A törököket és Törökországot a magyar sajtótörténet korábbi írásai alapján bemutató sorozatunk alábbi részében olyan 1914–1918 közötti cikkeket olvashatunk, amelyekből Musztafa Kemal első világháborús szerepéről kaphatunk némi ízelítőt. E cikkek egy részében Musztafa Kemalt a hírekben név szerint is megemlítik, máskor azonban csupán más forrásokból tudjuk, hogy ő is azok között van, akikről a korabeli magyar sajtó alább idézett cikkei röviden megemlékeznek. 

Így például Az Est 1915. november 7-i számában „A helyzet a Dardanelláknál” címmel, két nappal korábbi bécsi keltezéssel és Az Est alkalmi tudósítójának tollából egy viszonylag hosszabb terjedelmű írás jelent meg, melyben név szerint megemlítve is ott találjuk Musztafa Kemalt.

A cikkhez eredetileg egy – az alábbiakban szintén közölt – térképvázlat is tartozott, mely a Gallipoli-félszigeten 1915 folyamán zajló harci eseményeket szemléltette.

Az Est fentebb már említett és alább közlésre kerülő cikke mellett azonban érdemes szemügyre vennünk azt a fotóriportot is, melyet a Vasárnapi Ujság című lap 1916. január 9-i 2. és január 16-i 3. számában láthattak először a korabeli olvasók a Gallipoli-félszigeten zajló összecsapásokról „A Gallipoli harczokból” címmel. A helyszíni fotókon nem csupán a Gallipoli védelmét az 5. hadsereg parancsnokaként ellátó Otto Liman von Sanders, hanem a 19. hadosztály parancsnoka, Musztafa Kemal is látható.

Mellettük természetesen a fotóriport több képen is megemlékezik a frontokon küzdő, ill. a front mögött tevékenykedő török katonák névtelen sokaságáról is; alábbi írásunkban e felvételeket is közöljük.

Musztafa Kemal fiatal katonaként részt vett az 1911–1912-es olasz-török háborúban, majd a két egymást követő Balkán-háborúban 1912–1913-ban. Ezt követően 1913-ban az oszmán hadsereg katonai attaséjának nevezték ki a balkáni országokhoz Szófiába.

Az 1911 és 1913 közötti három háború (és a velük járó pénzügyi nehézségek) arra késztették az oszmán államot, hogy Németországtól kérjen segítséget a hadügyek rendbetételére. 1913-ban így német katonai misszió érkezett az Oszmán Birodalomba, Otto Liman von Sanders (1855–1929) vezetésével. A közvetlen német katonai jelenlét enyhítése érdekében Liman von Sanders német altábornagyból formailag hamarosan az oszmán hadsereg tábornagya lett.

Az első világháború kitörését követően a két katona, Musztafa Kemal és Liman von Sanders sorsa a Gallipoli-félszigeten keresztezte egymást.

Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom még 1914 őszén belép a központi hatalmak oldalán a háborúba, a háború gyors lezárására 1914–1915 fordulóján semmi esély nem látszik: a nyugati front is megmerevedik. Winston Churchill (1874–1965) javaslatára ezért az antant új frontot tervez nyitni a Dardanelláknál, a Gallipoli-félsziget megszállásának tervével.

Az antant 1915 februárjában kezdi meg az előkészületeket a kulcsfontosságú félsziget megtámadására, majd egy sikertelen próbálkozás után végül 1915 áprilisában partra is szállnak a félszigeten, melynek védelmét az Otto Liman von Sanders vezette 5. török hadsereg látja el. Liman von Sanders pedig hamarosan éppen az első Balkán-háború idején a Gallipoli-félszigeten már helyszíni tapasztalatokat szerzett Musztafa Kemalt nevezi ki az 5. hadsereg alá tartozó 19. hadosztály parancsnokává, aki ekkor ismét lehetőséget kap, hogy a harctéren bizonyítsa képességeit.

Az antant csapatai hónapokon át hiába próbálkoznak meg kitörni az 1915 tavaszán elfoglalt pozícióikból, majd miután 1915 októberében Bulgária is hadba lép a központi hatalmak oldalán, ami Szerbia gyors összeomlását okozza, 1915 decemberének elején az antant felső katonai vezetése úgy dönt, kivonják a csapatokat a Gallipoli-félszigetről. Az antant utolsó csapatai 1916. január 9-én hagyják el a félszigetet.

Az alábbiakban olvasható Az Est 1915. november 7-i számában megjelent cikk, eredeti helyesírással – a képek viszont a Vasárnapi Ujságból származnak:

„Az entente sorozatos kudarcainak legcsufosabbja a Dardanellák elleni hadmüveletek tökéletes sikertelensége volt. Százezerre menő hadsereggel s több mint 8 hónapos erőfeszítéssel a Gallipoli-félsziget nyugati partján, az Anaforta és Ari Burnu öblök tájékán mindössze másfél-három kilométer széles sávot, a félsziget déli csucsából pedig egy alig 4 km. széles területet tudtak a törököktől elragadni. Ezt is csak azért, mert nagy sokaságban közremüködő hajóágyuikkal a törökök nem tudtak egyenértékü tüzérséget szembeállítani.

A mint azonban a partraszállott csapatok megkisérleték, hogy a hajóágyuk hordtávolságán tul fekvő területekre nyomuljanak előre, véres fejjel voltak kénytelenek visszaözönleni.”

„A vitéz védők három csoportban fogadták az ellenség támadásait. Az északi, Anaforta-csoport parancsnoka Mustafa Kemal bey ezredes, a középső, Ari Burnu- csoporté Essad pasa, a déli, Sed il Bahr-csoporté Wehib pasa.

Az elfoglat igen keskeny szárazföld-sávokon, a törökök heves tüzének állandóan kitéve, ellátásuk tekintetében a német tengeralattjáróktól fenyegetett hajóikra utalva, igen nehéz helyzetben tartózkodnak az entente-csapatok immár hét hónapja a Gallipoli-félsziget partjain.

Bizonyos, hogy régen belátták már erőlködésük hiábavalóságát, mégsem tudtak felhagyni a kalanddal. Se előre, se hátra nem tudtak mozdulni. Elöl a törökök vitéz védelmébe ütközött mozgásuk, hátrafelé a nagy szégyen miatt nem tudtak megindulni. A Dardanellák elleni hadműveletek ilyen körülmények közt persze gyalázatosan elposványosodtak, sőt utóbbi időben a törökök mentek támadásba s az ellenség mindenütt a védelemre szorul.”

„Nem csoda, ha ilyen helyzetben az angolok és franciák, kiknek szívét egyébként remegéssel töltik el a balkáni hadműveleteink, a Dardanella-akció szempontjából megváltásként üdvözölték Szerbia megtámadását, mert a Szerbiának nyujtandó segély, s e célból angol és francia csapatoknak Szalonikiban szükségessé vált kihajózása jó ürügy volt a dardanellai kaland abbahagyására.”

„S csakugyan, már jóideje jelentették athéni táviratok a négyesszövetség azon szándékát, hogy a balkáni helyzetre s különösen Bulgária közbelépésére, no meg a rossz időjárásra való tekintettel felhagynak a Dardanellák elleni hadműveletekkel.

A terv keresztülviteléről még nincsenek részletesebb hireink. Eddig csak annyit jelentettek nem hivatalos források, hogy az entente már csakugyan vont el csapatokat a Dardanelláktól. Ha pedig ez a hir igaz, akkor a Gallipoli-félszigeten már a közel jövőben ujabb hadmüveletek fognak lejátszódni; mert a milyen mértékben a megfogyatkozott entente-csapatok helyzete rosszabbodik, olyan mértékben fokozódik a törökök akcióképessége.”

„Az ozmán hadsereg eddig is kitünő állapotban volt. A csapatok egészségi állapota kitünő, az élelmezés kifogástalan s a lőszerrel való ellátás az ország saját gyáraiból a védelemre elegendő volt. Most, hogy a Duna-folyam megnyilt s igy Törökországgal közvetlen összeköttetésben vagyunk, bizonyára a támadó hadjárat céljaira is elegendő hadiszere lesz hüséges szövetségesünknek.”

A Gallipoli-félszigeten aratott török győzelem után nem sokkal, 1916 márciusában hatalmas orosz támadás veti vissza mélyen Kis-Ázsia belsejébe a kaukázusi fronton harcoló török csapatokat. A térségben védekező 2. török hadsereg XVI. hadtestének élére hamarosan Musztafa Kemalt nevezik ki; a hadtest – miután Bitlis és Muş térségében sikerül megállítani az orosz előnyomulást – 1916 augusztusának elején sikeres ellentámadásba lendül és visszafoglalja a két várost.

Musztafa Kemal Kaukázusban aratott győzelméről Az Est 1916. augusztus 15-is számában (a lap szófiai tudósítójának augusztus 13-i keltezésével) név szerint megemlítik a Bitlisnél az oroszok ellen győzelmet arató parancsnokot; a rövid cikk címe: „Musztafa Kemal bitlisi győzelme”:

„A törököknek Bitlis és Mus vidékén aratott győzelmeit megbízható jelentések szerint egy ujonnan alakitott török hadsereg vivta ki, a mely a nagy erélyéről ismert Musztafa Kemal basa vezérlete alatt áll. Musztafa Kemalra igen jól emlékeznek Szófiában abból az időből, a mikor még katonai attasé volt a bolgár fővárosban. Itteni illetékes körök véleménye szerint Musztafa Kemal kitünő katona és az ő vezetése alatt álló hadsereg még sok kellemetlenséget fog okozni az oroszoknak.”

A kaukázusi hadszíntér szemléltetése érdekében pedig álljon itt egy térképvázlat, mely a Pesti Napló 1916. július 30-i számában jelent meg – jól láthatóak rajta a Musztafa Kemal által a Van-tótól keletre az oroszoktól augusztus elején visszafoglalt városok.

1917-ben Musztafa Kemal a 2. majd a 7. török hadsereg parancsnoki posztját kapja meg; hadseregparancsnokként nyíltan is szót emel azért, hogy az oszmán hadvezetés legfelsőbb irányítását a német tisztek helyett törökökre kellene bízni, ám mivel e téren nem történik jelentős változás, pozícióiról lemondva 1917 decemberében inkább a trónörökös Mehmed Vehideddint kíséri el a nyugati fronton és II. Vilmos német császárnál tett hivatalos látogatásán.

A trónörökös – a későbbi VI. Mehmed, az Oszmán Birodalom utolsó szultánja – nyugati fronton tett látogatásáról néhány rövidhírt találhatunk a korabeli magyar sajtóban; Az Est 1917. december 21-i számában ezt olvashatjuk:

„A török trónörökös látogatása Vilmos császárnál. Münchenből jelentik: A török trónörökös tegnap nagy kisérettel Münchenbe érkezett s onnan tovább utazott nyugat felé. A trónörökös a szultán képviseletében visszaadja Vilmos császár konstantinápolyi látogatását.”

Néhány nappal később, Az Est 1917. december 25-i számában pedig az alábbi rövidhír jelenik meg:

„A török trónörökös a nyugati fronton. Berlinből jelentik: Vilmos császár meghívására Vahid Eddin herceg, török trónörökös pénteken látogatás tett a német nyugati front déli részén. Bejárta a főparancsnok kiséretében az állásokat és üdvözlő táviratot küldött a német császárnak.”

Más forrásokból tudjuk, hogy a trónörökös kíséretében ott volt Musztafa Kemal is, aki ezúttal sem rejtette véka alá kritikai észrevételeit a központi hatalmak győzelmi esélyeivel kapcsolatban.

Musztafa Kemal az első világháború utolsó hónapjait a szíriai fronton, a 7. hadsereg parancsnokaként éli meg – a fegyverszünet és összeomlás után pedig Törökországban már egy egészen új történet veszi kezdetét az oszmán hadsereg egykori tisztjének vezetése mellett.

Horváth Krisztián – Türkinfo