Sokan gondolhatnák, hogy a török nők a férfiak árnyékában éltek az Oszmán Birodalomban. Ha azonban közelebbről is górcső alá vesszük élettörténetüket, könnyen láthatóvá válik, hogy milyen meghatározó szerepet töltöttek be Törökország felemelkedésében.

Ezeken a hasábokon hétről hétre azokat a nagy jelentőséggel bíró török nőket mutatjuk be, akik életük során hozzájárultak Törökország fejlődéséhez, kulturális örökségéhez. Olyanokat, akiknek a munkásságát világszerte elismerés övezi és olyan „hétköznapi hősöket” is, akik tetteikkel kiemelkedtek a férfiak – esetenként – elnyomó világából.

Nezihe Araz fiatal korában a kommunisták harcaival azonosult és a baloldali környezet is nagy hatást gyakorolt rá, később azonban konzervatív író és újságíró lett, miután követte a modern szúfi vezető, Kenan Rifai tanait.

A török ​​politikában a bal- és a jobboldal mindig is szigorúan elhatárolódott egymástól. Ha az egyik oldalon áll valaki, az azt jelenti, hogy mindennel szemben áll, amit a másik oldal képvisel. Bár előfordulhat, hogy valaki baloldali nézeteiről jobboldali nézetekre vált – vagy fordítva –; Törökországban – a modern politikai szokásoknak megfelelően – az emberek jellemzően ragaszkodnak ideológiai nézeteikhez.

Ez azonban nem volt általános jelenség azt megelőzően, hogy az İsmet Inönü vezette balközép párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) elvesztette a választásokat 1950-ben a jobbközép párt, a Demokrata Párt (DP) ellen.

Az átlagemberek nem kategorizálták be magukat bal- vagy jobboldalinak. Ami pedig az értelmiségieket illeti, nem voltak olyan szigorúak ideológiájukban, mint ma.

Az 1940-es években az értelmiségiek és a tudósok egy csoportot alkottak. Így kapcsolataik is hasonlóak voltak a családi kapcsolatokhoz, és sokan közülük rokonok vagy nagyon közeli barátok voltak. A Török ​​Kommunista Párt (TKP) fontos szerepet játszott az értelmiségiek társadalmi kapcsolataiban egészen az 1980-as évekig. Néhány jobboldali értelmiségi TKP körökből származott, bár nem a belső, hanem inkább a külső körökből.

Éppen ezért annyira meglepő, hogy Nezihe Araz, a konzervatív dráma- és életrajzíró korábban a török kommunista törekvések vezetőjének, Behice Borannak dolgozott asszisztensként az Ankara Egyetemen. Araz az évek során jutott el a baloldaltól a szúfizmusig.

Korai évek

Araz Fatma Nezihe néven született 1920. május 11-én Konyában. Apja, Rıfat Araz Mustafa Kemalnak, az akkoriban zajló függetlenségi háború vezetőjének közeli barátja volt. Törökországba brit, görög és más európai csapatok hatoltak be, a megszállásuk elleni küzdelemhez pedig Rıfat Araz a Ziraat Bank fiókvezetőjeként járult hozzá az aranykészletek elrejtésével. Az aranyat Damaszkuszból Ankarába vitte, hogy megakadályozza a megszálló francia csapatok fosztogatását.

Az Araz név a Bulgurluzade család, Ankara egyik legjelentősebb családjának vezetékneve. A Bulgurluzade család látta vendégül Mustafa Kemalt Ankarában, az elnökség első helyszínén. Így vált Rıfat a függetlenségi háborút követő köztársaság kiemelkedő alakjává. 1927-től 1943-ig a CHP országgyűlési képviselője volt.

Bár Rıfat Araz Mustafa Kemal közeli barátja volt, és 16 évig a CHP helyettese is, mégis ragaszkodott vallásos életviteléhez és a modern szúfi vezetőt, Kenan Rifait követte.

Nezihe ebben a vallásos, mégis modern családban nevelkedett. 1941-ben fejezte be az Ankarai Leánygimnáziumot, majd beiratkozott az Ankara Egyetem Nyelvtörténeti és Földrajzi Karának filozófiai szakára. Nezihe itt közel lehetett Behice Boranhoz, az 1940-es évek egyik leghíresebb kommunista akadémikusához, akinek 1946-ban asszisztense lett, miután lediplomázott.

Araz az ankarai tudományos kommunista kör fiatal tagja volt.  Kommunista professzorai, Boran és Muzaffer Şerif nézeteit követte. Şerif az egyetemi elbocsátását követően az Egyesült Államokban jelentős sikereket ért el a szociálpszichológia területén. Araz az ugyanezen kommunista értelmiségi kör által kiadott folyóiratok munkálataiban segített.

Kétértelmű váltás

Borant 1948-ban elbocsátották az Ankara Egyetemről. Ez idő tájt az állam elkezdett nyomást gyakorolni ​​a baloldaliakra. Araz ekkor távozott az Ankara Egyetemről, annak ellenére, hogy erre senki nem kényszerítette. Családja javaslatára Isztambulba költözött, és PhD-tanulmányokba kezdett. Araz szülei szerették volna lányukat elkülöníteni a baloldaliaktól, akik İsmet İnönü erős befolyása alatt álltak.

Araz nem fejezte be PhD-tanulmányait, a Resimli Hayat magazin újságírója lett. Rifai irányítása alatt szúfi lett. A baloldaltól a szúfizmushoz való átpártolásának részletei nem ismertek. Annyit tudunk, hogy családja kérésére hagyta el baloldali környezetét. Nem sok elképzelés van arról sem, hogy mi vezette arra a szélsőséges váltásra, amelynek két végén a materialista szekularizmus és az ezoterizmus állt. Az egyetlen racionális magyarázat talán az lehet, hogy Araz baloldalisága elsősorban Boran professzorhoz való hűségén, semmint a kommunizmus eszméin nyugodott.

Szúfista író

Araz miután Rifai tanítványa lett, életrajzokat kezdett írni olyan történelmi és vallási karakterekről, mint II. Mehmed („Fatih’in Deruni Tarihi”, II. Mehmed ezoterikus története, 1953.), Mohamed próféta („Peygamberler Peygamberi”, A próféták prófétája, 1960.), Yunus Emre („Dertli Dolap”, 1961.) és Jalaluddin Rumi („Aşk Peygamberi”, A szeretet prófétája, 1962). Ezekkel az ezoterikus életrajzokkal Samiha Ayverdi, az 1950-es évek kiemelkedő szúfi írójának nyomába lépett.

Araz az anatóliai muszlim szentek történetét is megírta. Ehhez később írt egy második kötetet, mely az anatóliai muszlim női szentek életéről szólt. Emellett az anatóliai török ​​népek hagyományos női ruházatát vizsgálta.  „Kırk Pencereli Konak” címmel publikálta kutatásait.

Araz évtizedeken át újságíróként dolgozott, mégis inkább a darabjai azok, amelyek fennmaradtak utána. Mintegy tucatnyi színpadi és televíziós darabot írt. A Müşfik és a Yıldız Kenter által működtetett Kent Tiyatrosuval dolgozott.

Araz életének utolsó éveiben Alzheimer-kórban szenvedett. 2009. július 26-án halt meg.

Fordította: Lukács Eszter – Türkinfo

Forrás: Daily Sabah