A napokban tért haza Törökországból dr. Bartha Júlia néprajzos-keletkutató, aki a Bartók Béla-év alkalmából a világhírű zeneszerző és népzenekutató törökországi útjának emlékhelyeit is meglátogatta.

Szathmáry István riportja – Új Néplap Szolnok

– Idei, egyhónapos utam a Bartók év alkalmából amolyan félhivatalos kul-túra is volt, mert Bartók Béla sokban kötődött Törökországhoz.

Délkelet-Anatóliában, Osmaniyeben végzett török-magyar összehasonlító népzenei kutatást, és foglalkoztatott, hogy milyen szép lenne egy Bartók-szobor ott, ahol máig őrzik az emlékét. A Magyar Nemzeti Múzeum gondozásában ott láthatóak a fotói, kéziratainak másolatai, továbbá törökországi gyűjtésének és életének dokumentumai, s most újítják a tárlatnak otthont adó kultúrpalotát. Arra gondoltam, hogy meglévő emléktáblája mellé érdemes lenne ott Györfi Sándor karcagi Kossuth díjas szobrászművész alkotását is elhelyezni, akinek ez lenne a negyedik szobra Törökországban.

Végül Mátis Viktor nagykövet úr úgy döntött, hogy ne a távoli Osmaniyeben legyen Bartók-dombormű, hanem a jóval látogatottabb török főváros, Ankara nemzeti koncerttermének falán, ahol többen láthatják.

– Akkor ebből a szempontból is sikeres volt az útja. Mit érdemes tudnunk Bartók ottani tevékenységéről?

– Ő 1936-ban járt Törökországban, amikor ott szervezni kezdték a népzenei gyűjtés, egyáltalán a népi kultúra feltárásának intézményeit. Ezen a területen is európai mintához nyúltak, kapóra jött számukra, hogy akkor már elég jól működött az országaink közötti tudományos kapcsolat. Ez jelentős részben a karcagi Németh Gyula turkológusnak és az ankarai egyetem hungarológiai tanszékét alapító Rásonyi Lászlónak köszönhető, Bartók törökországi meghívását Rásonyi László javasolta.

Ottani kutatásaiban pedig többen segítették, például az az Adnan Saygun, aki magyar származású felesége révén is nyitott volt a magyar témákra. Bartóknak szüksége is volt erre a támogatásra, mert az eldugottabb török tájakon sok nehézséggel találkozott az anyaggyűjtés során. Például a nők nem akartak idegen férfi előtt énekelni, amihez Bartók ragaszkodott, mert más az asszonyok népdalkincse, mint a férfiaké. Bölcsődalokat mégsem lehet reszelős hangú férfiaktól gyűjteni. Bár mindenütt szeretettel fogadták, és Délkelet-Anatólia népdalait hallva azonnal felsejlettek benne a közös gyökereinkből eredő hasonlóságok, közel negyedük összefüggött a régi magyar anyaggal – fájlalta, hogy egy komoly összehasonlító vizsgálathoz kevés anyagot tudott gyűjteni. Szerencsére Sipos János, a Zenetudományi Intézet munkatársa folytatta munkáját és eredményeit később terjedelmes kötetekben adta közre.

– A kutatómunkán kívül milyen élményekkel gazdagodott még Törökországban?

– Isztambulban, ahol kedves ismerősökkel találkoztam, a régi várost keresgéltem. Olyan jellegzetes 19. századi házakat láttam, melyek ugyan építészeti remekművek, de sajnos mára kevés maradt belőlük. Többségük a gyakori tűzvészek martaléka lett, de a meglévőket nagy becsben tartva restaurálták és használják.

Isztambul után barátnőmmel csillagtúrával jártam be a vidéket, Ankarát, Safranbolut, az UNESCO-védelem alatt álló városkát, melynek hangulatos utcái, régi házai még a hagyományos török életmódot idézik, illetve az ötvösművészetéről és néprajzi múzeumáról nevezetes Beypazarit, melynek most megnyílt első törökországi szabadtéri múzeumát a szentendrei Skanzen mintájára is tervezték.

Vég nélkül sorolhatnám a látnivalókat, de talán még az ezüstbányájáról és pénzverdéjéről nevezetes Gümüshane városát emelném ki. Róla a Magyarország nevezetességeiről is megemlékező híres utazó, Evlija Cselebi szintén ír a könyvében. Itt egy mésztufa-sziklába vájt hatalmas bizánci monostor az egyik fő látnivaló, melynek máig megmaradtak a csodálatos falfestményei.

Törökországban ugyanis nem csak Oszmán-kori emlékek várják az ide látogatókat, Délkelet-Anatólia különleges élménnyel szolgál a korai kereszténység emlékei iránt érdeklődőknek is. Eldugott sziklatemplomok, az elmúlt száz évben feltárt, több emelet mélységű földalatti városok nyújtottak itt veszély esetén védelmet az embereknek, akik hajlékukat a természet kínálta könnyen faragható mésztufából alakították ki.

– Nem lehetett túl kényelmes hosszabb ideig a föld alatt élni…

– Igazán nagy csodájuk a szellőzés és a füstelvezetés megoldása volt, úgy hogy az ide menekülők ne adjanak „direkt füstjeleket” az ellenségnek. Belső-Anatólia egyik nagyvárosához, Kayserihez közel két földalatti várost is bejártam, de egy völgykatlan ölelésében, az Erdemli nevű falucska mellett hasonló csodára leltünk. Itt a korai kereszténység idejéből való sziklatemplomok közül is meg tudtunk egyet nézni. Élmény maga a táj is, mert egy hosszan elnyúló völgykatlan mindkét oldalán barlanglakások és sziklába vájt templomok vannak, melyekből összesen tízet számoltunk össze. Azt hiszem, ide még vissza fogok majd térni.

Hosszasan sorolhatnám az emlékeimet, befejezéséként talán még a Varda viaduktot említeném közülük. Ezt a hatalmas völgyhidat még a Német Császárság mérnökeinek tervei alapján építették az Isztambult Bagdaddal összekötő vasút részeként. Az első vonat még 1916-ban futott keresztül rajta, de a hatalmas erős kőhíd, máig bírja a mindennapok terheit. Egy szó, mint száz: az egy hónapos túra nagy élményekkel gazdagított és újabb kutatásokra inspirált. Egy tanulmány biztos kijön az építészeti örökségből, a másikat pedig valószínűleg az anatóliai keresztény kegyhelyekről szól majd.

Az elmúlt több mint harminc évben rendszeresen, évente kétszer, háromszor mentem Törökországba kutatóútra vagy konferenciára, s szeretem azt az országot a túlzásaival, keleti nyüzsgésével együtt. Végtelenül színes és mély kultúrával lehet ott találkozni, a 22 milliós Isztambul már önmagában izgalmas világ, de roppant érdekes volt az is, amit most délen, délkeleten találtam. A járvány miatt ugyan három éve jártam ott utoljára, ezért már nagyon „fűzték a bocskoromat”. Vágytam arrafelé, s most végre, nem utolsósorban Bartók nyomdokán járva újra sikerült oda eljutnom.

Forrás: Új Néplap Szolnok