Volt is, nem is volt, volt egyszer egy padisa, ennek meg egy fia. Egy arany golyóbisa volt a sehzádénak és az volt a mulatsága, hogy dobálódzott vele. Üldögél egy nap a köskjében és kezében a golyóbis, látja, hogy egy öregasszony vízért jön a forráshoz. Kedve szottyant a sehzádénak, nekidobja a golyóbisát és eltöri vele az öregasszony korsóját. Nem mert az asszony szólni, hanem megy egy másik korsóért és jön vele vissza a forráshoz. A sehzáde megint nekidobja a golyóbisát és a másik korsót is eltöri vele. Haragszik az öreg az edényéért, de nem mer a padisa fiával kikezdeni. Pénze nem volt, hát kölcsön kér egy korsót és harmadszorra is eljön a forráshoz. Amint kezdi vele a merítést, megint repül a golyóbis és betörik a korsó. Kifogy az öregasszony a türelméből és így fortyan fel:

– Nem mondok én semmit, csak azt kívánom neked, hogy a szótlan szultán-kisasszony legyen a szerelmed.

Szeget üt ez a szó a sehzáde fejébe és egyre az öregasszony mondásán tünődözik. Szinte belebetegszik az átokféle szóba és meghalaványodik az arca. Se az étele nem ízlik, se az itala és úgy fekszik az ágyában, mint a hathónapos beteg. Orvosokat, hodzsákat hivatnak hozzá, senki se segíthet a baján.

Kérdi a fiától a padisa, hogy mitől kaphatta a baját.

– Óh, sáh apám, – mondja a legény – egy öregasszony jött volt a forrásunkhoz és háromszor törtem el a korsóját. Azt kívánta nekem nagy haragjában, hogy a szótlan szultán-kisasszony legyen a szerelmem. Ebbe a kívánságába betegedtem bele és napról-napra csak rosszabbá lesz az állapotom. Nem segít énrajtam se orvos, se hodzsa, csak ha útrakelek és rátalálok arra a szultán-kisasszonyra.

Egyetlen fia volt az apjának, sehogy se akar tőle megválni. Vigasztalja, hogy így meg amúgy, majd elmúlik valahogy a baja.

– Apácskám, – feleli a fia – belehalok a bánatomba, nincs énrajtam más segítség.

Kénytelen-kelletlen belenyugszik a padisa és útnak engedi a fiát. Ellátják útravalóval és mellette a lalája, úgy indulnak útra.

Mennek mendegélnek, hat hónapig még csak meg se állanak. Se emberi ábrázatuk többé, se éjjeli nyugodalmuk, se nappali pihenőjük. Se evés nem jut eszükbe, se ivás, és amint hegyen-kövön botorkálnak és egy hegy tetejére érnek, látják, hogy kő meg föld úgy fénylik körü­löttük, akár csak a nap. Jobbra-balra nézgelődnek és ahogy tanakodnak a nagy csodán, egy öregember közeledik hozzájuk. Odamennek és kérdik tőle a nagy fényességet.

– A szótlan szultán-kisasszony hegyei ezek, – mondja az ember – az ő fénye világosítja be a környéket. Pedig hétszeres fátyol takarja be az arcát.

Kérdik az embertől, hogy merre van annak a szultán-lánynak a palotája.

– Hat hónapig kell még mennetek, míg eléritek a szeráját – feleli az öreg. – Sok legény pusztult már el érte, és mégse tudták megszólaltatni.

Ismét folytatják útjukat és hónapokon át ballagnak hegyről le, hegynek fel. Egy nap megint felérnek egy hegy tetejére, hát vérvörös körülöttük minden. Egy falut pillantanak meg a közelben és amint feléje igyekeznek, azt mondja a sehzáde:

– Lala, nem bírom a fáradságot, pihenjünk meg ebben a faluban. Hátha egyet-mást megtudunk benne.

Betérnek a faluba és megpihennek egy kávéházban. Köszöntik a két idegent és szóbeszéd közben tudakolják a nagy vérvörösséget.

– Negyedfél hónapnyira van innen egy szeráj, – mondják az emberek – abban lakik a szótlan szultán-kisasszony. Az ő arcától meg az ő ajkától ragyog a világ, pedig hétszeres fátyol takarja és szóra se nyílik a szája. Hányan pusztultak már el miatta, és mégse tudták meg­szólaltatni. Nekem is egy fiam maradt oda, ehol a szomszédomnak egy testvére, hogy se szeri, se száma.

Fogytán a sehzáde türelme, mehetnékje van megint. Útrakel a lalájával és hegyek között tévelyegnek. Addig mennek, míg egy nagy vár elé nem érnek.

– Itt lesz a szultán–lány – gondolja a legény és ahogy közelebb érnek a várhoz, hát emberi koponyákból van összerakva. Száz öl a magassága és se vége, se hossza.

– Óh, lalám, – sóhajt fel a sehzáde – a szultán-lányt akarta ez a sok koponya megszólaltatni. Vagy idekerülünk mi is, vagy elérjük a célunkat.

Egy város volt a vár mellett, abba tértek meg pihenőre. Aj, az a sok sírás meg kesergés a város­ban. Az egyik a testvérét siratja, a másik a fiát, a harmadik emezt, a negyedik amazt, mintha az egész város gyászolta volna valakijét. Kérdezik a nagy szomorúság okát.

– Úgy látom, legény, – szólal meg az egyik – hogy te is itt akarsz elpusztulni. A szultán-kisasszony apjáé, a padisáé ez a város és mind őhozzá fordul, aki a lányát akarja megszó­laltatni.

Azt mondja a sehzáde a lalájának:

– Eljutottunk a kellő helyünkre, lala. Egy-két napig pihenjünk, aztán énrám is sor kerül majd.

Megpihennek egy fogadóban és hol nyugosznak, hol meg sétálgatnak. Elmennek másnap a csársiba (piacra) és amint járnak-kelnek, látja a sehzáde, hogy egy fülemülét árul egy ember. Kalickájában volt a madár és olyan szépen szólott, úgy megnyerte a sehzáde szívét, hogy megvásárolta a gazdájától. Viszi haza a szobájába és felakasztja egy szegre.

Ül egy nap a sehzáde a szobájában és egyre azon gondolkozik, hogy meg tudja-e azt a lányt szólaltatni és hogy milyen halál vár rá, ha nem éri el a célját?

– Min gondolkozol, sehzádém? – szólal meg egyszerre a fülemüle. – Ugyancsak nekibúsultad magad.

Csakúgy kapkod nagy zavarában a sehzáde, hogy talán egy dzsin szólalt meg a madárban. Szinte megremeg a félelmében és alig mer még csak ránézni is a fülemülére.

– Talán Allah akar rajtam segíteni – gondolja a legény és odafordul a madár felé:

– Óh, fülemülécském, – mondja – a szótlan szultán-kisasszony a szerelmem és azon gondol­kozom, hogyan jussak a közelébe.

– Óh, sehzádém, – feleli a madár – van is azon mit gondolkozni. Könnyebb dolog sincs annál. Bemész ma este a szerájba és engem is magaddal viszel. Hét fátyol takarja a szultán-kisasszonyt, úgyhogy se őt nem látja meg senki, se ő nem láthat meg senkit. Elrejtesz engem a zsámoly alá és úgy fordulsz hozzá a szavaddal. A szultán-lány még csak megmukkanni se fog.

– Akkor fordulj én felém és mondjad: Ha a szultán-kisasszony szóba se akar velem állani, legalább te kis zsámolyka beszélj velem. – Úgy teszel, mintha a zsámolynak beszélnél, én pedig a zsámoly alól felelek a kérdésedre.

Alig várja a sehzáde, hogy a padisa elé kerülhessen és hogy elmondhassa neki a szándékát. Ránéz a sah a legényre, megkedveli, megsajnálja és így szól hozzá:

– Fiam, kár volna a te szép életedért. Nekem fogadalmam van, hogy aki megszólaltatja a lányomat, annak feleségül adom oda; aki pedig nem tudja megszólaltatni, annak a fejét vágatom le.

Sok-sok legénynek vágattam már le a fejét, nagy vár lett a koponyájukból. Hagyd abba fiam, hogy pajtásaid sorsára ne kerülj.

Leborul az ifjú a padisa előtt és úgy rimánkodik neki:

– Egy éve hogy vándorlok a lányodért. Vagy meghalok érte, vagy pedig megszólaltatom és feleségül kérem tőled.

Azt feleli neki a padisa:

– Én megtettem a magamét, Allah legyen a segítségedre.

Kiadja a padisa a rendeletet és viszik a sehzádét a szultán-kisasszony színe elé. Belép a szobájába, veszi a madarat a hónalja alól és odarejti a zsámolyszék alá. Aztán odalép a lány elé és üdvözli, ahogy egy sah udvarában szokásos. Kérdezget tőle egyet-mást, de hiába, mintha ott se volna a lány előtt. Ismét elkezdi a sehzáde:

– Szultánom, későre jár már az idő és még egy szóra se méltattál engem. Talán ebben a zsámolyban több könyörület lesz, őhozzá intézem a szavaimat.

Azzal odafordul a zsámoly felé, üdvözli és tudakozódik a hogyléte meg a sorsa felől.

– Köszönöm neked, sehzáde, – feleli a fülemüle a zsámoly alól – amióta csak megvagyok, senki se állt velem szóba. Allah küldött ide téged, hogy megörvendeztess és hogy kibeszél­hessem magam. Ha meghallgatsz, egy történetet fogok neked elmondani.

– Szólj, szívesen meghallgatlak – feleli a sehzáde.

Rákezdi erre a fülemüle:

– Egy lánya volt az egyszeri sáhnak. Hárman szerették meg és mindegyike el akarta venni. Azt feleli nekik a lány apja:

– Egy-egy mesterséget tanuljatok meg és aztán jöjjetek vissza. Az kapja meg a lányomat, aki a legügyesebb lesz köztetek.

Egyszerre indul el a három legény és mennek, míg egy forráshoz nem érnek el. Megállanak és abban állapodnak meg, hogy mindegyikőjük más-más úton induljon tovább. Gyűrűiket a forrás köve alá teszik és aki előbb tér vissza, vegye magához a gyűrűjét. Így fogják majd megtudni, hogy melyikük jött már vissza és melyikük nem. Azzal lehúzzák a gyűrűiket, odateszik a kő alá és ahányan, annyifelé indulnak útnak. Egyikük azt tanulja meg, hogy hat hónapi utat hogyan lehet egy óra alatt megtenni, a másik a távolba látást tanulja el, a harmadik meg, hogy hogyan támasztható fel a halott. Aztán visszatérnek és ott találkoznak a forrás mellett.

Folytatás>>>

Forrás: Kúnos Ignác – Boszporuszi tündérvilág