Mese mese meskete, egyet ugrott két kecske, varangybéka szárnyra kelt, bolha néne meg­ugrott, a sok szúnyog utána. A kakas még imám (pap) volt, a tehénből borbély lett s a sok liba imádkozott. Réges-régi időben, sírt az anyám bölcsőben, amint apám ringattam, mindez pedig akkor volt, egy padisa öreg volt.

Volt ennek az öreg padisának három fia meg három lánya. Megbetegszik egy nap az öreg és ahány hodzsa meg orvos, mind hozzá siet, mégse segíthetnek rajta.

– Ütött az utolsó órám – gondolja magában és így szól a fiaihoz:

– Ha majd meghaltam, az legyen közületek a padisa, aki három éjszakán át vigyázni fog a síromnál. Lányaimat meg annak adjátok oda, aki előszörre kéri őket.

Aztán meghal és illendő módon eltemetik.

Hogy padisa nélkül ne maradjon az ország, kimegy a nagyobbik az apja sírjához, leteríti a szőnyegét és imádkozik rajta, úgy akarja a reggelt bevárni. Egyszerre csak riadalom támad, a legény megijed, kapja a papucsát és hazáig meg sem áll. A második éjszakára a középső fiú megy ki a sírhoz, ő is megijed a nagy riadalomtól és haza inal a papucsaival. Harmadiknak a legkisebbre kerül a sor.

Veszi a handzsárját, az övébe dugja és elindul a temetőbe. Amint üldögél a szőnyegén, egy­szerre csak olyat csattan a földön, hogy az ég is megremegett belé. Fogja a legény és ép arrafelé siet, ahol a csattanás szólott. Hát egy nagy sárkány éktelenkedik előtte. Fogja a handzsárját és úgy beledöfi az állatba, hogy alig volt annyi ereje, hogy kinyöghesse:

– Ha ember vagy a talpadon, döfj belém még egyszer.

– Nem én, – mondja a sehzáde – anyám is csak egyszer hozott engem a világra.

Ott kilehelte a lelkét a sárkány. Le akarja vágni a fülét meg az orrát, de nem lát a nagy sötét­ségben és amint ide-oda tapogatódzik, egy kis világosság dereng elő a messziből. Egyenesen oda igyekszik, hát egy öregember kuksol a fényességnél. Két gombolyagot tart a kezében, az egyik fehér-, a másik meg feketeszínű. A fekete gombolyagot felcsavarja, a fehéret meg világgá ereszti.

– Mit csinálsz öreg apó? – kérdi tőle a sehzáde.

– Jaj fiam, – feleli az öreg, – ez az én ügyem-bajom. Az éjszakát összecsavarom, a nappalt meg kieresztem.

Azt mondja erre a legény:

– Apó, nehezebb az én dolgom, mint a tiéd.

Azzal megkötözi az öreg karjait, hogy ne ereszthesse még ki a nappalt és elindul, hogy elvégezze a dolgát. Jártában-keltében egy vár aljához jut el, negyven ember tanakodik alatta.

– Mi járatban vagytok? – kérdi tőlük a sehzáde.

– A várba szeretnénk bejutni, – felelik – hogy leraboljuk a kincsét; de sehogy se találjuk meg a módját.

– Besegítlek én benneteket – mondja a sehzáde, – ha adtok egy kis világosságot.

Készséggel ígérik meg neki a rablók.

Elővesz aztán egy csomó szeget, beleütögeti a várfalba, egész a legtetejéig. Aztán felmászik rajta és lekiáltja az embereknek:

– No most jöjjetek fel egyenként, úgy ahogy én jöttem.

Belekapaszkodnak a szegekbe, úgy mászik fel egymás után a negyven rabló. A sehzáde se rest, hanem veszi a handzsárját és egymás után, úgy ahogy előmásznak, lenyisszantja a fejüket, a testüket meg a vár udvarába dobálgatja.

Leereszkedik aztán a várfalon, hát ott az udvarban egy szép nagy palota. Kinyitja az ajtaját és amint belép rajta, egy kígyó oson be mellette és fel az oszlopra a lépcsők mentén. Veszi a legény a handzsárját, beledöfi a kígyóba, de a handzsárja a kőben maradt, elfelejtette kihúzni. Felmegy aztán a lépcsőn, benyit egy szobába, hát ott alszik benne egy szép lány. Szép lassacs­kán megint behúzza az ajtót, felmegy egy másik emeletre, ott is benyit egy szobába, azonmód egy szép lány, csakhogy még szebb mint az iménti. Ezt az ajtót is behúzza, felmegy a legfelső emeletre és amint benyit, hát csupa érccel van a szoba kirakva és olyan szépséges egy szép lány alszik benne, hogy ezer lélekkel szeretett bele a sehzáde.

Ezt az ajtót is behúzza, aztán felmegy a várfalra, kiszedegeti a szegeket és leszáll rajtuk a földre. Megy egyenesen az öreg apóhoz, akinek összekötözte volt a karjait.

– Jaj fiam, – kiáltja már messziről – be soká oda maradtál. Mindenkinek belefájdult már az oldala a sok fekvéstől.

– Feloldozza a sehzáde a karjait, az öreg meg kifejti a fehér gombolyagot. Világosság támadt a földön, a sehzáde is odatalált a sárkányhoz; orrát fülét levágja és beleteszi a tarisznyájába. Megy aztán vissza a saját palotájába, ahol eközben a legidősebbik testvérét tették meg padisának. Nem szól semmit, hadd legyen meg Allah akaratja.

Nem telik bele sok idő és egy oroszlán állít be a palotába.

– Mit akarsz? – kérdi tőle a padisa.

– A legidősebb leánytestvéredet akarom elvenni – feleli az oroszlán.

– Állatnak nem adom oda – feleli a padisa és már-már kergetnék a szerájból kifelé, mikor előáll a kis sehzáde és azt mondja:

– Meghagyta volt az apánk, hogy annak adjuk oda, aki előszörre kéri.

Azzal veszi a lányt és odaadja az oroszlánnak. Az meg fogja és viszi magával elfelé.

Másnap egy tigris jelenik meg, az meg a középső lányt kéri a padisától. A két nagyobbik megint nem akarja odaadni, de ismét előáll a kisebbik sehzáde, hogy apjuk parancsa szerint kell eljárniok. Veszi és odaadja a lányt a tigrisnek.

Harmadnapra egy madár száll le a szerájba, annak meg a legkisebbik szultán-lány kellene. A padisa meg az öccse megint csak ellenzik a dolgot. Addig bizonykodik azonban a kis sehzáde, míg a madár elviszi a lányt. A perik padisája volt ez a madár, a smaragd Anka.

Abban a másik várban, ahová a rablók akartak betörni, szintén egy padisa lakott volt. Azé volt a palota, meg a három lány is. Egy reggel, amint kilép a szobájából, látja, hogy járt valaki a szerájban. Lemegy az udvarra, megpillantja a kettévágott kígyót és a handzsár pengéjét. Körüljárja a várat, hát ott az alján a negyven rabló teteme.

– Nemcsak ellenség, hanem jóbarát is járt nálam, – gondolja – az mentett meg a rablótól meg a kígyótól. A handzsár a jóbaráté, de hol a gazdája? – kérdi a vezérétől.

– Azt úgy tudhatjuk meg, – feleli a vezér – hogy egy fürdőt építtetünk és mindenkit meghívunk belé, hogy szabad a fürdés. Minden egyes embert megvigyázunk és akinél a handzsár tokja, az lesz ami megmentőnk.

Felépíttetik a fürdőt és ország-világ jár bele megfürödni. Azt mondja egy nap a vezér:

– Mindenki megfordult már a fürdőnkben, csak a szomszédbeli három sehzáde került el bennünket.

Hírt adnak a sehzádéknak és jönnek ők is a fürdőbe. Szemügyre veszik a ruhájukat, hát az egyiknél a handzsár tokja. Hivatja a kis selmádét a padisa és így szól hozzá:

– Jót tettél velem meg az országommal. Add elő a kívánságod, hadd teljesítem.

– Nem kívánok én egyebet, – feleli a legény – mint a legkisebbik lányodat.

– Jaj fiam, – sóhajt egyet a padisa – csak azt az egyet ne kérted volna. Inkább a fele országo­mat kérjed, csak azt a lányt ne.

– A lányodat akarom, – feleli a sehzáde – egyebed nem kell.

– Fiam, – rimánkodik a padisa – odaadom a legnagyobbik lányomat, odaadom a középsőt, odaadom akár mind a kettőt is. Ellensége van a legifjabbik lányomnak, a szél-dev, és azért őrzöm egy érces szobában, hogy közelébe se férkőzhessen az az ördög fajzatja. Olyan ször­nye­teg az a szél-dev, hogy se nyíl nem járja, se szem nem láthatja. Szél módjára repül és szél a megjelenése.

Nem használ a beszéd, csak az a lány kell a sehzádénak. Addig kéri az apjától, addig rimán­kodik neki, míg megunja a sok beszédet és odaígéri a lányát. Rövidesen az esküvőjük is megvan és övék a mennybéli boldogság. A másik két lányt a másik két sehzáde veszi el és úgy térnek vissza az országukba. A kis sehzáde ott marad, őrzi a feleségét a dev elől.

Idő telik idő múlik, éldegél az egypár, mintha dev se volna a világon. Azt mondja egy nap a sehzáde a feleségének:

– Szultánom, eddig még el se mozdultam mellőled, pedig vadászhatnékom volna egy kissé, ha csak egy-két órára is.

– Jaj, sehzádém, – ijedez a felesége – ha elmész mellőlem, tudom Istenem, hogy nem látsz többé.

Ígéri a sehzáde, hogy rövidesen visszajön, meg se tudják, hogy eltávozott. Azzal veszi íját-nyilát és megy az erdőre vadászni.

Csak erre lesett a szél-ördög. Félt a híres sehzádétól és nem merte mellőle elragadni. Alig hogy kitette a lábát, ehol jön akár a szélvész és ragadja magával hetedhét országon is túlra.

Mikorára visszatér a sehzáde, se a felesége sehol, se a boldogsága. Szalad a padisához, onnan meg vissza; de biz azt csak a szél-dev vihette el, mondják. Sír-rí nagy keservében, üti-veri magát a földhöz, aztán felugrik, lóra kap és vagy a felesége, vagy a halál, nyargal a nagy világ­ba.

Napokon át jár, heteken át jár, még csak pihenőre sincs ideje, úgy kergeti a bánatja. Egy nagy szeráj tűnik egyszerre a szeme elé, de mintha csak káprázat lenne, jóformán még szemügyre se tudja venni. Pedig a legidősebbik lány testvérének volt a palotája. Ép az ablakon nézdegélt ki a húga és még elcsodálkozik rajta, hogy ide is elvetődhetik valaki, ahol se madár nem repül el, se karaván nem vonul át. Hát még amint felismerte benne a testvérkéjét! Olyan nagy volt az örömük, hogy öleléstől, csókolástól beszédhez sem jutottak.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác: Török mesevilág