Régebbi török költőnők és Nigjar khanum

A törököket és Törökországot a régebbi magyar sajtó írásain keresztül bemutató sorozatunk alábbi számában ezúttal Erődi Béla (1846–1936) egy cikkét idézzük fel, mely a „Régebbi török költőnők és Nigjar khanum” címet viseli.

A nyelvész és földrajztudós Erődi Béla érdeklődése már meglehetősen fiatal korában a török és perzsa kultúra irányába fordul – számos kötete jelenik meg az oszmán-török és perzsa irodalom ismertetéséről is. Alábbi, a Vasárnapi Újság 1891. január 18-i 3. számában megjelent cikkében a korabeli magyar olvasók figyelmét az oszmán-török irodalom egy különösen érdekes szeletére hívja fel: a török költőnőkre, kiktől Erődi Béla versfordításokat is közöl alábbi írásában. A török költőnők sorában Erődi Béla külön kiemeli „Nigjar khanum” személyét, akiről a korabeli magyar olvasók azt is megtudhatták az alábbi cikkből, hogy ő bizony egy magyar emigráns katonatiszt, Bem tábornok egykori hadsegéde, Farkas Oszmán (eredeti nevén: Farkas Adolf) pasának (1823–1898) török feleségétől született lánya. A sorozatunkban megszokott módon Erődi Béla 1891-ben megjelent cikkét eredeti helyesírással közöljük.

Nigâr Hanım (1859–1918)]

„A török Parnasszuson már meglehetősen járatos voltam, ismertem annak kiválóbb khorifeusait, kedvencz Fuzulimat már jóformán egészen átdolgoztam, és még nem volt tudomásom arról, hogy török nők is gyujtottak tüzeket azon oltáron, a melyen Saphók is áldoztak. A szahafok csarsi-jában (a könyvkereskedők bazárjában) egyszer egy kopott versgyűjtemény akadt a kezembe e czímmel: „Divani Fitnet (Fitnet versgyűjteménye) s ez ébresztette fel figyelmemet, először  Fitnet khanum (Fitnet asszony), majd paranasszusi társnői iránt. Az első diván (versgyűjtemény) sok szép művet tartalmazott s a többi török költőnő gyüjteményében is találtam több figyelemre méltót. Fitnet után Mihri, Szidki, Lejla, Zejneb khanumok (asszonyok) műveivel ismerkedtem meg; legrokonszenvesebb volt közöttük Hejbetullah szultánnő, II. Mahmud khánnak, a nagy reformátornak nővére, kit a palotai ármányok börtönre juttattak, a hol költeményeinek legtöbbjei és legszebbjei születtek. Mit énekeltek ezek a török költőnők? Azt az érzelmet, melyet a költők évszázadok óta folyton és kimeríthetetlenül és ezernyi változatban énekelvék meg, a szerelmet találjuk e rokonszenves dalnoknők lantjáról is visszahangzani. A kesergő szerelem szólal meg leggyakrabban költeményeikben: ez ad legtöbb versirónak lantot vagy dorombot kezébe; a boldogság rendesen szótalan, vagy nem szeret érzelmeivel a nyilvánosság elé lépni.”

Az Erődi Béla által itt említett oszmán-török költőnők közül Mihri és Zeynep („Mihri khanum” és „Zejneb khanum”, ahogy Erődi írja) a legkorábbiak; ők a 15. században éltek – Mihri 1506-ban halt meg. „Szidki khanum” 1703-ban, „Fitnet khanum”, azaz Fitnat Hanım pedig 1780-ban hunyt el. „Lejla khanum” 1848-ban halt meg, II. Mahmud szultán nővére pedig, „Hejbetullah szultánnő”, azaz Hibetullah Sultan 1789–1841 között élt.

II. Mahmud szultán, Hibetullah Sultan oszmán-török költőnő testvére

Erődi Béla a Vasárnapi Újság korabeli magyar olvasóinak szemelvényeket is kínál magyar fordításban:

„Egy pár mutatvány a kiválóbb török költőnők műveiből szolgáljon költészetük becsének méltatására.

Szidki khanum:

Rejtett kincscsel ékesíté

Szépségét a szerelem.

A teremtés napján is már

Fényvonásban volt jelen.

Midőn az űr szellemei

Létrejönni kívántak:

A szerelem adta őket

Semmiből a világnak.

Ne légy kapzsi, kincsszomjazó,

Ne habozzál szertelen;

Nem láthatod kedvesedet,

Ha nem hat át szerelem.

Nem tűri az ész uralmát,

Ha a szívben megjelen,

A gondolat légvárait

Szétfújja a szerelem.

Milyen boldog szerelmes az,

Milyen édes üdvben él,

Kinek a szép hazájából

Szerelmet hoz esti szél.

Lejla khanum:

Fejemen a zilált fürtök

Fészkei a sötét búnak;

Tőrbe estem, melyből engem

Semmi erők ki nem húznak.

A szánalmat tapasztották

Gyógyszerül a fájó sebre;

Lángban égek, mint a lepke,

Őrült vagyok, lánczra verve.

Fitnet khanum.

Szépség ragyog barátomnak szűz arczán,

Igy ragyog a fényes nap az éj után.

Egy tekintet s mámort ád a szerelem,

És ő jajgat, hogy tépi kín, gyötrelem.

A lecsüngő sötét fürt a homlokán

Szépségének kincse fölött őr talán.

Az arczából gonddal kinyirt szép szakáll,

Épp olyan, mint tövis nélkül rózsaszál.

Fitnet, vigyázz, ne higyj férfi szavaknak,

Ma igérnek, holnap mindent tagadnak.

Zejneb khanum:

I.

Szépséged és szerelmem

Zsarnokságod s türelmem

Nagyobbodnak szüntelen

És mind a négy végtelen.

II.

Föl a fátyolt, hadd ragyogjon föld és ég,

Tőled éden s a négy elem fényben ég.

Bontsd ki fürtid, hadd folyjon szét illata,

Akjaidon habzik Kauszer folyama,

Szakálladnak pelyhe irt egy iratot,

Melylyel könnyen Khinát is meghóditod

Barangolhatsz Sándorkint egy ezredig;

Szivemből az életviz föl nem szökik.

Zejneb! ne légy pompázó, mint büszke nő,

Légy egyszerű, férfias és érthető.

Mihri khanum:

I.

Adjon isten itt e földön tégedet

Társául egy szépnek, a ki hőn szeret,

A ki bodor hajfürtivel tőrbe csal,

S kinek álla gödrében van bájital,

Kinek pezsgő ajkát látod mindenkor,

Ha kezedben csillog rubinszinű bor,

S kivánom, hogy szépségednek szultánja

Köttessen fel fürteiddel nyakára.

II.

Nem kivánok neked rosszat,

Sőt kérem az eget:

Minő te vagy, olyan szivü

Kedvest adjon neked,

S ha oly rosszat, minőt képes,

Kiván ellenséged:

Kivánja azt: Szeresd úgy, mint

Én szeretlek téged.

Hejbetullah szultánnő.

Mohón ittam méregitalt,

Bennem minden élet kihalt.

A lét kínja gyötör engem,

Meggyülöltem szivem, lelkem.

Nem nevettem e világban,

Hű szívre, ah, nem találtam,

Soha ily kínt nem szenvedtem,

Meggyülöltem, – szivem, lelkem.

Legyen, ha a sors akarja,

Kit érdekel szűm viharja?

Mit adhat a világ nekem?

Meggyülöltem szivem, lelkem.

Csalogass mást az élettel,

Mindegy nekem, akár vedd el.

Nem vonz már az élet engem,

Meggyűlöltem szivem, lelkem.

Nem találtam én hűséget,

Mással osztja ő az élvet;

Hasztalan küzd a kín bennem,

Meggyülöltem szivem, lelkem.”

Erődi Béla mindezek után áttér „Nigjar khanum” családjának, személyének és költészetének bemutatására:

„A három évszázadon át született török költőnők hosszú sorában legtöbb érdeklődést ébreszt Nigjar khanum, a magyar szabadságharcz egyik hősének, a renegát Farkas-Oszmán pasának leánya, a kinek arczképe e sorok mellett látható.

„Nigjar khanum” a Vasárnapi Újság 1891/3. számának ábrázolásában

Nigjar khanum mint költő és mint török nő egyaránt rendkívüli jelenség. Egyesíti magában a nyugatot a kelettel, kiegyenlíteni igyekszik a kettő közötti nagy ellentétet. Atyja révén megismerkedett a nyugattal, annak társadalmi életével, műveltségével, melynek eszközeit, a franczia és német nyelvet nemcsak megkedvelte, hanem maga is műveli a zenét, festészetet. Szalonjában elmaradhatatlan barátai és társai a nyugati világirodalom remekművei, melyeket szeretettel olvas és gonddal tanulmányoz. Anyjától, a született török nőtől, örökölte a költészet iránti szeretetét és hajlamát. A török nők fölötte szeretik a költészetet, zenét, dalolást. A zárkózott háremi életet költemények szavalása és zenekísérettel való éneklése füszerezi. A török költészet rendkivül gazdag népköltési termékekben. A sarki (népdal) ép olyan buján terem a török élet talajában, mint a mienkben. A ki hallott török népdalt szépen előadni, sohasem feledi azt a kesergő, mélabús, szép dallamot, melytől a szív elszorul, a lélek elábrándozik. Nagyon hasonlít a magyar nótához. Abban is van lassú, mely elandalít, elérzékenyít és van utána friss, mely pezsgésbe hozza a vért az erekben. A háremek ablakaiból hallottam a legszebb, legremekebb dalokat. Nigjar anyja azon török nők közül való, kik a népdalt szenvedélyesen szeretik és azokat gondosan gyűjtögetik. Az ő emlékezőtehetsége a daloknak, meséknek gazdag kincses háza. Maga is tele dallal, költészettel. Nem csoda tehát, ha Nigjar maga ilyen anya mellett már kis korában megszereti a dalt, a költészetet, mely szunnyadó tehetségét lángolásra ébreszti. Az isteni adomány a körülményekben megtalálta melegágyát, hol életre kelhetett.

Aztán nem hiányoztak nála a belső okok se ahhoz, hogy költő legyen. A serdülő leány még alig volt tizenhárom éves, midőn keleti szokás szerint ily korán férjhez adták egy előkelő állású férfiúhoz: de Hymen frigye nem hozta meg számára a remélt boldogságot. Hazatért szülei házába, szivében csalódással és  keserűséggel.

Az álmodott boldogság helyett kiábrándulás, azöröm helyett bánat és fájdalom lett osztályrésze. A megtört lélek, fájó szív, keserű csalódás, miben találhatott volna jobb menedéket, mint a költészetben, hol sírhatta volna ki jobban bánatát, mint a múzsa keblén, hol annyi gyötrelem keresett és talált enyhet, vigasztalást. Nigjar lantjára bizza keserveit, dalol, hogy szve megkönnyebbüljön és dalol, mert isteni ihlete van hozzá. A mit költészete eddig termett, az mind egy fájó szivnek panasza, gyötrelme. Kevés számú költeményei mind csalódásról, hűtlenségről, az ábrándok szétfoszlásáról, kétségeesésről szólanak. A kis vers-füzet Konstantinápolyban, török időszámítás szerint 1304. évben (1887-ben) jelent meg. A mű török czíme, melyet hasonmásban is bemutatunk, a következő: Efszusz Nazumeszi Miralai Oszman Begin kerimeszi Nigjar. (Gyötrelmek. Szerzője Oszman Bég ezredes leánya, Nigjár.)

A füzet összesen negyvenegy oldalra terjed. Mily kicsinyke kis füzet s mégis mily érdekes világot vet egy költői lélek szívvilágára.

Nigâr Hanım Efszusz című kötetének címlapja a Vasárnapi Újság 1891/3. számában

A jeles török költőnő kis füzete más szempontból is érdekes és figyelemreméltó. Hű tükre ez Nigjárnak, a nyugati műveltségű mohammedán nőnek; mert mindkét irány érvényre jut füzetében, szereti és követi a nyugati nagy költőket, Alfred de Musset és Lamartine műveiből fordít is egyes darabokat; de mindamellett nem tud, vagy nem akar kelet költőinek hagyományos szokásaival szakítani.

Művét ő is, mint miden arab, persa és török költő Allahnak, a nagynak, hatalmasnak dicsőitésével kezdi. Hozzá száll minden gondolata, hozzá, a kitől jön minden jó, minden áldás. Prózában irt dicséretét (tahmid) e szavakkal végzi: „Jarebbi azim szin! Allahu rahim szin”. („Uram nagy vagy! Allah irgalmas vagy!”) A következő fejezetben Mohammed prófétának zeng magasztalást; ez is így szokás a keleti költőknél. A próféta nagyságát, isteni küldetését dicsőitve, így szól: „Örömömre szolgál, hogy minden mozdulatomat, minden tettemet hozzá alkalmazni törekszem. Nagy vagy Allah prófétája, nagy vagy!” („Büjük szin ja reszul ullah, büjük szin!”) A harmadik fejezet itt is az uralkodó szultánt illeti, kinek nemeslelkűségét, uralkodói kegyességét hódolattal dicsőitik alalttvalói. A végén így szól:

Sevket ve sanin fuzun etszin khuda,

Padisahim sevketinle bij jasa!

Hatalmát, dicsőségét szaportítsa isten,

Padisáhom hatalmával egy ezredig éljen!

Aztán a többi keleti költők szokásához híven az Arzi mafi ezzemir (szándékom kifejezése) czimű fejezetben számot ad verseinek keletkezéséről. Elmondja, hogy e kis füzetben egy kis része foglaltatik azon költeményeknek, melyeket tizennégy éves kora óta írt. Nem a boldogság szülte ezeket, hanem mindenik egy-egy fájdalmas sóhaj, egy-egy kínos gyötrelemnek a szüleménye. Azért adta ki e műveket, mert boldogtalansága kínjának és fájdalmának visszhangját hallani akarta.

Gyermekkora óta kimondhatatlan érzések, gondolatok laknak kebelében, melyek ezerféle alakot öltenek. Tavaszi reggelen egy szerény virág képét ölti  fel gondolata; holdvilágos éjjeleken megizmosodva, ragyogó csillaggá alakult, majd meg a nap fényében szárnyalt. Felkeresi néha a temetők halottjait is, máskor a felhőkbe burkolódzik, majd a tenger hullámaiba temetkezik; míg máskor megint a zene hangjainál mint sóhaj tör fel kebeléből. Könyeiből egy keserű kaczajba vegyül, nevetésből mint sírás jő megint a világra. Mindennap, minden órában más-más formát ölt gondolata. Bármely alakban jelenjék is meg az, természete mindig ugyanaz: a gyötrődés. A gondolat e sokféle alaku nyilvánulásának ő azután különféle neveket ad; de azok mind az ő szüleményei. Nem hasonlítja azokat sem jeles költők, sem Fitnetek, Lejlák vagy Serifek elmeszüleményeihez; mert azok meg sem közelíthetik ezeket. Nagyon fogyatékosak, hibásak az ő művei; épenséggel nem szépek. Mindenik az ő boldogtalanságának egy-egy emléke. De bár mily csunyák legyenek is az ő szülöttei; ő azért ép úgy szereti őket, ép oly kedvesek neki, mint az anyának az ő gyermekei, habár tudja is róluk, hogy nem szépek; épen azért nem kell másoknak sem lenézéssel lenni azok iránt, vagy azokat bókokkal illetni.

Ezen prózában írt bevezetés után jönnek a kötött alakban irt bevezető fejezetek. Münadsat (fohász) czím alatt az istenhez fordul, őt dicsőitve, magasztalva, neki hálákat adva a vett jókért és kegyét kérve. Utána a prófétának zeng dicséretet (Nát) s ezt igy végzi:

Nagyon sok lesz a végnapig

Nigjar bűne, vétke;

Jaj szegénynek, reszul ullah,

Ha közbe nem lépsz te!

A következő fejezetben Medhie (magasztalás) czimen a szultánról zeng dicsőitést; ezt így végzi:

Szivem, lelkem, Nigjar, ezt az imát mondja:

Legyen mindig dicső Szultán Hamid trónja.

Kegye árnyékában legyen boldog népe,

S pusztuljon a földről, ha van ellensége.

A következő két költemény egyike a tavasz dicséretét zengi, másik az ősz leírását adja, szubjektiv elmélkedésekkel. Csak a következő költemény: „Szózat egy képzelt baráthoz” szólal meg azon a hangon, mely a költőnő fájdalmas lelki állapotának hű kifejezője. A legnemesebb érzelmében csalódott költőnő egy hű barátot képzel magának s annak mondja el bánatát, ő előtte önti ki szívének egész fájdalmát. Umid (remény) czímű dalából fájdalommal szólal meg a reménytelenség hangja. A versszakok végén e két soros refrainnel keres Istenben megnyugvást.

Benned Allah, bizik szivem, szenvedek már régen,

Megcsalt szivem lesz-e boldog, adsz-e enyhet nékem?

A gyűjtemény szebb darabjaiból való a következő költemény, melynek czime „Egy szerelem-beteg” (Bir khasztai isk). Csalódik az, mondja a költőnő, a ki külsőm után megelégedettnek tart, szivemet boldognak hiszi. Bubánatomra gyógyírt nem találva, sírva fekszem a halál párnájára. Barátom, ki sok bút szerzél nekem, halld meg utolsó panaszom. Ha a halál elválasztja lelkemet a testemtől, tégy egy rózsát halotti párnámra, nézd meg a haláltól elhervadt arczomat, színtelen, sáppadt ajkimat, fénytelen szemeimet és ha akkor így szólsz: Szegény, nagyon szeretett engem, meghalt a szerencsétlen; szavaidat, tudom, meghallja ott lelkem, szívem felélénkül tőle, szemeimről eltűnik a halálnak árnyéka, arczomon szétömlik az élet rózsapírja s isteni hatalom erejénél fogva új életre kelek itt e földön!

Elmém, ah, mily üres dolgon révedez,

Maradj, kedves, ne zavarjon téged ez.

A szerelem… vért szomjazik szertelen…

Ölni tud, de fel nem támaszt szerelem.

Az elbujdosott kedvest keresi a költőnő a következő költeményben, melynek czime és minden páros sor végén álló refrainje e kérdés: Nerde szin? (Merre vagy?)

Ah, ah, lelkem drága kincse merre vagy?

Merre vagy te mindenségem, merre vagy?

Érted sírva, elszállt lelkem testemből,

Hol bolyongsz te elszállt lelkem, merre vagy?

Kegyetlen bár s szeret lelkem tégedet,

Lelketgyötrő kegyetlenem, merre vagy?

Régesrég már nem kérdezed hol vagyok?

Te, ki tudod titkos búmat, merre vagy?

Azt hiszem, hogy elszállt hozzád panaszom,

Ah de látom, nem talált rád, merre vagy?

Félek eddig elfedted nevem is,

Nem ismered lábam nyomát, merre vagy?

Büszkeségem, szárnyalásom oda van,

Nem maradt egy cseppni erőm, merre vagy?

Ha te nem jösz, Nigjar megy el tehozzád,

Mondd legalább, kegyetlenem, merre vagy?

Egy hasonló hangulatu darab után még Lamartine egy rövidke költeményének fordítását adja, ezután jön egy kis dal és egy gazel, végül két népdal zárja be a verses művek sorát. Az egyik népdal magyarra téve következő:

Vigaszt keres nálad, elgyötrött bús lelkem,

Légy kegyes én hozzám, hagyj meghalni engem.

Összekínzott lelkem mit tegyen e testben?

Légy kegyes én hozzám, hagy meghalni engem.

Szerelmedben, oh jaj, keserün csalódtam,

Magányomban ülök s vergődöm nagy búban,

Boldogtalan Nigjar szivében már ősz van.

Légy kegyes én hozzám, hagyj meghalni engem.

Feltépte szivemet s elhagyott kedvesem,

Vérző szivem kínját nehezen viselem,

Tudom ennek irját soha fel nem lelem.

Légy kegyes én hozzám, hagyj meghalni engem.

A kis füzetkét négy prózában írt elmélkedés fejezi be; ezek egyike Alfred de Musset művének fordítása.

Nigjar khanum szerényen gyarlóknak és hibákkal telteknek mondja verseit; ezzel szemben ki kell emelnem verselésének folyékonyságát és gördülékenységét. A verselés tekhnikájában járatos, nyelve nemcsak választékos, hanem sok helyütt igazán költői lendületű. Meglátszik versein, hogy nemcsak a nyugati költőket ismeri, hanem a török és persa költők műveinek tanulmányozásával a török versírás nehéz művészetét is remekül elsajátította.

Nigjar khanum nemcsak mint költőnő tud maga iránt kiváló érdeket ébreszteni, hanem rendkívüli jelenség ő a török nők között, azon reformátori szellemével, melylyel a török nőknek társadalmi életét a nyugati felfogáshoz közelebb hozni igyekszik. Nem zárkózik el a hárem küszöbén belül, hanem kinyitja salonját s látogatókat fogad atyja házában. A család jóbarátai, az apa vendégei az ő szalonjában a bájos Nigjárt is láthatják, fátyolozatlan arczczal, nyugati viseletben. A kik a magyar emigráns Oszmán Pasa vendégszerető házában megfordultak, nem tudnak eltelni művelt és bájos leánya szellemes társalgásának, sokoldalú képzettségének dicséretével. Az alig huszonöt éves nő környezetét műveltségével és kedves modorával egyaránt lebilincseli. Nigjara (bálványa) ő szüleinek, lebilincselő bűvereje azoknak, kik rokonszenves lényével megismerkedtek és új csillaga a török költészetnek, ott a csodaszépségű Boszporusz partján, hol szellemével és szépségével ragyog, s a honnan messze vidékre is szórja fényét és ragyogását.”

Sorozatunk folytatásában Nigâr Hanım és apja, Farkas Oszmán (Adolf) életének a korabeli magyar sajtóban megjelent más vonatkozásaival is megismerkedhetünk.

Horváth Krisztián – Türkinfo

A cikk az Otokoc Hungary Kft. támogatásával készült.


hun_1ado

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here