![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
2018. május 15., 19:00–21:00
Józsefvárosi Galéria
József krt.70., Budapest, 1085
KÖNYVJELZŐ VARIETÉ ZENEI ESTEK: Arif Erdem Ocak
Az évszázados török zenét ötvözi a Jose Gonzales-i ütős gitár stílussal. Vendégszereplése igazi török zenei csemege. Alapítója a Seksendört zenekarnak, mellyel számtalan hazai és külföldi koncertet adtak. 2005 óta négy albumuk, egy maxi-single-jük jelent meg és tizenhét videoklipet forgattak. Szólóalbumát maga írta és hangszerelte.
Forrás: facebook
Ennyi Törökországban eltöltött év után is vannak még olyan finomságok, amelyekre nem mindig sikerül ráéreznem: a kapcsolattartás íratlan szabályai a mai napig fejtörést okoznak.
Az emberek kapcsolati hálója itt nagyon sűrű, nincs az a pók, amely ennél szövevényesebbre tudná szőni. A kapcsolataikat a törökök aktívan ápolják, legyen szó barátságról vagy csak egy régi, de kedves kollégáról. Ez volt az első szembetűnő dolog, amit a Törökországgal való ismerkedés hajnalán fedeztem fel, és most is az egyik legfontosabbként emelem ki, ha arról beszélek, mit tartok itt példaértékűnek. De – és mindig van egy de –, ez is sokkal árnyaltabb annál, mint aminek elsőre látszik. A kapcsolataik tele vannak elvárásokkal, amelyekhez jó sok időnek kell eltelnie, mire megérti az ember – ha egyáltalán sikerül.
Sokszor hallgatom csodálkozva, amikor két török ismerős egymás között beszélgetve megemlít egy harmadik személyt, és arról pletykálnak, hogy az illető mikor és hányszor hívta, kereste őket. Ha az alany nem telefonált elég sűrűn, és többször is egyoldalúan őt kellett keresni azért, hogy megtudakolják, mi újság, az máris fekete pont. A fekete pontok elég gyorsan gyűlnek, és akár oda is vezethetnek, hogy nincs több telefon és érdeklődés, az illető kiesik a pikszisből, a közös ismerősök pedig a fejüket csóválva, rosszallóan beszélnek az érdektelenségéről.
Az egyenlet meglehetősen sokismeretlenes, és egy ki nem mondott skálán mozog az elvárás, hogy kit milyen gyakran illendő keresni. Természetesen az is fontos, hogy mindez oda-vissza működjön, lehetőleg váltakozva, ellenkező esetben gyűlnek a fekete pontok.
Ha a mércéjüket össze akarom hasonlítani a sajátommal, nekem sokszor (hosszú) hónapok (ne haragudj, Ancsa!) telnek el úgy (téged is hívlak, Andi!), hogy nem beszélek az otthoni barátaimmal, és nem azért, mert nem akarok, vagy mert feltételezem, hogy ők nem akarnak, egyszerűen csak szalad az idő, és mire feleszmélünk, megint nem érintkeztünk hosszú ideje. Nem számít az sem, hogy ki kezdeményezi a beszélgetést, megint ők, megint én, csak örülünk egymásnak, és onnan folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk.
Ha az itteniekkel tenném ezt így, akkor biztosan megorrolnának rám még akkor is, ha külföldiként sok minden alól felmentésem van.
A panaszáradatot hallgatva aztán mindig meglepő, hogy mindennek apró jelét sem mutatva viselkednek később a fekete pontokat begyűjtővel, mert az udvariasság és a látszat még a sérelmeknél is fontosabb. Eszük ágában sincs utalni rá, hogy „hát öregem, azért kereshetnél gyakrabban is, mi a fene van veled?!”. Ezt mindenkinek tudnia, éreznie kell.
Megoldás külföldiként: A./ ha kell, ha nem, minden új török ismerőst gyakran keresel; B./ kihasználod, hogy külföldiként te állíthatod fel a játékszabályokat, amit aztán mindenkivel elfogadtatsz. Vagy nem.
Egy kicsit a személyes látogatás is az a kategória mint a telefon. Számon tartják, hogy kihez mikor illik elmenni, és kinek mikor illik hozzájuk ellátogatni. Sokszor hangzik el nálunk is, hogy „most már tényleg ugorjunk el XY-ékhoz, mert A./ mi jövünk, legutóbb ők voltak itt; B./ új lakásba költöztek, háztűznézőbe kell mennünk és ajándékot kell vinnünk; C./ gyermek született, ők is eljöttek hozzánk akkor (Apropó, mit is hoztak ajándékba? Akkor mi is hasonló értékben viszünk). Menni kell, de invitálni is, mert ha nem hívnak, ha nem hívod, az újabb fekete pont.
A meghívás és a látogatás ténye nem elegendő, az is fontos, milyen fogadtatásban részesülünk. Bár nagyon sokszor elhangzik ilyenkor, hogy „minek készültél ennyit”, a valóság az, hogy elvárják a készülődést és főleg azt a bizonyos pluszt, ami a vendég szívből jövő fogadását jelenti. Ellenkező esetben jön a következő fekete pont, hogy nem volt elég szívélyes a vendéglátó. Egyébként, ha tényleg csak kötelességből megyünk el (psszt!), vagy ne adj Isten, tényleg csak kötelességből fogadnak, és ez bármiképpen érződik, az nagyon súlyos vétség az etikett szabályai ellen. Esetleg épp ellenkezőleg? Ki nem mondott figyelmeztetés? Túl sok a fekete pontod?
A kapcsolati tabló még így sem elég árnyalt, mert nem említettem az életkort, és azt sem, hogy férfiként vagy nőként állunk a képletben. Inkább a fiatalabbnak illik keresnie az idősebbet, de ha a családról van szó, az változtathat a dolgon, hogy ki hol áll a családi ranglétrán, és mindezt nőként vagy férfiként teszi.
Azt már nagyon jól tudjuk, hogy a látszatra komolyan adnak Törökországban. Legyen szó a lakásukról, a megjelenésükről, a tárgyakról, amelyekkel körül veszik magukat vagy a fent említett emberi kapcsolataikról – a külcsín sok esetben fontosabb bárminél. Minket szinte minden családtag és barát heccel az ikeás cuccaink miatt a lakásban, mert mindketten jobban hiszünk a praktikusságban, mint a díszes, és sokszor kényelmetlen berendezésekben. Való igaz, jó pár török otthont megjárva, feltűnően puritán a lakásunk berendezése. Vagy más példa: hetekig képesek az óvodai csoportunk anyukáit tömörítő Whatsapp csoportban vitázni azon, hogy a gyerekek miben lépjenek fel az év végi bemutatón. Miben, az milyen színű legyen, hol lehet beszerezni, ki fogja beszerezni. Az senkinek nem okoz gondot, hogy a 3-4-5 éves kölyköket januártól júniusig naponta stresszelik a próbákkal, és nem csak egy-két számról van szó, hanem sokról, hogy minél látványosabb legyen a tanév zárása. Na, de a ruha! (Megsúgom: farmerszoknya és fehér póló lesz.)
Kezdő törökországi lakosként egy katonai övezetben éltünk, és olyasmiben volt részem, amiben előtte soha: kisebb fajta harc zajlott a kegyeimért az ottani „ismerős” feleségek között. Az egyikük, a „rangidős” (vagyis a férje magasabb rangú volt, mint a többség, és ezt a rangot az asszonyok még büszkébben viselték egymás között), megpróbált kisajátítani, de nem jó lóra tett velem. Miután rájött, hogy én másképpen vagyok bekötve, „dobott”. Azóta is csak az udvariaskodás szintjén vagyunk, ha összefutunk. Más itt élő külföldi ismerősömtől is hallottam ilyesmit, némely török nő menőnek érzi, ha külföldi „barátnője” van, és előszeretettel mutogatja az új szerzeményt. A kezdet kezdetén olyan csajjal is megismerkedtem, aki azért orrolt meg rám, mert nem megfelelően köszöntem el tőle a katonai övezetből való kiköltözés előtt, pedig én azt gondoltam, hogy a kapcsolatunknak megfelelően letudtam vele ezt a kört.
A török kapcsolatok tényleg nagyon szövevényesek, és az egy dolog, hogy a leheletfinom különbségeket én nem mindig érzékelem. Viszont amikor a hozzám közelálló török barátokat faggatom a miértekről, vagy a rokonaimnak teszek fel keresztkérdéseket, azt látom, hogy sokszor ők maguk sem tudnak minden szálat követni. Akkor megnyugodhatok? Ettől függetlenül itt az ideje, hogy visszapörgessem, kivel mikor beszéltem utoljára. Lehet, hogy ismét vannak fekete pontjaim?
K. Tengeri Dalma – Türkinfo
A Barcelona török játékosát, Arda Turant 16 meccsre eltiltotta a török szövetség, miután a jelenleg az Istanbul Basaksehirnél kölcsönben szereplő futballista elvesztette a fejét, és nekiment a partjelzőnek a Sivasspor elleni bajnokin.
A 31 éves sztár a meccs utolsó másodperceiben elesett, de nem kapott szabadrúgást, ezért reklamált a szokásosnál is hevesebben, és ekkor kapott piros lapot.
A török szövetség példátlan szigorú büntetése azt jelenti, hogy Turannak a következő szezon felét ki kell majd hagynia.
Forrás és videó: 24.hu
A török riviéra fővárosának tartott Antalya óvárosi része, Kaleiçi a látogatókat egy képzeletbeli utazásra repíti el. Ez a városrész a Hadrianus-kapu, a Yivli és a Csonka minaret és a szufi dervisház otthona, valamint régi házak és szűk utcák helyszíne.
Az ie. 1. században II. Attalosz pergamoni király elrendelte, hogy találják meg a világ legszebb táját, a földi paradicsomot. Miután emberei rábukkantak a helyre, Attalosz király várost építtetett ott és az Attaleia nevet adta neki, mely később Antalyára módosult.
Antalya legérdekesebb része az óváros, melyet Kaleiçinek neveznek. Aki ide ellátogat, az egy képzeletbeli történelmi utazáson vehet részt a szűk utcákon, ahol a görög, szeldzsuk és oszmán korban épült házakat is megcsodálhatja.
A turisták a várkapun juthatnak be az óvárosba, amely a kikötő körül húzódik félhold alakban.
Kaleiçi 127 földsáncnak, bástyáknak, dzsámiknak, kisebb mecseteknek és forrásoknak az otthona. Az óvárosi részen 356 lakóház, 93 kert és 25 birtok található, melyeket folyamatosan karbantartanak, hogy Antalya továbbra is a turisták kedvence maradhasson.
1973-ban régészeti lelőhellyé nyilvánították, de a turisták nemcsak ezért látogatnak ide, hanem azért is, mert a kis utcácskákban megbúvó üzletekben régiségeket, falvédőket és szőnyegeket vásárolhatnak kedvező áron, a kikötő régi éttermeiben pedig a helyi és a nemzetközi konyha remekeit kóstolhatják meg.
Az óváros főbb nevezetességei közül említést érdemel a Yivli minaret és a hozzá kapcsolódó mecset, amely a város jelképe. A mecset karcsú, elegáns minaretjét Aladdin Keykubat szeldzsuk szultán emeltette a 13. században.
Ugyanebben az időszakban épült a szeldzsuk kőfaragóművészet legszebb példája, a Karatay Medresze (teológiai főiskola), mely a Kaleici kerületben áll.
A két legérdekesebb oszmán mecset a figyelemreméltó mozaikokkal díszített, 16. századi Murat Pasa-mecset és a 18. századbeli Tekeli Mehmet Pasa-mecset.
A kikötő szomszédságában álló 19. századbeli, terméskőből emelt Iskele-mecsetet egy természetes forrás fölé, négy pillérre építették.
A Hidirlik Kulesi (torony) talán a legeredetibb építmény: világítótoronyként szolgál a második század óta.
A Kesik Minaret-mecseten jól láthatók a római, a bizánci, a szeldzsuk és oszmánkori sorozatos átépítések nyomai.
Amikor Hadrianus császár i. sz. 130-ban a városba látogatott, a tiszteletére gyönyörűen díszített, három boltívű kaput építettek a városfalba. A kikötő közelében a két torony szegélyezte Hadrianus-kapu és a városfal egyes részei ma is állnak.
A Kalekapisi téren álló óratorony szintén része volt az óváros erődítményének.
Azok, akik nyaralásuk során egy kis történelmi feltöltődésre is vágynak, nem szabad kihagyniuk egy antalyai városnézést. Csodás élményekkel gazdagodva térhetnek haza.
Forrás: felvidek.ma, hurriyetdailynews.com
Kollár Kata – Türkinfo
A videót készítette: Bors Zsófia
Fekvésének szépsége, különleges faházai, gazdag történelmi hagyománya teszi a turisták közt népszerűvé Amasyát. A fölé tornyosuló sziklákba vájt sírokba Pontusz királyait temették. A város uralkodókat, művészeket, tudósokat adott a világnak, és hozzá kötődik Mustafa Kemal Atatürk életének egy fontos szakasza is.Amasya a tengerszint felett mintegy 411 méter magasan, egy természeti szépségekben bővelkedő szűk folyóvölgyben helyezkedik el, amelyet csaknem függőleges sziklafalak, illetve a Canik- és a Pontosz-hegy csúcsai szegélyeznek. A város a Fekete-tenger partvidéke és Belső-Anatólia termékeny síksága közt épült, melyet a Tersakan, Çekerek és Yeşilırmak folyók öntöznek.
A városon keresztülfolyó Yeşilırmakot (ókori görög nevén Irisz) öt híd keresztezi.
Amasya legértékesebb látnivalói a régi, oszmán kori udvarházak. Az egyik legelegánsabb ilyen épület a Hazeranlar-ház, melyet 1872-ben építtetett Defterdar Hasan Talat Efendi húga, Hazeran részére. A városközponttól nyugatra található a Harşane-hegyre épült amasyai vár, melyet tornyai és hellenisztikus kori falszakaszai tesznek különlegessé. A vár lábánál láthatók az i. e. 3. századból származó Királyszikla-sírok, melyekben az ókori utazó Sztrabón szerint pontoszi királyok nyugodtak.
A környéken több termálforrás is található, és a város büszkélkedhet egy 1678-ban épült törökfürdővel is.
Amasya érseki címét 1860-ban Lonovics József korábbi egri érsek töltötte be, akit az 1848–1849-es magyar forradalom- és szabadságharcban való részvételéért itthon üldöztek, ezért elhagyni kényszerült hazáját.
Forrás: Wikipédia
Kollár Kata – Türkinfo
A törököket és Törökországot a korábbi magyar sajtó történetében fellelhető cikkek alapján bemutató sorozatunk előző részében az Oszmán-kor költőnőiről, köztük Nigâr Hanımról olvashattunk egy cikket 1891-ből, Erődi Béla tollából. Ebben a cikkben is szó volt arról, hogy Nigâr Hanım apja az 1848–49-es szabadságharc egykori honvédtisztje a szabadságharc bukása után oly sok harcostársával egyetemben Törökországba emigrált, ott folytotta karrierjét – később török nőt vett feleségül; e házasságából született Nigâr Hanım is.
A Fővárosi Lapok 1890. április 13-i számában „Magyarok Konstantinápolyban”
címmel jelent meg egy érdekes cikk, melyet az alábbiakban – a sorozatunkban megszokott módon – eredeti helyesírással közlünk:
„A magyar tourista-társaság, mely e hó elsején utazott Konstantinápolyba, minden oldalról szivélyes fogadtatásban részesült. Münir pasa főszertartásmesternél a magyarok küldöttsége b. Nyáry Jenő vezetése mellett jelent meg. Ez alkalommal nyujtották át a szultánnak szánt magyar iparcikkeket. A pasa szivarkával és fekete kávéval kinálta meg vendégeit, mialatt a tulipános ládába zárt diszes iparkészitményeket elküldték a szultánhoz, kitől negyedóra mulva az az irásbeli üzenet érkezett, hogy örömmel és köszönettel fogadta az emléktárgyakat, mint a magyarok rokonszenvének bizonyitékát. Ott volt akkor a magyar eredetű Mahmud Hamdi (Freund) pasa is, ki szabadságharcunkban Nagy Sándor alatt harcolt, a világosi katasztrófa után Törökországba menekült s ott minden rangfokozatát a csatatéren nyerte, a „musir”-ságig jutva. A magyar kirándulók előtt megjegyezte, hogy valahányszor magyar szót hall, sebesebben dobog fel a szive. Alig hogy vége volt a fogadtatásnak, a társaság 10–11 tagja báró Calice nagykövethez ment ebédre és ezt még jóformán ki sem pihenték, máris az egész társaság a szultán által rendelt diszlakomára vonult. Az asztalnál, hol a társaság férfi tagjai foglaltak helyet, a szultán képviseletében Black bej, Pera polgármestere elnökölt. A nők külön páholyokban helyezkedtek el. A banket alatt görög zenészek játszottak, elhuzva még a „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak” kezdetű magyar nótát is. Pohárköszöntőkben természetesen nem volt hiány. Black bej a szultán nevében a magyarokat köszönté fel, erre báró Nyáry Jenő válaszolt magyarul, a szultánt éltetve; e felköszöntőt dr. Kunos Ignác, a társaság vezetője és tolmácsa, forditotta le török nyelvre. Minthogy sokan toasztoztak, a kiránduló társaság egy tagja oda szólt Black bejnek, hogy már bizony nálunk Magyarországon az a rossz szokás divik, hogy a pohárköszöntőknek nincs vége-hosssza, mire a bej azt felelte, hogy „minden nagy nemzet beszél; a nemzetek nagyokká lesznek, mert beszélnek, ezért csak hadd beszéljenek a magyarok, szivesen hallgatjuk!” A polgármseter különben ismerte gróf Teleki Lászlót, gróf Andrássyt és jó barátságban van Klapka tábornokkal. Másnap a társaság több tagja fölkereste Ghazi Ozmán pasát. Báró Nyáry diszserleget vitt emlékül „Plevna hős védőjének”. Azután meglátogatták a másik Ozmán pasát, ki magyar eredetü (Farkas). A pasa leánya Nigjar Hanum, ki bájos keleti barna szépség, özvegy asszony. Mint jeles török költőnőt ismerik, a vendégeknek saját zeneszerzeményét játszta el zongorán és énekelt is. A pasa felesége, megtudva, hogy a társaságban magyar diszruhás férfi van, bár gyöngélkedett, magához kérette báró Nyáryt és nem győzte dicsérni, mily szép a magyar diszruha. A tásaság két tagját, Szathmáry György és Bolgár Ferenc orsz képviselőket utközben Philippopolisban a pályaházban herceg Coburg Ferdinánd is fogadta. A bolgár fejedelem, ép kikisérte a vasuthoz a Szofiába utazó Stambulov miniszterelnököt. A magyar risztelkőkkel szalon-kocsijában hosszasan beszélgetett Bulgáriáról és Szófia fejlődéséről. A tásalgás németül folyt, de bucsuzáskor a fejedelem magyarul mondta: „Isten áldja meg! isten áldja meg!”
Ha valaki mindenekelőtt arra lenne kíváncsi, hogy is szól az a bizonyos „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak” című népdal, melyet a szultán által a magyar delegáció tagjai számára adott banketten a görög zenekar eljátszott, bármikor könnyen meghallgathatja.
A fenti cikkben említésre kerül báró Nyáry Jenő (1836–1914), aki egyéb tisztségei mellett kiváló és ismert barlangkutató is volt, így a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának is tiszteletbeli tagja volt.
A számos egyéb, a cikkben felbukkanó és bizonyára ismert név mellett külön felhívnánk itt a figyelmet „Mahmud Hamdi (Freund) pasa” személyére, akiről sorozatunk későbbi részében még megemlékezünk majd; róla egyelőre annyit érdemes tudni, hogy – Farkas Oszmán pasához hasonlóan – szintén részt vett a magyar szabadságharcban, melynek bukásával Törökországba emigrálva építette tovább egyébként igen sikeres karrierjét. Elöljáróban csupán annyit mondunk: ahogy Farkas Oszmán pasa, úgy Mahmud Hamdi pasa sem Magyarországon született, mégis mindketten a magyar szabadságharcban kezdék katonai karrierjüket.
De ki is volt Nigâr Hanım apja, Farkas Oszmán pasa? A korabeli magyar sajtóban róla is találunk adatokat.
A Vasárnapi Ujság 1890. október 26-i számában Borostyáni Nándor (1848 – 1902) tollából egy részletes cikk lát napvilágot Farkas Oszmán pasáról, abból az alkalomból, hogy az egykori honvédtiszt 1890-ben néhány hetet Magyarországon töltött. A cikk némileg átdolgozott változata ugyancsak a Vasárnapi Ujságban, annak 1898. június 12-i számában lát napvilágot, immáron azonban nekrológ formájában: Farkas Oszmán pasa ugyanis 1898-ban Konstantinápolyban meghalt. A folytatásban álljon itt az 1898-as cikk:
„Farkas Oszmán basának, a magyar szabadságharcz egyik vitéz katonájának halálhíre érkezett Konstantinápolyból, hol az agg hős 1849 óta élt s a hol annyi újabb babért szerzett magának s tiszteletet a magyar névnek.
Az elhunyt vitéz, Oszmán basa, családi nevén Farkas Adolf, Morvaországban született, de már zsenge ifjú korában Magyarországba költözött, hol számos rokona maiglan is él. Magyarrá vált s az elsők között volt, a kik a szabadságharcz kitörése alkalmával siettek belépni olya csodálatraméltó gyorsasággal szervezett nemzeti hadseregünkbe. Nagy-Váradon esküdött hűséget a honvédzászlónak, melyet el nem hagyott, mig csak a világosi fegyverletétel reménytelennek nem tüntetett föl minden további ellenállást.
Az 1848–49-iki tél eseményei már Erdélyben találták, hol a fiatal hadnagy végigküzdötte Bem dicsőségteljes hadjáratát s mint egyik hadsegéde az ellenfeleitől rettegett tábornoknak, tanulta megismerni e rendkivüli férfiút. Bem oldalán vett részt többek között 1849 márczius 27-én a vöröstoronyi szorosban vivott három órai heves harczban, mely tudvalevőleg az oroszok teljes vereségével végződött. Mint százados Szamos-Ujvárnak volt térparancsnoka, majd Bemet követve, a magyar hadsereg romai által Krassómegyében vívott hősi harczokban vett részt, mignem végre ő is kimenekült Törökországba.
Követve Bem tábornok és mások példáját, Farkas is belépett a szultán hadseregébe századosi rangjának megtartásával. Az unalmas helyőrségi szolgálatot már 1853-ban fölváltották azonban a nagy keleti háború világra szóló eseményei. Oroszország minden hadüzenet nélkül megszállta és megsemmisítette november 30-án a szinopei kökötőben a török flottát.
Századunk egyik legvéresebb háborujának koczkája ezzel el volt vetve. Törökország az alsó Duna mentén szállott szembe ellenségével, Anglia és Francziaország pedig megkötötték egymással keelti érdekeik védelmére azt a szövetséget, mely egyesült hadseregeiket Krimbe vezette. A dunai hadjáratot, melyben a török hadsereg kivált Oltenicza mellett fényes és elhatározó győzelemet aratott az oroszok fölött, Oszmán őrnagy Omer basa oldalán küzdötte végig, kinek hadsegéde volt. Nyelvismereteinek a tanitói pályára készült egykori honvédtiszt a török főhadiszálláson, hol franczia és angol vezérkari tisztek voltak jelen, igen jó hasznát vette. Egyideig a brit főparancsnok, Raghan lord vezérkarába volt beosztva s itt tett szolgálataiért az angol hadi éremmel tüntették ki.
1870-ben alezredesi ranggal a török katonai akadémia tanárává nevezték ki. Az óta szakadatlanúl ezen intézetnél működött, melynek tanúlmányi igazgatójává lett. A legutóbbi orosz-török háborúban annyiban vett részt, hogy a Plevnában elsánczolt Ghazi Oszmán basának fontos parancsokat vitt Konstantinápolyból. E veszélyes megbizásnak teljes sikerrel megfelelt, bár majdnem a portyázó orosz lovasság hatalmába került.
Farkas Oszmán basa török nőt vett el, a kivel boldog házasságban élt. E frigyből származott nagytehetségű és Konstantinápolyban valósággal ünnepelt leánya, Nigjar, a török nemzetnek ez idő szerint legkiválóbb költőnője, kinek dalait lefordították francziára is, Kunos Ignácz pedig néhányat magyarra.
Farkas Oszmán, költő leányával együtt, mindig nagy szeretettel csüggött Magyarországon, melyet az országos kiállítás alkalmával meg is látogatott, midőn hosszasabban időzött kivált a fővárosban, melynek fejlődését mindig nagy elragadtatással és igaz örömmel emlegette. Konstantinápolyi háza is tárva volt az oda ellátogatott magyarok előtt, kiket nemcsak ő, hanem leánya is igaz vendégszeretettel fogadtak.
A sok viszontagságot átélt agg katona egész a legutóbbi időkig megtartotta jó kedélyét, csak szívbaja vált már utóbb aggasztóvá. S halála is e miatt következett be. Pünkösd vasárnapján szokott sétáját tette a gyönyörű fekvésű Prinkipo szigeten, midőn szívbaja hirtelen nagy mértékben kitört s az agg hős a partról a tenger hullámai közé zuhant.
Halála úgy Törökországban, mint itthon is nagy megilletődést keltett s gyászoló családjához mindenfelől sűrűn érkeztek a részvétnyilatkozatok. Hazánkból többek közt báró Podmaniczky Frigyes aláírásával, a 48-as honvédek országos bizottságának elnöksége is kifejezést adott részvétének, a hős bajtárs elhunyta felett.”
A Prinkipo-sziget mai török elnevezése, hol Farkas Oszmán pasa halálát lelte: Büyükada. Csupán érdekességként jegyezzük meg, hogy évtizedekkel később, 1930-as írásában dr. Miklós Elemér, az Országos Magyar Idegenforgalmi Tanács elnökeként maga is látogatást tesz a szigeten, ahogy erről sorozatunk egyik korábbi írásában is olvashattunk.
Horváth Krisztián – Türkinfo
A cikk az Otokoc Hungary Kft. támogatásával készült.
