Minden bizonnyal még a Török Köztársaság elnökének legszűkebb környezetében is lehetnek olyanok, akik magukban helytelenítik Recep Tayyip Erdoğan „sajtóirányítását”, Európában párját ritkító keménykezűségét a rendszerkritikus ellenzéki médiával szemben. Ép ésszel nehéz elképzelni, hogy ezek a beosztottak teljes mértékben egyetértenének igazodni és kezessé válni nem kívánó vezető török újságírók publikációs lehetőségeinek erős megnyirbálásával, esetleg végleges felszámolásával vagy emigrációba kényszerítésükkel. Kizárt, hogy csendben, maguk közt ne zúgolódnának a szerkesztőségekből elvitt, bíróság elé állított és bebörtönzött hírlapírók hosszú sorának növekedése láttán.

            Az emiatt amúgy is rossz közérzetüket azonban még inkább ronthatta az a legújabb felismerésük, hogy az országból elüldözött vagy „csak kitessékelt”, esetleg otthon hallgatásra kárhoztatott újságírók előtt nyugaton új lehetőségek gazdag tárháza nyílt a publikálásra török anyanyelvükön. Például Németországban. Ott nemcsak a maguk alapította Özgürüz (Szabadok Vagyunk) című hírportálon közölhetik írásaikat, hanem ami ennél sokkalta fontosabb, vezető napilapokban biztosítottak számukra rendszeresített külön rovatokat. Amit most messzi idegenben írnak, az a világhálón egyetlenegy kattintással hozzáférhető korábbi hazai, vagyis törökországi olvasótáboruk és más híveik számára is…

            Ezáltal éppen most lepleződik le a maga teljes pőreségében, hogy a sajtó „szájkosaraztatásának” törökországi gyakorlata semmiképpen sem töltheti el a kormányt tökéletes bizonyossággal afelől, hogy ily módon is növelheti választási győzelmi esélyeit. Inkább mind jobban elidegeníti magától az értelmiség jelentős részét, nem utolsósorban pedig tovább csorbíthatja az ország amúgy is megcsappant nemzetközi tekintélyét.

            Éppen az ilyen gyötrő kérdésekről fejtette ki gondolatait Németország és egyben Európa egyik legfontosabb konzervatív napilapjában, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban (FAZ) a negyvenéves török Bülent Mumay publicista. Ő mára már a patinás újság állandó „kolumnistájává” lépett elő. Isztambuli Leveleinek hetente jelenik meg egy-egy darabja. Törökül ír, cikkeit azonnal lefordítják németre, s az interneten mindkét változat tetszés szerint elérhető. A kiváló újságíró, aki az Isztambuli Egyetemen szociológiát tanult, majd doktori értekezését a digitális újságírás témájából terjesztette elő, a Cumhuriyet melletti másik nagy hatású török baloldali-szabadelvű napilap, a Radikal munkatársa volt – amíg azt meg nem szüntették. Ezután a szintén veretes hagyományúnak számító „polgári” Hürriyet online és külpolitikai szerkesztőjeként dolgozott – amíg a „központi hatóság” erős nyomására fel nem mondtak neki. A Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) 2013-ban emberi jogi kitüntetésre érdemesítette azokért az írásaiért, amelyekben beszámolt az isztambuli Taksim téri Gezi park környezetvédő ifjú tüntetőinek a brutális rendőri erőszakkal, kormányzati önkénnyel szembeni ellenállásáról, később országossá terebélyesedő mozgalmáról. Hamarosan a kormánypárti sajtó támadásainak céltáblájává vált. A 2016. nyári katonai puccskísérlet után őrizetbe vették. Azzal vádolták, hogy a gülenisták kezére játszott. Néhány nap múltán azonban elengedték. Azóta otthon az igen kis példányszámú baloldali BirGünnek írogathat.

            Egyik legutóbbi Isztambuli Levelében sok százezernyi németországi olvasója, közöttük több tízezer ottani török számára lélektani elemzéssel próbálta meglelni a nyitját annak a rejtélynek, hogy honnan eredhet Recep Tayyip Erdoğan mérhetetlen ellenszenve, sőt kifejezett gyűlölete a kritikus sajtó iránt. Meglepő módon a talány kulcsát egy réges-régi tudósítás címe adta a kezébe. Egy baloldali-liberális újság egyik belső oldalán – nem nevezte meg, hogy melyik lapról van szó – 1998. szeptember 24-én ez volt olvasható: „Mindezek után a jövőben még csak egyszerű községi elöljáró sem lehet belőle”. Igen, ez a megállapítás bizony reá, Erdoğanra vonatkozott. Arra a mindaddig nagy reményű iszlámbarát politikusra, aki 1994 óta Isztambul főpolgármestereként a szegényeket gyámolította-segélyezte a muzulmán könyörületesség hitbéli parancsára hallgatva, s többek között ezért is példátlan népszerűségtől övezve, sikeresen igazgatta az ország legnagyobb városát. De akinek lendületesen felívelő politikai pályája akkor hirtelen örökre derékban kettétörni látszott. Egy politikai kampánykörúton, amelyen pártja, az akkor koalícióban kormányzó Jólét Pártja, a Refah iszlám üzeneteit hirdette, a délkelet-törökországi Siirt városában 1997-ben beszédet mondott a főleg kurd lakosság előtt. Erdoğan, a közismert verskedvelő, ez alkalommal a tömegnek egy olyan költőtől idézett, akit annak idején a fiatal Mustafa Kemal is lenyűgözve hallgatott szülővárosában, a századfordulón virágzó, többnemzetiségű, kozmopolita légkörű Szalonikiben. A hivatkozott forradalmár költőt, Ziya Gökalpot a szultán kizáratta az egyetemről és be is börtönöztette. A történettudomány későbbi tevékenysége alapján ma úgy tartja számon, mint a török nacionalizmus fő ideológusát. A szónok szájából Siirtben e verssorai voltak hallhatók:

„A minaretek a mi szuronyaink, a kupolák a mi sisakjaink,

Az igazhívők a mi katonáink, a mecsetek a mi kaszárnyáink…”

            A rendőr ügynökök szorgalmasan jegyzeteltek, s amit rögzítettek, gyorsan továbbadták a hadsereg vezérkarának is. Mert ez volt az az időszak, amikor a fegyveres erők vértelen puccsal, akkor úgy mondták, hogy „az első posztmodern államcsínnyel” lemondásra kényszerítették a Refah párti Erbakan kormányfőt. Pártját mint a reakció, vagyis az „iszlámista izgatás” fő fészkét betiltották, őt magát pedig öt évre, később örökre száműzték a politikából. Szavalatáért Erdoğant is vád alá helyezték közösség elleni izgatás és vallási gyűlölet szítása címén. Jogerősen 10 hónapi szabadságvesztésre ítélték, s őt is eltiltották a politikától. Így távozni kényszerült addigi legnagyobb sikereinek színteréről és főpolgármesteri tisztéből. Nagyon úgy rémlett, hogy karrierjének egyszer s mindenkorra befellegzett. Ám – mint Bülent Mumay írja – a baloldali-liberális újságnak soha nem bocsátotta meg, hogy róla, aki oly nagyra törő ábrándokat kergetett, azt állították: előtte immáron zárva marad még a legszerényebb politikai hivatal viselésének lehetősége is. Az akkori ellenzék segítségével azonban, amelyet most olyannyira zaklat, megszüntették a politikai tilalmat, és négy hónap múlva szabadult. Újra rögtön bele is vetette magát a politikába. Azóta felemelkedésének minden lépcsőfokán felemlegette: „És még rólam mondták, hogy többé még csak községi elöljáró sem lehetek…”

            Valóban nem felejtett, s továbbra is ama 1998-as újságcím által elszenvedett „sérelem” hatása alatt áll. Mumay szerint ez például abban is megnyilvánul, hogy a közelmúltbeli puccs ürügyén számtalan újság és egyéb publikáció be van tiltva, sok-sok újságírót bebörtönöztek, és csak a kormány dicsőítésének árán tudják tartani magukat a felszínen még azok a hagyományos lapok is, amelyek egyáltalán megjelenhetnek. De Erdoğan még így sem érzi magát teljesen biztonságban, noha a média 93 százalékát ellenőrzi. (A cikk eredeti török címe is az, hogy Erdoğannak még a média 93 százaléka sem elég. A német címe pedig: Miért gyűlöli Erdoğan a médiát?)

            Viszont a médiumokban felbukkanó legenyhébb bírálatra is azzal válaszol, hogy a „tettest” jogi vagy pénzügyi eszközökkel bünteti. Az elnökválasztáson vele szemben fellépő jelölteket lényegében közlési zárlat sújtja. Miközben Erdoğannak és Binali Yıldırım kormányfőnek szinte minden lépését a tévé élő adásban közvetíti, a Köztársasági Néppárt (CHP) és a Jó Párt (İYİ Partisi) jelöltje, Muharrem İnce, illetve Meral Akşener asszony még magántévékben is alig kap adásidőt. Amikor legutóbb a CHP-jelölt megtartotta egyik legnagyobb kampánygyűlését, a tulajdonosváltáson átesett CNN Türk nem ezt közvetítette, hanem az elnök fia, Bilal által rendezett íjászverseny ünnepségéről számolt be élő adásban. Ám Akşener asszony sem járt jobban: amikor választási gyűlésén beszédében megemlített „elnök által gazdaggá tett bizonyos építési vállalkozókat”, a kormányhoz közeli NTV megszakította a közvetítést… A TRT állami rádió- és tévéállomás az AKP kormánypártnak 37 órányi adásidőt irányzott elő, az összes többi pártnak együtt csak három órát… Bizony nincs könnyű dolga annak a hétszázaléknyi médiának, amelyet még nem Erdoğan ellenőriz – írja Mumay.

            A Cumhuriyet, a legrégibb és legismertebb ellenzéki napilap közölte azt a levelet, amelyet a bebörtönzött Selahattin Demirtaş kurd politikus édesanyja, Sadiye írt fiának, aki a Népek Demokratikus Pártja, a HDP elnökjelöltje. Az asszony ebben hangot adott bánatának amiatt, hogy nem tölthetik együtt az anyák napját. Egyúttal kifejezte reményét, hogy a választások kaput tárnak majd egy olyan béke előtt, amikor az anyáknak már nem kell többé sírniuk. A börtönkaput azonban ez a levél sem nyitotta meg: a fegyintézet igazgatósága megtagadta Demirtaştól az édesanyja levelét tartalmazó Cumhuriyet-lapszám kézbesítését is…

            A tapasztalt újságíró egy másik Isztambuli Levelében felhívta a figyelmet egy merőben új és meglepő körülményre: Erdoğannak ugyanis minden bizonnyal a fülébe jutott, amit ma mindenki kérdez. Nevezetesen, hogy feláll-e bársonyszékéből, ha veszít. Erre válaszolt is: „ha az emberek azt mondják, hogy elég volt (törökül tamam), akkor visszavonulok”. Ám ezzel nemcsak egyszerűen egy lehetőséget említett, hanem azonnal választási jelszót is adott az egyesült ellenzéknek: TAMAM – elég volt. A közösségi médiában ezt osztották meg legtöbbször. Valóságos szállóigévé vált. De volt egy másik szó is, amelynek az elnök akaratán kívül is valósággal szárnyakat adott. Pártja ifjúsági kongresszusán, tehát egy olyan rendezvényen, amely korábban általában árasztotta magából a lelkes hangulatot, most úgy tapasztalta, hogy a tanulóifjúság mintha már nem lelkesülne annyira. Meg is jegyezte: „úgy látom, hogy ti, fiatalok mintha olyan lehangoltak, unottak lennétek…” A twitteren azonnal fel is harsant a kórus: unottak vagyunk, törökül SIKILDIK… Bár a kormány szóvivői hangsúlyozzák, hogy a választások az urnáknál, nem pedig a twitteren dőlnek el, a belügyminiszter figyelmeztetett: eljárnak azok ellen, akik provokálnak a twitteren. A világhálót felügyelő török hatóság azonban ezt baljóslatúan még meg is toldotta: először csak figyelmeztetnek, de olyan helyzetben vannak, hogy meg is tegyék, amit meg kell tenniük…

            A napokban az egyik legismertebb török újságíró, a sajtó másik fontos számkivetettje is érdekes írással jelentkezett a szociáldemokráciához hagyományosan közel állónak mondott hamburgi Die Zeitban, Németország egyik legtekintélyesebb hetilapjában. Ő Cem Dündar, a Cumhuriyet volt főszerkesztője, a német lap mostani emigráns heti szemleírója, aki törökországi őrizetbe vétele, majd külföldre történt elüldöztetése előtt feltárta, hogy az ankarai kormány hírszerző szolgálata titokban – kamionokba rejtett segélyadománynak álcázva – fegyvert szállít erősen kétes múltú és jelenű szíriai felkelő csoportoknak. Dündar, aki jelenleg a menekült török újságíróknak szintén megjelenési lehetőséget biztosító németországi Özgürüz (Szabadok Vagyunk) török világhálós portál főszerkesztője is, A szultán csapata című cikkében felidézi: Erdoğan most már a labdarúgásban is magához akarja ragadni a hatalmat, s e tekintetben némileg a portugál Salazar nyomdokaiban jár. A hajdani portugál diktátor fél évszázadon át ugyanis a három f kezdőbetűs fogalom: a fado (a hagyományos portugál ének), fátima (vallási jelenések zarándoklati kegyhelye) és a futball jegyében kormányzott-uralkodott.

            A vallást a török államfő már politikai pályafutása kezdete óta sikerrel használja fel céljai érdekében. Ami azonban a zenét és a labdarúgást illeti, most újabban ezek területén is kezdeményezően lépett fel. A szíriai török hadművelet idején énekesek egy csoportjával a háborús övezethez közeli Hatay tartományba utazott, hogy ott e dalosok felléptetésével emelje a török katonák harci szellemét. Kemal Kılıçdaroğlu ellenzéki vezér erről a frontlátogatásról megjegyezte: amíg az elesettek elvesztése felett érzett fájdalom oly frissen él az emberek szívében, az ilyenkor ott éneklő és muzsikáló művészek az ilyesmivel gyalázatos dolgot művelnek. Ebből aztán nagy politikai vihar kerekedett, az Erdoğant kísérő énekesek egymással versengve bizonygatták, hogy mennyire helyesen jártak el, s hogy országuk mennyire demokratikus. Az ellenzék azonban rámutatott arra, hogy a dalosokat nem csak nemes érzelmek és indítékok késztették a fellépésre, hanem a kormányhoz fűződő érdekeik, a pénzügyi ösztönzők is. Ily módon aztán Erdoğannak sikerült megosztania az előadóművészek világát, a színpadokat is: az egyik oldalon vannak az elnöki Fehér Palota „bárdjai”, a másikon a valódi „népénekesek”.

            Végül sor került a harmadik f-re, a futballra. Erdoğan, aki fiatalon még arról álmodozott, hogy focista lehessen, és évekig aktívan játszott is, az isztambuli Başakşehir városrészben megrendezett pártkongresszuson kiállt a hasonnevű futballklub mellett. Közvetlenül a Galatasaray elleni mérkőzés előtt bátorította a tribünökön összegyűlt szurkolókat. Tudnivaló, hogy a Başakşehir a kormány kedvenc csapata, amelynek elnöke Erdoğan egyik sógorának a veje. A felesége vezeti Erdoğan isztambuli irodáját. Maga Erdoğan nyitotta meg a başakşehiri stadiont 2014-ben. Akkor magára öltötte a a csapat trikóját, híres labdarúgókkal együtt vonult ki a pályára, s negyed óráig még játszott is. Mindenki neki passzolta a labdát, három gólt is lőtt. Most már van saját csapata. De volt Mussolininak, Francónak és Ceaușescunak is…

            De ha már a labdarúgásnál tartunk, úgy fest, hogy a focikedvelő elnök a közelmúltban politikai öngólt is rúgott – legalábbis ezt állítják emigráns török újságírók. Véleményüket arra alapozzák, hogy egészen a közelmúltig a politikai pártok nem köthettek választási szövetséget. Erdoğan azonban egyszerűen megváltoztatta az erre vonatkozó törvényt, mert választási győzelméhez semmiképpen sem nélkülözheti a nacionalista szélsőségesek Nemzeti Cselekvés Pártjának, az MHP-nak a szavazatait. Az államelnök szilárdan meg volt győződve afelől, hogy az ellenzék képtelen lesz hasonló szövetség létrehozására. Ám ez a számítása nem vált be, létrejött a szociáldemokrata alapelveket valló CHP, (Köztársasági Néppárt) a jobbközép İYİ (Jó Párt) és az iszlámbarát Saadet (Boldogság vagy az Aranykor Pártja, SP) választási összefogása. Önmaga ellen fordult tehát saját fegyvere…

            Bármennyire furcsa pár is Erdoğan és az MHP-elnök Bahçeli kettőse, és bármennyire rászorul is előbbi az utóbbi támogatására, mégis döbbenetet keltett az MHP-vezérnek egy olyan nyilatkozata, amely óhatatlanul lejárathatja legmagasabb méltóságú szövetségesét. Javasolta, hogy részesítsenek közkegyelemben kettőt Törökország leghírhedtebb gengszterei közül. Ennek hallatán még azok is levegő után kapkodtak, akik soha nem tápláltak illúziókat Bahçeli személyét illetően, s tudják, hogy a reakciós pártvezér csupán saját lényének lényegét adta, hiszen az MHP alapítói valamikor a terrorista „szürke farkasok” fészkéből léptek elő. De azt ők sem feltételezhették, hogy Erdoğan „választottja” ennyire híján legyen a legelemibb politikai-taktikai érzéknek, s közvetlenül a választási harc finisében, szinte Erdoğan orra alatt robbantsa fel ezt a politikai bűzbombát. Vagy talán volt mögötte valamiféle hátsó, mondjuk úgy, zsaroló szándék?

            Az angol rádió török szolgálata, a BBC Türkçe szerint ugyanis Devlet Bahçeli a twitteren is terjesztett felhívásában szorgalmazta, hogy részesítsék közkegyelemben Alaattin Çakıcı és Kürşat Yılmaz közismert bűnözőket. „Vajha igazságos-é továbbra is hagyni a börtönben senyvedni ezeket a sorsüldözött testvéreinket? – kérdezte a pártvezér, aki egyébiránt az általános amnesztia hatálya alól kivonná „gyermekek meggyalázóit, nemi erőszak elkövetőit, a nőgyilkosokat, valamint a két terrorszervezet, a kurd PKK és a fethullahista-gülenista FETÖ tagjait.” Azt, hogy egy török politikus „sorsüldözött testvéreinkről” beszél a fenti közveszélyes gengszterek esetében, nagyon sokan nyilvánvaló közbotránynak tekintik.

            Az államfő és miniszerelnöke elutasította a felvetést. Erdoğan szenvtelenül csak annyit mondott, hogy a közkegyelem nincs napirendjén pártjának, az AKP-nak. Binali Yıldırım pedig szintén csak arra a kijelentésre szorítkozott, hogy ilyesmit a kormány nem tervez De hát nem kisebb jelentőségű személyekről van szó, mint a törökországi szervezett bűnözés két vezéralakjáról. Egyikük, Alaattin Çakıcı egy bűnszervezet vezetőjeként bérgyilkosokra bízta, hogy tegyék el láb alól feleségét, aki történetesen egy másik maffiafőnök lánya volt. A gengszter a börtönből megszökött, s 1998-ban Nizzában fogták el. Aztán újra megszökött börtönéből, ahol újabb bűncselekményekért is ült, például mert meg akarta gyilkoltatni egyik vetélytársát, valamint kiraboltatott egy futballklubot. 2004-ben Grazban fülelték le. Végül 2016-ban azért is háromévi szabadságvesztésre ítélték, mert „megsértette” Erdoğan elnököt, az igazságügy-minisztert és a főállamügyészt.

            A másik gengszternek, Kürşat Yılmaznak is több gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet szárad a lelkén. Végzett egy tengerparti üdülőváros polgármesterével és egy üzletemberrel. Foglalkozott továbbá zsarolással és lottócédulák nagybani hamisításával. Igazi alvilági „keresztapa” volt, aki kitűnt azzal is, hogy szerepet vitt az Idealisták Házitűzhelyei elnevezésű szélsőjobboldali-nacionalista politikai szervezetben, amely egykor az MHP ifjúsági szervezeteként működött, ezer szállal kötődve a „szürke farkasokhoz”.

            A fenti ismert tények ellenére Bahçeli továbbra sem nem tett le az amnesztia szorgalmazásáról, s éppen egy kormánybarát tévében tartotta szükségesnek közölni, hogy ragaszkodik közkegyelmi elképzeléseihez, sőt biztos abban, hogy kezdeményezése végül eléri célját. Némelyek talán erőltetettnek találnák, ha a madarat tolláról, embert barátjáról közmondást a jelenlegi helyzetre és szereplőire alkalmazva úgy módosítanánk, hogy madarat tolláról, politikai pártot választási szövetségeséről… Azt azonban a vak is láthatja, hogy Bahçeli mind nagyobb nyűg Erdoğan nyakán, s ez az eredetileg hasznosnak vélt és önként vállalt nyomasztó teher a sorsdöntő kettős választás küszöbén akár átkossá és végzetessé is válhat számára, ha elriasztja sok régi választóját…

            A vagdalkozó Bahçeli legújabb mutatványaként nekirontott azoknak, akik az ellenzék – de már vannak, akik a kormánypárt – soraiból is követelik a kurd Selahattin Demirtaş HDP-elnökjelölt kiengedését a börtönből. Ezt tette külföldi újságírók számára tartott sajtóértekezletén Meral Akşener, a Jó Párt elnökjelöltje is, aki szerint a törökországi jogrend kaotikus és ellentmondásos jellegét mutatja Demirtaş helyzete. Mert hát hogyan magyarázza meg Törökország, hogy a HDP elnökjelöltségét a legfelső választási bizottság ugyan jóváhagyta, de ő mégiscsak ítélet előtt álló vádlott, akit börtönben tartanak – idézte szavait a BirGün című baloldali napilap a Deutsche Welle török hírszolgálatára hivatkozva. Akşener asszony úgy látja, hogy a választási kampányban minden jelöltnek egyenlő esélyt kellene biztosítani. Pártja olyan demokráciáért küzd, amely az etnikai származástól függetlenül mindenki demokráciája. Amikor azonban megkérdezték, hogy mi a véleménye a kurd nyelv oktatásáról, a nacionalista politikus, aki helyeselte az észak-szíriai kurdellenes török hadműveletet, kifejtette: az anyanyelv rendkívüli fontosságú az emberek számára. Ezt tiszteletben kell tartani, és szükséges is az anyanyelvi oktatás.            A kurd esetében ez magánalapon történhet. Azt azonban nem tartaná helyesnek „ha egyszerre két-három hivatalos nyelv lenne”…

            Miután Muharrem Ince, a CHP és Temel Karamollaoğlu, az SP elnöke is kiállt a HDP- elnökjelölt szabadlábra helyezésének követelése mellett, feltűnő módon csatlakozott hozzájuk egy kormánypárti politikus is. Aziz Babuşcu, az AKP isztambuli képviselője kijelentette: „Demirtaşt ki kell engedni fogságából, mert helytelenítem, hogy a választások közeledtével egy elnökjelölt politikai vezető börtönben legyen. Természetesen a törvényszéki eljárás végén ítélethozatalra lesz szükség, de ez már nem a mi dolgunk…”

            Ami pedig magát Selahattin Demirtaşt illeti, edirnei börtönéből ügyvédjei útján nyilatkozott a BBC török adásának. Mint emlékeztetett, a választásokon két jobboldali pártszövetség verseng majd a győzelemért, s ő maga az egyetlen baloldali jelölt. Neki és a hozzá hasonló számos kurd letartóztatottnak mint politikai túsznak a börtönben szinte semmi lehetősége sincs választási kampányt folytatni. Kint azonban az ő nevében pártja, a HDP és sok millió fiatal önkéntes barátja vállalta a választási küzdelmet. Legfontosabb üzenete az volt, hogy míg röviddel az eredményes 2015. június 7-i választások után a PKK-t tűzszünetre szólította fel, addig most szerinte a jövőben teljesen el kell hallgatniuk a fegyvereknek.

            „Szorgalmazom, hogy ne csak a választások idejére, hanem végleg hallgassanak el a fegyverek, és a problémákat demokratikus politikai úton oldják meg. Márpedig ez a demokratikus politika nem lehet csupán egy időszak taktikai módszere, hanem a küzdelem fő és stratégiai formája kell hogy legyen” – hangsúlyozta. Noha ennek a lehetősége Törökországban erősen korlátozott, határozottan elvetem az erőszakos és fegyveres megoldásokat, lévén, hogy demokratikus politikus vagyok.” Mint hangsúlyozta, soha nem fogja elfogadni, hogy a kormány a kurdkérdést a terrorizmus problémájának minősítse és továbbra is katonai módszerekkel próbálkozzék. A kurdkérdés csak tárgyalásos úton és társadalmi demokratizálással oldható meg. A mi pártunk mindenkor ilyen értelemben intézett nyílt felhívást a PKK-hoz és a kormányhoz, s magatartásunk most is a becsületes és tartós béke ígéretét hordozza. A kurdkérdés Törökország területi épségének megőrzésével rövid időn belül békés úton megoldható. E kérdésben őszinték és elszántak vagyunk – olvasható.

            Erről a problémakörről ehhez megközelítőleg hasonló szellemben csak a CHP elnökjelöltje és alelnöke, Muharrem İnce nyilatkozott. Véleménye szerint a kurdkérdés megoldható – őszinteséggel, becsülettel, parlamenti úton, hazudozás nélkül és bátor lépésekkel.

            A választási kampány és az esélylatolgatás teljesen elvonta a média figyelmét arról – és ez érvényes a világsajtóra is –, hogy a török állam változatlanul kegyetlen háborút vív a terroristának minősített PKK fegyvereseivel szinte az ország egész keleti területén. A belügyminisztérium hosszú szünet után is csak a közelmúltban adott ki jelentést a legutóbbi harcokról. Eszerint ezekben a terrorellenes hadműveletetekben ártalmatlanná tettek 24 lázadót, letartóztattak továbbá 132 személyt a PKK támogatásának vádjával. Szintén őrizetbe vettek 22 embert a úgynevezett Iszlám Állammal (ISIL) való állítólagos kapcsolataikért, nemkülönben 967 olyan egyént, akiről feltételezik, hogy összejátszottak a gülenistákkal. A biztonsági erők végül megsemmisítettek PKK-rejtekhelyeket, illetve -fegyverraktárakat Hakkari, Bitlis, Şırnak, Tunceli, Mardin és Kahramanmaraş tartományokban.

            Viszont a hollandiai központú kurd Eufrátesz Sajtóiroda, az AFN által több nyelven sugárzott PKK-hadijelentések legalább olyan jelentősnek, ha nem érzékenyebbnek tüntetik fel az ellenség, vagyis a török katonaság veszteségeit, mint amennyire a hivatalos ankarai közlések a PKK-áét. Az AFN szerint a gerillák változatlanul éppúgy képesek rajtaütésekre a Fekete-tenger partvidéki tájain, mint a kelet-törökországi hegyek középső vonulatain Dersimben, vagy a keleti Van-tó övezetében és a szintén hegyvidéki délkeleti határtartományokban. A PKK továbbra is beszámol saját elesettjeinek számáról és személyazonosságáról, valamint fényképpel és nevük feltüntetésével azoknak a külföldről érkezett legkülönbözőbb nemzetiségű, főleg európai internacionalista harcosoknak a hősi haláláról, akik szíriai területen vesztették életüket. Egyiküket, a spanyol Ramon Maria Rull Linhoffot a napokban katonai díszpompával temették.

            Lehetetlen megmondani, hogy az észak-szíriai kurd Afrín elleni török hadjárat idején felszított törökországi nacionalista hangulat kitart-e, vagy hevessége mennyire lanyhul a választásokig. S egyáltalában: a hazai kurdkérdés, amelynek egyre égetőbb jellegét és növekvő nemzetközi fontosságát is ma már lehetetlen elhallgatni, mennyire befolyásolja majd a választók döntését. Nemcsak a túlnyomórészt kurdok lakta területeken, hanem máshol is az országban. Szomorú, de így van: mély meggyőződéssel csak a HDP beszél a béketeremtés és demokratikus változtatások múlhatatlan szükségességéről. De vajon kihallatszik-e a meggyötört párt vezetőinek hangja a börtönből? Mert a kormány részéről már régen nem esik szó békés rendezésről. Vagy fogalmazhatnánk másként: képviselői nem adnak hangot békeóhajuknak…

Flesch István – Türkinfo