Aligha lehetett volna elegánsabban és méltóságteljesebben megkerülni a helyhatósági választásokon elszenvedett súlyos vereség egyenes beismerését, mint ahogy ez a Török Köztársaság elnökének sikerült március 31-ének késő éjszakáján. Egyúttal pedig az esetleges „szükséges kiigazításokat” azzal a tőle megszokott ragyogó ékesszólással összefoglalni, amely mit sem vesztett
fényéből még az általa az ország élén eltöltött immáron több mint két évtized múltán sem.

             Pártja, a kormányzó AKP székházának erkélyéről az egybegyűlt sokasághoz intézve szavait, a választások hívei számára minden eddiginél kedvezőtlenebb országos önkormányzati eredményét azzal a fennkölt képpel írta körül, hogy (korábbi fennen szárnyalásukhoz képest) némileg országszerte „vesztettek röptük magasságukból”… De „polgáraink józan eszének és biztonsági erőink áldozatainak köszönhetően a török demokrácia ismét bebizonyította érettségét. S az eredménytől függetlenül a választás győztese elsősorban a mi demokráciánk, a nemzeti akarat és mind a 85 millió ember – függetlenül politikai nézeteitől.” Megígérte, hogy az országos „magasságvesztés” okait természetesen helyi szinten is megvitatják, azonosítják a veszteségek és lemaradások okait, és szükség szerint beavatkoznak, akciótervet készítenek. Azt kívánta, hogy a választások eredményei legyenek előnyösek az egész országnak, nemzetnek, a városoknak és falvaknak egyaránt.

            Mintha valami sorsszerűség lett volna abban, hogy a szónoknak ezzel a híveit bátorító „vigaszbeszédével” majdhogynem egy időben hosszú évek óta először jelent meg és a kurd–török megbékélés hatóságilag feledésre kárhoztatott jelszavával szólalt fel a nagy nyilvánosság előtt egyik korábbi legelkeseredettebb politikai ellenfele is. Mégpedig olyasvalaki, akinek azonban bátor és büszke váratlan felajánlkozására ő egykor szintén meglepő módon késznek mutatkozott vele való négyszemközti véleményütköztetésre. Erre a találkozóra 2012 júliusában került sor Recep Tayyip Erdoğan és Leyla Zana börtönviselt kurd képviselőnő között – előbbi rezidenciáján. Az esemény akkor szenzációszámba ment. Mert a nagy hatalmú török vezető különös és végképp „hozzá nem illő” egyszeri tárgyaló partnere országos és világhírű kurd személyiség volt. Aki korábban a török nagy nemzetgyűlés teljes ülésén nemcsak hogy egyszerre törökül és a tiltott kurd nyelven először merészelte elmondani képviselői esküjét, hanem feltűnő homlokszalagján ugyancsak mindkét nyelven éltette a török és a kurd nép barátságát. Tilalmas nyelvhasználatáért és PKK-terroristák állítólagos nyilvános magasztalásáért ezután évekig raboskodott.

            Zana most csupán néhány órával az önkormányzati választások előtt állt ki a délkelet-törökországi Diyarbakırban a több százezres tömeg elé, amely a tavaszváró kurd új esztendő, a newroz köszöntésére gyűlt össze ünnepelni. Nyolc évi távollét után érkezett – oldalán a kurdbarát DEM Parti, a Népek Egyenlőségének és Demokráciájának Pártja társelnökeivel és Mehmet Öcalannal, a PKK-szervezet terrorizmusáért és hazaárulásért életfogytiglani börtönbüntetését töltő kurd vezető, Abdullah Öcalan fivérével. Maga a PKK-alapító azóta márvány-tengeri sziklabörtönében írott elméleti munkáinak tanúsága szerint mozgalma nevében immáron elhatárolódott korábbi céljától, hogy a kurd állami függetlenséget fegyverrel kell kivívni. Helyette kurd népközösségek, autonómiák valamiféle határokon átnyúló demokratikus konföderációjának eszméjét hirdeti. A 2013-as newroz alkalmából küldött üzenetében a rab kurd vezér meghirdette, hogy a fegyveres harcukat felváltja a politikai küzdelem. Öcalant, akit sok kurd továbbra is vezetőjének tekint, jelenleg a külvilágtól teljesen elszigetelve tartják, ügyvédeit sem engedik be hozzá, ami miatt újabban széles körű tiltakozó mozgalom, aláírásgyűjtő kampány bontakozott ki Törökország kurdok lakta délkeleti vidékein.

            Zana minden keserű tapasztalata ellenére, de szilárd meggyőződésének megfelelően ez alkalommal is megkerülhetetlennek nevezte kurdok és törökök megbékélését, az úgynevezett kurdkérdés tényleges megoldását. Ezért a múltra visszapillantva felelevenítette az első ilyen közös történelmi jelentőségű próbálkozást. Amikor Turgut Özal török államfő, aki felmenői között számon tartott kurdokat is, és az akkor már a török állam ellen már majd tíz éve véres háborút vívó Abdullah Öcalan 1993-ban megkísérelt közös alapot teremteni a fegyvernyugváshoz. A török elnök hirtelen és váratlan, gyanús körülmények között bekövetkezett halála azonban véget vetett a közeledésnek.

            „Készek vagytok most ti is arra, hogy még egyszer próbát tegyetek, és ennek a megbékélésnek az útjára lépjetek?” – kérdezte szónoklatában Leyla Zana. A hatalmas tömeg harsogó igenje volt a válasz. „Hangotok remélhetőleg eljut országunk uraihoz. És én remélem, hogy a választások után közösen megnyithatjuk az utat a békés és szabad élet felé. Sorsunkat ne kössük össze más pártokéval, önállóan kell cselekednünk” – jelentette ki.  A tömeg ezt megelőzően megemlékezett az államhatalom rendőri önkényének áldozatairól is, közöttük a 23 éves Kemal Korkut egyetemi hallgatóról, akinek életét az 2017-es newrozi ünnepség lelkes forgatagában a biztonsági erők fegyvergolyói oltották ki.

            A kurd képviselőnő, akit még gyermekfejjel adtak férjhez, majd kivettek az elemi iskolából, csak hosszú évek alatt tudta pótolni a kényszerűségből elmulasztottakat, alsó-, közép- és felsőfokú tanulmányait. Ezenközben folytatta politikai harcát is népe demokratikus jogaiért, amelyet az Európai Parlament nemzetközi Szaharov-díjjal ismert el.

            Zana most nem idézte fel az Erdoğannal való egykori találkozását. Akkor méltányolta tárgyaló partnerének azt az ígéretét, hogy bevezetik a kurd nyelv választható nyelvként való oktatását. Ellenben követelte tőle, hogy a kurd gyermekeket szabadítsák meg a már az óvodában megkezdett asszimiláció szenvedéseitől. Ezért szavatolják, hogy a kurdok anyanyelvükön tanulhassanak az állami iskolarendszerben. Szorgalmazta továbbá az akkor akadozni kezdő úgynevezett megoldási, vagyis török–kurd békefolyamat továbbvitelét. 2009 óta ugyanis Oslóban titkos tárgyalások folytak a török kormány megbízottai és a PKK, a betiltott Kurdisztáni Munkáspárt küldöttei között. Ezek a színfalak mögötti megbeszélések azonban megtorpantak, amikor ennek az érintkezésnek a ténye 2011-ben rejtélyes kiszivárogtatás folytán ismertté vált a közvélemény előtt. 2012-tól aztán mégis magas szinten folytatódtak az egyeztetések – részint İmralı börtönszigetén, részint az észak-iraki Kandil hegységben kiépített álcázott PKK-főhadiszálláson. A török felet másokkal együtt a hírszerző szervezet, a MIT vezetője, Hakan Fidan, a jelenlegi külügyminiszter képviselte, a PKK-t Abdullah Öcalan és hadműveleti vezérkarának tagjai. Az említett rövid tárgyalási szünetben fogadta Zanát a török államférfi.

            A török sajtó azonban akkoriban nem látott sok esélyt arra, hogy a kurd képviselőnő béketeremtésre irányuló igyekezetét siker koronázza Sőt Zana saját pártjának vezetése is úgy vélte, hogy próbálkozása gyermekded és hiábavaló. Ő maga arra hivatkozott, hogy azért kísérletezett Erdoğannál, mert hatalmánál fogva ő rendelkezett a legtöbb lehetőséggel az ügyben. S annak idején az emlékezetes 2005-ös diyarbakıri kurd tömeggyűlés részvevőinek örömujjongása közepette török vezetőként ő mondta ki először köntörfalazás nélkül: igenis létezik megoldatlan kurdkérdés… Aztán 2015-ben mégis a kétkedőknek lett igazuk Zanával szemben: Erdoğan teljes pálfordulással egyszerűen érvénytelennek nyilvánította a már csak az ő aláírására váró kurd–török békemegállapodást, amelyhez az akkor már tájékozott közvélemény oly nagy reményeket fűzött, s amelynek nyomasztó körülmények között végzett roppant precíz kimunkálására a felek hosszú éveken át kölcsönösen annyi energiát áldoztak.

            Mindezt azzal tetézte, hogy szélsőjobboldali, nacionalista és kurdellenes pártszövetségesétől, az MHP-től sarkallva tisztogató büntetőhadjáratot indíttatott Délkelet-Törökországban a PKK-terrorizmus és a városi gerillamozgalom fellángolására hivatkozva. A következmény 2000 civil áldozat volt. Erdoğan indítékai máig tisztázatlanok, de valószínű, hogy megrettent a közvetlen előzményektől: a kurdbarát HDP 13 százalék feletti történelmi választási eredményével először jutott be a török nagy nemzetgyűlésbe, s ezzel fontos politikai tényezővé vált.

            És most feltolul a kérdés, vajon az önkormányzati választások után, amelyeken Erdoğan pártja eddigi legszámottevőbb visszaesését elszenvedve fennállása óta az ellenzék mögött először szorult második helyre, kedvezőbb-e a helyzet a kurd–török megbékéléshez, az egyszer már durván megszakított folyamat felélesztéséhez és továbbgörgetéséhez, amiben Leyla Zana oly kitartóan reménykedik. És vajon ez a figyelmeztető választási kudarc készségesebbé teszi-e az elnököt a tárgyalóasztalhoz való visszatérésre? És általában az általa gyakorolt kemény kéz politikájának, tekintélyuralmi rendszerének enyhítésére? A választ a sok bizonytalanság miatt egyelőre kénytelenek vagyunk függőben hagyni – és a jövőre bízni…

            Mindenesetre azonban akadnak török és külföldi megfigyelők, akik óva intenek attól, hogy az örvendetes választási eredmények hatására bárki túlzott reményeket tápláljon a jelenlegi politikai rendszer demokratikus irányba történő gyors elmozdulását illetően. Özge İnan újságírónő emlékeztet, hogy még négy hosszú év van a 2028-as újabb elnökválasztásokig. Ez túl hosszú idő olyan törököknek, akik az utóbbi hét évben ötször járultak a szavazóurnákhoz. Ha Recep Tayyip Erdoğan ellenfelei valamit is megtanulhattak az ő politikai gyakorlatából, az az, hogy mindig ő szokott utoljára nevetni. Így volt ez 2013-ban az isztambuli Gezi parkból kiindult országos tiltakozó tüntetések idején, a 2016-os elvetélt katonai puccskísérlet után, majd a 2023-as elnökválasztás fej fej melletti küzdelme alkalmával. Mindannyiszor megtalálta a módját, hogy kivágja magát nehéz helyzetekből – némelykor meg is erősödve. Külpolitikailag pedig szembenálló nagyhatalmakat közös tárgyalóasztalhoz tessékelő közvetítésének eredményeképpen továbbra is nemzetközi rivaldafényben büszkélkedhet. íme Törökország ilyesmire is képes hatalmi erőként! – Ez vonzerőt gyakorolhat az Erdoğantól elpártolt szavazókra, s visszatérítheti őket az AKP-hoz.

            Özge İnan szembesíti olvasóit még egy keményebben mellbe vágó felismerésével is. Szerinte a mostani győztes Köztársasági Néppárt, a CHP, amely önmagát szociáldemokrata és kemalista irányultságúnak nyilvánítja, egyáltalán nem „humanisztikus, haladó erő”. Mint kemalisták ugyanis szigorú és kemény katonai hagyomány folytatói, és támogatják a török kormányhatalom nemzetközi jogot sértő hadműveleteit a szíriai és kurd területek ellen. Emellett uszítanak menekültek ellen, és hűségesen követik a török nemzet és az államalapító Mustafa Kemal Atatürk mitikus felmagasztalásának gyakorlatát. Az is lehetséges – más források is utalnak erre –, hogy Erdoğan júniusra tervezi Észak-Irak következő török katonai elözönlését. Ám mindenképpen kemalista jelszó, amit a győztesek a választások éjszakáján diadaluk mámorában az utcákon skandáltak: Mustafa Kemal’in askerleriyiz, vagyis Mustfa Kemal katonái vagyunk – írja Özge İnan újságírónő.

            Ellenben hasonlóképpen éles szemű török újságírók az Erdoğan vezette AKP országos visszaszorulásának okait kutatva a legfontosabb tényezők közül is kiemelték a konzervatív-iszlámbarát hatalom szempontjából kétségtelenül legérzékenyebbet. Még mielőtt Törökország népei a szavazóurnákhoz járultak volna, nyilvánosságra hoztak olyan adatokat, amelyek megdöbbentő hatása befolyásolta a választások eredményét. Ezek az adatok a közösségi médiában láttak napvilágot, s folyamatosan bővültek a hatalom tekintélyét a hívő nagyközönség szemében megtépázó újabb és újabb lélegzetelállító közlésekkel. A háttérösszefüggéseket feltáró hírlapírók közül Metin Cihan érdeme, hogy olyan értesüléseket tárhatott a közvélemény elé, amelyek egyértelművé tették: miközben a török kormány tagjai szavakban folyamatosan kitűntek a palesztin ügy melletti hangzatos megnyilatkozásaikkal, magukat Gáza védelmezőinek feltüntetve, a kegyetlen gázai háború közben is zavartalanul virágzott a török–izraeli kereskedelem. Szenzációként ható leleplezéseihez hónapokon át hangyaszorgalommal gyűjtötte anyagait, amelyeket egész egyszerűen az internet világának nyilvánosan hozzáférhető tárhelyeiről szedegetett össze. Például véletlenül bukkant rá egy iszlámista párt képviselőjének üzenetére. Ebben az illető leírta, hogy egy teherhajót az északnyugat-törökországi Kocaeli kikötőben éppen izraeli vadászbombázók számára szállítandó üzemanyaggal töltenek fel. Ezért megkérdezte, hogy ezt mi miért tesszük, amikor ezek a harci gépek Gázát támadják. Izrael a hajtóanyagot Azerbajdzsánból szerezte be, s a kereskedés a délkelet-törökországi Ceyhan város kikötőjén keresztül bonyolódott. A török és az izraeli kikötők között élénk volt a forgalom, s ezt az újságíró egy app segítségével egyidejűleg tudta követni. Széles árukínálatban szinte mindent szállítottak, építőanyagokon kezdve datolyán át vegyszerekig.

            De fegyveralkatrészek is éppúgy érkeztek Törökországból, mint például azoknak a szögesdrótakadályoknak a göngyölegei, amelyekkel a muzulmán böjti hónap idején az izraeli kormány a jeruzsálemi Templom-hegyen lévő Al-Aksza-mecsetet, az iszlám harmadik legszentebb helyét és környékét szokta biztonsági okokból körülkeríteni. Ám csak ezután következett Metin Cihan feltáró munkásságának politikailag leghatásosabb része. Az eddigieknél is még mélyebbre ásva kimutatta, hogy kik irányítják ezt a tengeri kereskedelmet, illetve kik húznak hasznot belőle: a hajózási cégek tulajdonosait tömörítő és Gáza „hangos és hős segítőinek” szerepében tetszelgő MÜSIAD török vállalkozó-képviselet tagságának soraiban ugyanis kormánypárti politikusok is helyet foglalnak. Közöttük van nemzetgyűlési képviselő is, aki egy személyben hajógyáros és kereskedelmi vállalkozó. Felfedezhető ott Erdoğan egyik bizalmasának, a volt kormányfőnek a fia, de a névjegyzékben megtalálható a Török Köztársaság elnökének saját Burak fia is, aki egy hajózási vállalkozás birtokosa.

            Mialatt az izraeli Asdód kikötőjében éppen az Izraellel kereskedő Burak hajóján rakodtak, apja, az államelnök válogatott jelzőkkel szidalmazta az izraeli kormányt, haderejét egy kórház vitatott bombázásáért kárhoztatva. „Izrael terroristák állama, amely most népirtást visz végbe” – jelentette ki. Benjámín Netanjáhú miniszterelnököt és kormányának tagjait úgy minősítette, mint akik „emberiség elleni bűncselekményeket követnek el Gázában, s ilyeténképpen feliratkoztak Hitler, Mussolini és Sztálin neve mellé, akárcsak a mai nácik”. Mindezt megfejelte az egyik legerősebb, legfélelmetesebb mohamedán átokkal: “Ezt a Netanjáhú nevű egyént bízzuk csak rá a mi Urunkra, Istenünkre, akit mi Kahharként, vagyis Győzedelmes Leigázóként tisztelünk, hogy pusztítsa el és semmisítse meg őt”. (Kahhar az iszlámban egyike az Isten megkülönböztetett tisztelettel való megszólításának).

            De a török kormány mégsem akarta túlfeszíteni a húrt. Mint a a török sajtó izraeli lapértesülésekre hivatkozva megírta, Ankara diplomáciai csatornákon bizalmasan jelezte Jeruzsálemnek, hogy az államfő némely megütközést keltő megfogalmazásainak nyers és személyeskedő jellege csupán a mindenkor megszokottan kiélezett választási küzdelem politikai hevének tulajdonítható. Ezek voltaképpen csak amolyan retorikai fordulatok-fogások voltak, s a választások után szeretnének javítani a kétoldalú kapcsolatokon…           

            A szemforgatás, az elfogadhatatlan erkölcsi kettősség kimutatásának szándéka ösztönözte a török újságírót munkájában. Az iszlám nagy vallásához ragaszkodó muszlimok is mind jobban érzékelni kezdték az AKP-kormány súlyos morális problémáját, a szép szavaik és a valóságos tetteik közötti kiáltó különbséget. Az AKP először veszített szavazatokat a saját szavazóbázisából. Eme voksok egy része az Új Jólét Pártját, a szintén iszlámista YRP-t erősítette. Ennek élén annak a modern török iszlámizmust megalapozó, pántörök nacionalista Erbakan volt kormányfőnek a fia áll, aki egykor nagy hatással volt a fiatal és a politikai pályakezdő Erdoğanra. Az YRP most hirtelen és meglepetésre a harmadik helyen végzett a önkormányzati választásokon a CHP és az AKP mögött, megelőzve a kurdbarát DEM Partit, s propagandájának céltáblájául az államfő Izrael-politikájának „megbocsáthatatlan következetlenségeit” tűzve ki.

            Az AKP törzsszavazóinak másik része viszont most inkább otthon maradt, mintsem leadja szavazatát. „Gyakran magukat nyíltan hívő muszlimnak valló emberek mondták nekem, hogy bűn lenne még most is az AKP-ra szavazni” – mondta el Metin Cihan. Szerinte mindez annak a következménye, hogy a politika éveken át visszaélt a vallással. A pártképviselők évek óta ismétlődően Izrael ellen uszították a lakosságot, és közben azt hajtogatták, hogy mindenkor Palesztina oldalán állnak. Némely vallási közösség igyekezett magáévá tenni Erdoğan politikáját, mások ellenben kinyilvánították, hogy eljárását nem támogatják. „Szakadás keletkezett ebben a mélyen vallásos, helyenként iszlámista közegben. Egyidejűleg sokat romlott az ország gazdasági helyzete – kiváltképp az idősebbek és nyugdíjasok szenvednek a teljesen alkalmatlan kormány alatt. Ugyanakkor az emberek a helyhatósági választások alkalmával könnyebben változtatnak politikai álláspontjukon, mert némelyek számára nem az volt a legfontosabb, hogy leváltsák, hanem hogy alaposan megleckéztessék Erdoğant…”

            – Sok muzulmán imádkozik értem, a hitetlenért. Mondják, hogy én éppen azt teszem, ami muszlim feladat is kellene hogy legyen. Ezért vannak, akik munkásságom alapján úgy érzékelik, hogy lényegében én is hívő muzulmán vagyok, csak ezt még én magam sem tudom. Érdekes, hogy a kormányközeli török lapok támadásaitól engem főleg a közösségi média muzulmán követői-olvasói védelmeznek meg – mondta el Metin Cihan abban az interjúban, amelyet barátja és szintén emigráns menekült újságíró honfitársa, Ali Çelikkannak adott a Der Freitag című német hetilap berlini szerkesztőségében. Metin azért volt kénytelen elhagyni hazáját, mert rendőrséggel-ügyészséggel el akarták hallgattatni. Egy országosan nagy port felvert gyilkosság, egy Rabia Naz nevű leány halála ügyében ugyanis kinyomozta, hogy a helyszínen, a fekete-tengeri partvidék egyik kisvárosában a szálak a helyi politikai maffiával összefonódott AKP-polgármesteri hivatalhoz vezetnek. Barátja, Ali pedig korábban a Cumhuriyet című baloldali napilap riportere volt. Most mindketten tagjai a hazai üldöztetésük után immáron „szabad török újságírók” egyre népesebb németországi közösségének.

            Flesch István – Türkinfo