Szülőként már rutinosan, de elérzékenyülve ácsorgunk az iskola éppen becsukódó ajtaja előtt, és mély levegőt véve távolodunk el az épülettől az első osztályos nagyfiunk, nagylányunk nélkül. Most még minden új, minden riasztó neki – és talán nekünk is –, ugyanakkor izgalmas: új közösség, új társak, tanító néni, tanító bácsi, iskolapad. A tanórák neki már nem lesznek újak, gyakorlatilag 3 éves koruk óta vannak tanórához hasonló foglalkozásaik az óvodában is, még ha nem is olyan hosszúak, mint az iskolában.

Az óvodaválasztáshoz hasonlóan az iskolák kiválasztásakor is sok szempontot figyelembe kell venni. Állami vagy magán; a lakóhelyhez közel, vagy egy jobb iskoláért bevállaljuk az utazást; hogyan tudjuk a gyereket elvinni, iskolabusz vagy autó; ha magán, akkor mennyi rá a keretünk, és melyik intézmény az, amely a mi elvárásaink szerint oktatja a gyerekünket. Továbbá azt is fontos, hogy a gyerekem milyen közösségbe kerül az adott iskolában. Olyanba, ahol egy ember mércéje az iPhone-ja, esetleg olyanba, ahol más emberi értékek is számítanak?

A magániskolák

A magániskolák mindegyike csak a török oktatási minisztérium által kiadott működési engedéllyel a zsebében nyithatja meg kapuit. Ez azt is jelenti, hogy elfogadja a központilag meghatározott „nemzeti alaptantervet”, és annak megfelelően tanítja a gyerekeket. Amiben szabad kezet kapnak, azok a felhasznált eszközök és az oktatási módszerek: okostábla az órákon, online elkészíthető házi feladatok, webes felület a szülőknek, ahol naprakészen követhetik a gyermekük fejlődését és a feladott házi feladatot, modern eszközökkel felszerelt tantermek, projekszemléletű feladatmegoldás, 3D-s nyomtató, robotika foglalkozások stb. Cserébe viszont 17 000 – 55 000 TL-t (2 400-7 700 EUR) fizetnek ki egy tanévre, amihez hozzájön a több ezer lírás tankönyv, az iskolaruha és az étkeztetés költsége. Sokak szerint a tandíj irreálisan magas, a gyerekek indokolatlanul leterheltek, és a tanárok nem mernek igazán fegyelmezni, mert a magánintézményekben a szülő az úr.

A magánintézményekhez úgy kell hozzáállni, hogy profitorientált intézmények, ráadásul nagy a verseny. A már említett szülői elvárások miatt nagy nyomás nehezedik a vezetőségre, és rajtuk keresztül a pedagógusokra. Nem feltétlenül a gyermekek érdekeit figyelembe véve vesznek részt a tulajdonosok által diktált játszmában, ha nem akarják az állásukat elveszíteni. Az igazgató is gyorsan lapátra kerül, ha nem teljesíti a tulajdonosok által követelt számokat, ezért valamilyen szinten muszáj, hogy a szülők óhajait is figyelembe vegye, hisz ők az ügyfelek, akik azonnal máshova viszi a gyereküket, ha nem tetszik a műsor. És a szülőknek irreális elvárásaik lehetnek. Mert a trend az trend.

Sokaknak az a véleménye, hogy az ideális környezet ellenére az oktatás minősége a háttérbe szorul. Új intézmények nyílnak meg, majd zárnak be. A legtöbben hangzatos pedagógiai módszerek nevével reklámozzák magukat, amihez vagy értenek vagy nem, de sokszor kiderül, hogy a valóság egészen más, mint a jól hangzó szlogenek.

Az állami iskolák

Az állami iskolákról az az általánosan elterjedt vélekedés, hogy az osztályok túlzsúfoltak és viszonylag későn és kevés óraszámban kezdődik a nyelvoktatás. Természetesen iskolája válogatja, mert van, ahol még tudnak kis létszámú csoportokban dolgozni, tehát mindig érdemes körülnézni a lakóhelyen.  A túlnyomó többségnek egyébként a magániskola egészen egyszerűen szóba sem jöhet a magas tandíj miatt. Közülük nagyon sokan nem is gondolkodnának másban, még ha meg is tudnák fizetni. Vannak, akik szerint alsó tagozatban még elég az állami iskola, hiszen a legfontosabb egy nagyon jó tanár, minden azon áll vagy bukik. Ráadásul a gyerek ott mindenféle gyerekkel találkozhat, és nem minden a szülők pénztárcája körül forog.

Aztán vannak azok, akik szerint az állami iskola nem tudja azt nyújtani, amit ők elvárnak, ezért inkább jó mélyen a zsebbe nyúlnak, és magániskolába küldik a gyerekeiket. A tapasztalataim szerint sokaknak ez egyfajta státusszimbólum is, hogy a gyerek melyik neves (drága) intézménybe jár.

Az állami iskolát azonban a legtöbben nem a divat miatt húzzák ki a listáról, hanem azért, mert attól tartanak, hogy az ország vezetősége által diktált ideológiák egyre dominánsabban bekúsznak az iskola mindennapi életébe. A hírekben időről időre felröppen egy-egy botrányos hír, miszerint a kisiskolás lányok egy iskolai előadás keretében, fejüket befedve a fiúk lábát mosták, a szerep szerint a fiúk a férjeik voltak. Vagy a törökök hősi csatájára és győzelmére, a çanakkalei csatára emlékezve a fiúknak feküdniük kellett, mintha hősi halottak lennének, míg a kislányok mellettük sírdogáltak, gyászoltak. Vagy a sport és ifjúság ünnepén az igazgató lefújta az iskolai ünnepély egyik számát, mert a fellépni készülő kislányok szerinte túl rövid szoknyát viseltek.

Természetesen ezek a történések nem vezethetnek arra a tévútra, hogy azt gondoljuk, minden állami iskola ilyen. Vannak nagyon jónak tartott intézmények is, remek tanárokkal, elfogadható felszereltséggel. A jó fogalma mindig szubjektív.

A választás dilemmái

Amikor eljön a választás ideje, hogyan lehet felelős döntést hozni? Hogyan lehet megfelelő és objektív információk birtokába jutni? Az internet sok mindenre választ adhat, lehet online fórumokat böngészni, de ne feledjük, hogy azok a szülők is ott formálnak véleményt, akik az irreális elvárásokat támasztják egy-egy intézménnyel szemben. Az egyetlen módja a közvetlen véleményformálásnak a személyes látogatás és az igazgatóval történő beszélgetés, ahol fel lehet tenni a család számára legfontosabb kérdéseket. A válaszokat persze okosan kell mérlegelni, mert potenciális ügyfelek vagyunk, a cél, hogy meggyőzzenek bennünket, akár olyan – nem feltétlenül a valóságnak megfelelő – válaszokkal is, amelyet tulajdonképpen hallani akarunk.

Minden beszerzett információ mellett óhatatlanul is felmerül az emberben a kérdés, hogy hosszú távon mit hoz a jövő. Az állam vajon mennyire fog belefolyni a magánintézmények életébe, és azok mennyire maradhatnak ideológiailag függetlenek?

A következő részben az oktatási rendszer érdekességeiről lesz szó.

K. Tengeri Dalma – Türkinfo