megsemmisítő pillantásra sem méltattam az általam mamisnak titulált keleti szőnyegeket, most pedig már a feketekereskedelem támogatását sem vetném el az ügy érdekében. Törökországból igazi török szőnyeget hazahozni ugyanis a mission impossible kategóriába tartozik szerintem. Nem csak azért, mert eszméletlen összegbe kerül, hanem mert a hazahozatala sem egyszerű.

Ha viszont van bennünk spiritusz és/vagy valódi szándék a vásárlásra, érdemes betérni egy szőnyegkereskedésbe. Nagy eséllyel megitatnak 4 liter almateával, varázslatos történetekkel traktálnak egy-egy szőnyeg motívumvilágával vagy készítésével kapcsolatban. Ne aggódjunk: miután elbódultunk a teától, a különös minták történeteitől vagy a szőnyegárus igéző szemétől, és erős késztetést érzünk arra, hogy majdnem mindegyiket megvegyük, az ár említése azonnal visszaránt majd a földre. Itt indul az igazi művészet: az alkudozás. Akinek van hozzá képe, tippje, technikája, ossza meg bátran, mert én itt mindig elvérzek.

Mikor hazatérvén elégedetten kortyoljuk habos török kávénkat az autentikus török csészéből, meztelen talpunk alatt érezzük az anatóliai kilim életre kelő mintáit, elgondolkodva ropogtatjuk a leblebit, a bazárban vett csodalámpa fénye megcsillan az új fülbevalónkon, ízlelgetjük Ömer Seyfettin novelláit, akkor döbbenünk rá, hogy a bevásárlólistánk hiányos volt. Előkapjuk a túrahátizsákot, és gondos tervezgetésbe fogunk, mikor térjünk vissza Törökországba. Elfelejtettünk  bort hozni, és abból is van legalább 9 jófajta…

Fejes Edit – Türkinfo