Az új évet egy olyan törvényjavaslat megvitatásával kezdi a török parlament, amelynek értelmében új bírságokat és büntetéseket szabhatnak ki a közlekedésbiztonsági szabályok megsértőire.
A törvényjavaslat a közlekedéssel kapcsolatos jogsértések széles skáláját fedi le, a rendszámtáblák illegális módosításától a taxióra hiányáig. Szerepel bennük többek között az is, hogy azok a járművezetők, akik lakóövezetekben túllépik a sebességkorlátozást, akár 90 napos eltiltást is kaphatnak. (Törökországban a hivatalos adatok szerint a legtöbb baleset a gyorshajtás számlájára írható.) Aki a sürgősségi elsőbbséggel közlekedő járművek útját állja el, az 15 ezer lírás – nagyjából 115 ezer forintos – bírságra számíthat. Rosszabbul járnak, akik mentő, tűzoltó, rendőr haladását akadályozzák, az ő büntetésük már 46 ezer líra, ami mellé 30 napra felfüggeszthetik a vezetői engedélyüket is.
Valószínűleg a közlekedés közbeni kakaskodások gyakorisága vezetett ahhoz, hogy a közúti zaklatásokat is büntetni készülnek. Azok a sofőrök, akik másokat üldöznek, valamint azok, akik ilyen esetekben más sofőrök megtámadásának szándékával szállnak ki a járműből, 180 ezer líra pénzbírsággal sújthatók, és jogosítványukat 60 napra felfüggesztik. A közlekedésbiztonsági tisztviselők jogosultak lesznek 30 napra lefoglalni ezeknek a sofőröknek járművét is.
Azok a sofőrök, akik járművüket úgy alakítják át, hogy azok túlzott zajjal zavarják a többi közlekedőt, illetve a lakókat, azok 16 ezer líra pénzbírsággal lesznek sújthatók. A piros lámpán áthajtó és közlekedési balesetet okozó sofőrök jogosítványát 60 napra felfüggeszthetik, és a felfüggesztés feloldása előtt pszichiátriai vizsgálatnak vetik alá őket. A vezetés közben – vélhetően kézben tartott – mobiltelefonon beszélő sofőrök 5000 líra pénzbírsággal sújthatók.
A brit–török írónőt a társaság tagjai szavazással választották meg, a leköszönő elnök, Bernardine Evaristo – szintén az Európa Könyvkiadó szerzője – „rettenetesen inspirálónak” nevezte jelöltjét.
A brit The Guardian napilap számolt be arról, hogy Elif Shafak regényírót nevezték ki a Királyi Irodalmi Társaság új elnökévé, Bernardine Evaristo helyét átvéve, aki négyéves mandátumának végéhez közeledik. Shafak kinevezését, aki többek között Az eltűnt fák szigete és a Folyók vannak az égben című regények szerzője, pénteken jelentették be, miután a társaság csütörtöki közgyűlésén a tagok szavaztak.
„Nagyon meghatott, és hálás vagyok, hogy egyhangúan megválasztottak új elnöknek” – mondta Shafak a The Guardian-nek. „Számomra a tagság szó nem csak azt jelenti, hogy csatlakozom egy ilyen kivételes értékű és történelmi múlttal rendelkező szervezethez. A szó második jelentésére is szeretnék összpontosítani. A közösség tagja lenni, egy társasághoz tartozni szolidaritást és összetartozást is jelent. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert egyre zűrzavarosabb és zordabb világban élünk, ahol a művészetekben sokan nagyon magányosnak érzik magukat. Túl sok kihívással kell szembenézniük az íróknak, könyvtárosoknak és másoknak, akik életüket az irodalom szeretetének szentelték” – mondta az írónő.
Bernardine Evaristo, akinek mandátuma az éves közgyűlésen járt le, hangsúlyozta: Shafak remek választás az elnöki posztra, kinevezése „izgalmas pillanat” a társaság számára. „Világszerte elismert író, aki mind intellektuális, mind közéleti kérdésekben felszólal, és régóta elhivatott támogatója az irodalomnak; aki hisz a történetmesélés erejében, amely segít áthidalni a különbségeket és számos perspektívából megvilágítani a dolgokat.”
Elif Shafak 2020 óta az társaság alelnöke. Huszonegy könyv, köztük 13 regény szerzője; műveit 58 nyelvre fordították le. Politikatudományból doktorátusa van.
Hivatalos közleményben reagált a Kasımpaşánál kialakult helyzetére Szalai Attila.
A magyar válogatott védő egyértelművé tette: nem szakmai okok, hanem emberi és kommunikációs problémák vezettek a döntéséhez, hogy lezárja isztambuli időszakát.
Mint arról a Sport365 beszámolt, Szalai Attila mindössze fél év elteltével távozott a török Kasimpasa együttesétől és a lengyel Pogon Szczecinhez szerződött kölcsönbe.
Az 53-szoros magyar válogatott hátvéd a közösségi oldalán felfedte távozásának okait.
Szalai felidézte, hogy komoly elvárásokkal és vezetői szerepvállalási szándékkal érkezett a Kasimpasához. Elmondása szerint a szezon első felében minden rendben zajlott, a fordulatot azonban az új vezetőedző, Emre Belözoğlu érkezése hozta meg.
„Az első naptól kezdve olyan dolgokért tettek felelőssé, amelyek nem az én hatáskörömbe tartoztak. Ilyenekkel korábban a Fenerbahçénál soha nem találkoztam” – fogalmazott a védő, aki szerint a nyílt kommunikáció helyét hallgatás, az őszinteségét pedig háttérben elhangzó kijelentések váltották fel.
Szalai különösen fájlalta, hogy személyes egyeztetés nélkül került a kispadra, annak ellenére, hogy az edző korábban maga is hosszú éveken át viselte a csapatkapitányi karszalagot.
Csak a borbély üzletből pislákol fény a sötét faluban. A fiatal borbély sepergeti az utcát, ahol tőle karnyújtásnyira a házakat hatalmas porfelhőben, óriási gépek rombolják szét. A borbély a rendőrség utolsó felszólítása ellenére sem távozott még a faluból, amelyet hamarosan elönt a víz. Erdogán gátépítési tervei nem kímélik a Tigris folyó mentén, mára már török területen fekvő, 10 000 éve kurdok és arabok lakta kis falut és lakosait sem. A pásztor családoknak el kell adniuk állataikat, az egyedülállók pedig nem kapnak kompenzációt. Az utolsóként itt maradt helybéliek tehetetlenül nézik, ahogy süllyed Hasankeyf, és az ősi romokkal együtt a hagyományaik, a közösségeik, az élet egy mára már ritka formája merül víz alá, feledésbe.
Rendezők
Rendező:
Natalia Pietsch
Natalia a katowicei Krzysztof Kieślowski Film School and the Academy of Fine Arts végezte tanulmányait. Díjakat kapott a I’ve Got Something for You Too és a The Frog King című filmjeiért. Legutóbb Michel Franco New Mistakes című filmjének operatőre volt, jelenleg pedig első játékfilmjén, a Milk című alkotáson dolgozik, amelyet a New Horizons fesztivál Work In Progress szekciójában mutattak be.
Rendező:
Grzegorz Piekarski
Grzegorz a Krzysztof Kieślowski Filmiskola diplomása és a Varsói Műszaki Egyetem mechatronika szakán szerzett mesterfokozatot. A Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztérium „Młoda Polska” programjának ösztöndíjasa. Legutóbbi, A rabszolga című filmjét a legnagyobb lengyel filmfesztiválokon vetítették, többek között a Gdyniai Fesztiválon, a Varsói Filmfesztiválon és a Camerimage-en.
“Szinte hihetetlen! Ennyire régen volt már!?!” Minden bizonnyal még a többségi muzulmán lélekszámú Törökországban is nem kevesen akadhattak – lehetett közöttük akár isztambuli lakos, akár ankarai járókelő –, akik így csodálkoztak rá arra az általuk aznap hallott-olvasott hírre, hogy már 1700 esztendeje annak, amiről mostanában emlékezett meg az emberiség nyugati és keleti keresztény hányada. Vagyis az egész keresztény világ és egyik szellemi központja, a katolikus Vatikán. Igen, valóban már ilyen réges-régen történt, pontosan az időszámításunk szerinti 325 májusában, hogy súlyos hitviták közepette kezdetét vette a keresztény egyház püspökeinek első egyetemes tanácskozása, zsinata.
E nagyon fontos, következményeiben pedig mindenképpen világraszóló egykori esemény a nagy Római Birodalom keleti felének latin nevű Nicea városkájában ment végbe, amelyet az ott inkább használatos görög nyelven Nikaiának neveztek, s amelynek egykori helyén a mai Törökország művészi fajansztermékeiről híres İznik hangulatos kisvárosa fekszik. Ha ez a fenti meglepett képzeletbeli úr vagy hölgy történetesen művelt török muzulmán, akkor feltételezhetően most élt is a kínálkozó évfordulós alkalommal, hogy könyveiben otthon pontosabban utánanézzen a dolognak. Hogy miért?
Mert változatlanul megmaradt ifjonti érdeklődése a világ ügyei, még inkább szülőföldjének régmúltja, történelme iránt. Valamit persze az iskolában tanult a szóban forgó korról és annak eszmeáramlatairól is, de őt érthetően elsősorban saját hatalmas muszlim hitének tételeire, elemeire oktatták. S ezért valószínűleg merőben újdonság volt számára, hogy a törökség anatóliai megjelenése előtt már honos keresztények ama bizonyos első általános zsinatukon – épphogy csak túlélve kegyetlen üldöztetéseiket – olyan elvont fogalmakkal foglalkoztak, mint amilyen máig használatos hitvallásuk eredeti és maradandó megszövegezése, vagy azoknak az eretneknek bélyegzett hívőknek a kiközösítése, akik tagadták Jézus Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét.
Az általunk elképzelt kíváncsi török úr vagy hölgy azonban itt nem állt meg, s folytatta kutatásait. Rájött, hogy ezután más fontos zsinatok egész sora következett, közöttük az egykor a mai Izmir közelében épült pompázatos Epheszoszban, törökül Efesben tartott szinódus, amelyen kihirdették Mária Istenanyaságát, vagyis hogy Jézus anyját megilleti az Istenszülő, görögül Theotokosz név. A sok olvasás közben és új tudásának birtokában a mi török muzulmán barátunkat, barátnőnket – most már nevezhetjük így őket, hiszen viszonyunk immáron bensőséges és bizalmas – különös, de mindenképpen kellemes és megnyugtató érzés járta át. Tudatosodott bennük, hogy a szívüknek oly kedves Anatólia vagy Kis-Ázsia lett az egyik legfontosabb színtere a Jézus-vallás további diadalmas előretörésének, gyors elterjedésének. Ebben már nem éreznek semmi idegenszerűséget, már csak azért sem, mivel a muzulmánok is nagy tiszteletben tartják a keresztények megváltóját, akit egyik prófétájuknak el is fogadnak.
Török barátainkat a történelmi múlt, a görög és a római világ mindmáig tartó hatása, örökre érvényes itteni lenyomata hazafiságukban, szülőföldjük szeretetében nem hogy nem zavarja vagy gyengíti. Hanem éppen ellenkezőleg: sok-sok török honfitársukkal egyetemben egyfajta büszkeség tölti el őket, hogy az, ahol most élnek, az az emberiség egyik eredeti ősi nagy civilizációs-kulturális területének része. S így ők, mostani törökök is mindennek mintegy közvetve letéteményesei és örökösei is egyben. S ezt az örökséget ápolják is. Ha szabad a hasonlatot megkockáztatni: kicsit úgy lehetnek vele, mint mi magyarok a római Pannóniával. Büszkék vagyunk rá, magunkénak is érezzük. Még Marcus Aurelius császárral együtt is, aki uralkodó, filozófus s író volt egy személyben, s aki egyszer a Garam partján Pannóniában táborozván és hadait vezetve éjszakánként sátrában virrasztva írta meg görög nyelvű sztoikus Elmélkedéseinek egyik fejezetét. Némely tudós úgy véli, hogy írásai tanúsága szerint szelíd lelkiségében már-már keresztény volt…
És ha már a népek nemzeti-kulturális büszkeségének nemes érzésénél tartunk, ne pihenjünk meg. Kerekedjünk fel, s gondolatban szálljunk messze délre, de természetesen még mindig Törökországban és egyelőre az ókori világban is maradva: a Földközi-tenger partján fekvő Demre városába érkezve, rögtön tisztázzuk, hogy ez a festői török település sziklába vájt sírhelyeivel és színházával az ókori Myra utódvárosa. Teszünk is rögtön egy fontos felfedezést: rájövünk arra, hogy ama híres 325-ös első niceai keresztény általános püspöki tanácskozáson a zsinati atyák egyike éppen a messze délen fekvő Myra püspöke, Miklós volt. Helyben vagyunk! Miklósnak, akit később szentté avattak, hosszú, veszélyes és viszontagságos utat kellett megtennie északi célállomásáig. De ő hitéért vállalt minden fáradságot és áldozatot. Ez jelleméből, áldott természetéből következett. Bár életrajza meglehetősen hiányos, annyit már korán feljegyeztek róla, hogy egész fiatalon választották meg püspöknek, s Diocletianus császár idejében ő is elszenvedője volt keresztényüldözésnek, s hosszabb időre be is börtönözték.
Szent Miklós híre-neve gyorsan terjedt, jótetteivel, adományaival, emberéletek megmentésével messze földön ismertté, valóságos legendává vált. Az alakjához fűződő legjellemzőbb legenda szegény leányok becsületének megmentéséről, általa történt „kiházasításukról” szólt. Eszerint egy tönkrement kereskedőnek volt három lánya. Még mielőtt azonban a kereskedő a legmélyebb nyomorba süllyedt volna, elhatározta, utcára küldi gyermekeit, hogy prostituáltként némi keresethez juttassák a családot. Erről valamiképpen értesülve Miklós közbelépett. Mielőtt még megtörtént volna a jóvátehetetlen, éjszaka felmászott a házuk tetejére, s a kéményben leeresztett három nagyobb darab aranyrögöt. Különös véletlen folytán az aranyak a leányok száradni kiakasztott harisnyáiba hullottak. Meg voltak mentve. Nem esett rajtuk szégyen, lett gazdag hozományuk, s becsületes kérőkhöz férjhez mehettek.
Egy másik alkalommal a szent püspöknek sikerült megoltalmaznia Myra városát tengeri rablók okozta éhínségtől. Kalózok ugyanis hatalmukba kerítették azokat a hajókat, amelyek a város élelmezését biztosító gabonát szállították, és a pótolhatatlan szállítmányért követelték rabszolgának eladható gyermekek kiszolgáltatását. A lakosság kezdett pénzt gyűjteni, hogy váltságdíjat fizethessen, de a szükséges fizetőeszköz sehogysem gyűlt össze. Miklós ekkor a pénzéhes bűnözőknek felajánlotta templomának kincseit, s ezzel megmentette a kicsik életét. Már valamivel későbbről és nyugatról származott az a hátborzongató legenda, amelynek szintén ő volt ünnepelt hőse. Ebben a történetben egy gonosz és elfajzott bolttulajdonos kereskedő késsel végzett három kisgyermekkel. Majd felaprózta, hogy ecetes, sós lében áztatva eltegye őket savanyúságnak. Miklós már nem tudta lefogni a bűnös kezet, de haláluk után mindhárom gyermeket újra életre keltette…
Szent Miklós eleinte főként a keleti kereszténység körében volt igen népszerű. Kultuszát azonban fokozatosan elterjesztették Nyugat-Európában is. Németországban egy bizánci hercegnő, Theophanu által, aki később II. Ottó német–római császár (973–983) hitvese lett. (Ez a császár fogadta Géza fejedelem követeit, és Magyarországra küldte hittérítő munkára a passaui püspököt) Angliában lassanként összesen 400 templomot szenteltek fel Szent Miklós emlékére. Nyugaton elsősorban a gyermekek védőszentjeként tisztelték, tudományos kutatók véleménye szerint közkedveltsége a gyermekekkel, mindenekelőtt a három nővérrel kapcsolatos Myra város környéki jócselekedetének hatására, messzire eljutó erős visszhangjára volt visszavezethető.
A középkorban Németországban és Angliában már nagy népünnepélyen ülték meg Szent Miklós napját, december 6-át. Ebből az alkalomból egy kisfiút egy napra megválasztottak püspöknek, s felöltöztették-felruházták eme egyházi méltóság minden külső kellékével. Püspöksüveget tettek a fejére, pásztorbotot adtak a kezébe, s palástot borítottak a vállára. Az ideiglenes kis püspök ebben az öltözékben vidám ünnepi menet élén haladt végig a városon…
Aztán Szent Miklós, azaz Nicholas egyszer csak “átkelt az óceánon”. Az Új-Világba gyorsan betelepülő hollandok – bár többségükben „szentektől” idegenkedő protestánsok voltak – valahogy mégis megkedveltél a nyelvükön Sinter-Klaasnak nevezett Szent Miklóst. Így ők voltak az elsők, akik Amerikában meghonosították a távoli Kis-Ázsia szülöttének tiszteletét. Telepeseik Új-Amsterdamban, vagyis a mai New Yorkban december 6-án minden évben Miklós-fesztivált rendeztek, s ettől kezdve vált hagyománnyá a gyermekek megajándékozásának szokása. Ezt a talpraesett ötletet felkarolták a még nagyobb számba érkező angolok is, s ily módon lett Sinter-Klaasból Santa Claus. Ő pedig aztán fokozatosan végleg elmaradhatatlan szereplőjévé vált a karácsonynak. Maguk az amerikaiak nemrégiben is gondosan számba vették, hogy már a 19. században melyik jeles írójuk vagy képzőművészük, karikaturistájuk melyik könyvben, újságban írta le, illetve rajzolta meg Santa Claus végleges alakját – a híres Washington Irving 1809-ben megjelent munkájától kezdve Thomas Nast 1863-os rajzáig, amely a Harper’s Illustrated Weeklyben látott napvilágot a polgárháború idején: főleg gyermekek szemében felejthetetlen jelenségként, joviálisan, kerek arccal, széles karimájú kalapban, rénszarvas vontatta szánon ülve, hosszú szárú pipáját szíva.
Ezalatt az Óvilág sem tétlenkedett Miklós szent alakjának ápolásában, sőt kiszínezte, továbbfejlesztette legendáját. Néhol úgy is, hogy „visszavették” a már amerikai Santa Claust, mint például Angliában, Kanadában és Ausztráliában. Az eredeti ötletgazda dicsősége azonban természetesen mindörökre az öreg Európát illeti meg, hiszen ott sok helyütt az irgalmasságáról és jószívűségéről ismert Szent Miklós emlékére tudományosan igazolhatóan már a 4. századtól kezdték december 6-án megajándékozni a gyermekeket. Eközben az idő előrehaladtával különös folyamat ment végbe: december 6-ának megünneplése mintha kezdett volna egybecsúszni december 24-ével, karácsonnyal. Másként fogalmazva hiába volt Miklósé december 6-a, emlékezete a bensőséges családi ajándékosztással áttevődött a karácsonyi ünnepkörre. Mi minden nem lett Szent Miklósból!? Törökországban Noel Baba, azaz Karácsony Atya, rejtélyes módon a francia noel, karácsony szó átvételével. Az angoloknál Father Christmas, a németeknél Weihnachtsmann terjedt el. A cseheknél Mikulás, és tőlük átvéve – talán szlovák közvetítéssel – nálunk is. Az oroszoknál Gyed Moroz (kiejtése maróz) Fagy Apó vagy Télapó. Ám a nagyon távoli, valamint soknyelvű és vallású Indiában, ahol az egykori gyarmatosítók, angolok, portugálok és franciák révén erős a keresztény hagyomány is, érthetően sok elnevezése van, például Christmas Baba. De ebben a nagy országban talán legszebb a karácsony hindiül: Bada Din, Nagy Nap.
A hitújító Luther Márton színre lépésével azonban változás következett. A nagy német reformátor helytelenítette a szentek túlzó kultuszát. Azt hirdette, hogy egyes személyek felmagasztalása helyett vissza kell térni a vallás alapjához, Jézus Krisztus személyéhez, az ő tanításaihoz. Ennek megfelelően 1530-ban először saját otthonában vezette be azt a gyakorlatot, hogy az ajándékozó a Szent Krisztus legyen, akinek nincs köze felszentelt püspökökhöz. Ő lett a kis Jézus, a német nyelvterületen ismert Christkind, akinek a gyermekek megajándékozásával összekapcsolt ünnepét december elejéről karácsonyra helyezték át.
Szent Miklóst püspöki templomában temették el Myrában, a mai Demrében. Mind a mai napig azonban nem tisztázott teljes mértékben, hogy ténylegesen hol nyugszanak földi maradványai. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint szinte bizonyos, hogy egészükben nem egy helyen. Éppen személyének nagy közkedveltsége és mély nemzetközi tisztelete magyarázza, hogy a hosszú évszázadok során relikviái szétszóródtak szinte az egész világon. A velük való kereskedelem széles körben elterjedt a középkorban és a rá következő évszázadokban. A szent néhány állítólagos csontdarabjából – szilánkjaiból, fogmaradványaiból – többet féltve őriztek értékes kincstartókban, s ezekből aztán zarándokok, keresztes vitézek, kereskedők és papok számosat szétvitték szerte Európában. Akkoriban a hívők meg voltak győződve arról, hogy a szentek földi maradványai lelkierő és a földi élet utánra is kisugárzó áldás forrásai. Napjainkban is számos templom magának igényli a tekintélyt és dicsőséget, hogy valamely szent ereklyéinek birtokosa lehet.
Ezek közül a San Nicola-bazilika a legfontosabb a délkelet-olaszországi Bariban. Apulia régió fővárosában minden év május 9-én háromnapos vidám felvonuláson emlékeznek meg arról, hogy 1087-ben ezen a napon érkeztek meg a tengeren a püspök feltételezett relikviái, amelyeket azóta is San Nicola altemplomában őriznek. Az esemény csúcspontja, amikor Szent Miklós életnagyságú alakmását ünnepélyes menetben először a kikötőbe kísérik, majd onnan kiviszik a tengerre. E különös és jelképes eseménysorozat valóságos előzményeként Bari város tehetős kereskedőinek fejébe egykor befészkelte magát az a gondolat, hogy Miklósnak sokkal jobb és főleg biztonságosabb végső nyughelye lenne Bariban, vagyis az ő szülővárosukban, mint a „szaracénoktól”, közöttük szeldzsuk törököktől veszélyeztetett Myrában. Ezért meglehetősen vakmerő tervet eszeltek ki a földi maradványok megszerzésére és „hazahozására”. Myra akkoriban egyik fontos állomása volt a Bariból a Kelet kapujának nevezett Antióchiába vezető tengeri úton.
A helyi papság jóváhagyásával a bari kereskedelmi utazók cseles rajtaütés és rablás tervét dolgozták ki. Először előreküldték Jeruzsálemből származó két zarándok utastársukat, hogy derítsék fel a terepet. Aztán 47 emberükkel behatoltak a myrai templomba, leküzdötték a négy őr ellenállását, majd kalapáccsal feltörték a márvány sírt. Egy kortárs szemtanú beszámolója szerint a „rablók örvendezve vállukra emelték a szent holttestét, és Istent dicsérve visszaszálltak hajóikra”. Bár a „hullarablók” azt állították, hogy a szentet nemes indíttatásból „mohamedán hódítóktól” akarták megoltalmazni, tettükben legalább annyira gazdasági-üzleti szempontok érvényesültek. Barit, ezt a virágzó kereskedelmi metropolist addigi jelentőségének elvesztése fenyegette. A helybeliek azt remélték, hogy a szent relikviái erős vallási vonzerejükkel fellendíthetik a jól jövedelmező zarándoklatokat. Korábban Szent Miklós tisztelete elsősorban a keleti keresztények között volt elterjedve, akik közé Myra lakosai is tartoztak. Az ereklyék elrablása a szent csontjaival együtt a kultuszát is elhozta a nyugati kereszténységnek.
Demre, Antalya, Turkey, Middle East
A Myrához/Demréhez közeli Antalya városának archeológiai múzeumában őriznek egy dobozt, amely állítólag a püspök néhány csontdarabját tartalmazza. A törökök sürgetik a szent püspök becses földi maradványainak visszaszolgáltatását. Úgy tudni ugyanis, hogy a lelet a rablók zsákmányából származik. Mégpedig oly módon, hogy valahogy még a visszaúton vesztették el, hazafelé, Bariba tartva. A dobozba rejtett nagy értéket a törökök még 1920-ban, függetlenségi háborújuk idején fedezték fel véletlenül.
Viszont török régészek 2017-ben nagy nemzetközi visszhangot keltő, szenzációsnak látszó tudományos eredményről is beszámoltak. Az egykor korai bizánci stílusban épült, ma már csak romjaiban álló demrei Miklós-templomban, ahová szakértők egyöntetű véleménye szerint a püspököt biztosan eltemették, feltártak egy eddig ismeretlen, érintetlenül hagyott sírkamrát az épület mozaikpadlózata alatt. Felmerült a kérdés, vajon megtalálhatók-e ott az eredeti temetkezési helyek. A kérdésre még nem lehet egyértelmű választ adni, mert a templomot az évszázadok során többször is kifosztották, átépítették és megrongálták. Döntő archeológia bizonyíték nincs arra, hogy ott megmaradt a püspök eredeti sírja, vagy – még bátrabb feltételezés – teljes csontváza. Történelmileg hihetőnek és jól dokumentáltnak egyelőre csak a földi maradványok elrablásuk után az itáliai Bariba történt átszállítása tartható. A bari bazilikában őrzött ereklyékből 2017-ben mindenesetre néhányat kiállítottak Moszkvában és Szentpétervárott. Összesen majdnem 2,5 millió ortodox keresztény és katolikus látogató zarándok csodálta meg e páratlan vallási kincseket.
Hamarosan debütál a Netflixen Az ártatlanság múzeuma (Masumiyet Müzesi) filmadaptáció, amely Orhan Pamuk Nobel-díjas író azonos című regényén alapul.
A történet az 1970-es évek Isztambuljában játszódik, és főként Kemal és Füsun szenvedélyes, bonyolult kapcsolatára fókuszál. Kemal egy gazdag család sarja, aki beleszeret szegényebb, távoli rokonába, Füsunba – a találkozásuk mély szerelemmé, majd erős, olykor megszállott kötődéssé alakul.
Ahogy a történet halad előre, Kemal gyűjteni kezdi a Füsunhoz kapcsolódó tárgyakat – például fülbevalókat, hajtűket és eldobott cigarettavégeket –, amelyek egyszerre szimbolizálják szerelmét és megszállottságát. A sorozat így nemcsak egy szerelmi történetet mesél el, hanem a szerelem, vágyakozás, boldogság és az elmulasztott lehetőségek örök kérdéseit is boncolgatja. Ez a feldolgozás a regény érzelmes és rétegzett narratíváját viszi képernyőre, és egyben betekintést ad az 1970-es évek kulturális és társadalmi világába Isztambulban.
Orhan Pamuk – Az ártatlanság múzeuma (eredeti cím: Masumiyet Müzesi) – regénye 2008. augusztus 29-én jelent meg törökül, majd 2009-ben adták ki angolul is. A regény világszerte ismertté vált, több mint 50 nyelvre lefordították és része annak a projektnek is, amellyel Pamuk egy valódi múzeumot hozott létre Isztambulban a könyv tárgyaiból inspirálva. Pamuk művei összességében több tízmillió példányban keltek el, külföldön is sikeres.
A filmet a Netflixen 2026. február 13-án mutatják be. A sorozatot Zeynep Günay rendezte, Ertan Kurtulan írta, az adaptációt pedig az Ay Yapım készíti. A főszereplők: Selahattin Paşalı – Kemal és Eylül Lize Kandemir – Füsun szerepében. Mivel a regény is óriási népszerűségnek örvend, várhatóan a film is a nézettségi listák élére ugrik majd.
Víz és élelem nélkül, csaknem egy héten át utazott egy macska egy teherautóban, gépalkatrészek között megbújva. Törökországból egészen Alsó-Frankföldig jutott. A hangosan nyávogó macskára pusztán a véletlennek köszönhetően bukkantak rá.
A kismacskát a rendőrség és a vámhatóság tisztségviselői találták meg a kamion rakterében egy rutinellenőrzés során Würzburg közelében, miután hangos nyávogást hallottak. Azonban a rendőrök először nem tudtak intézkedni, mivel a rakomány le volt plombálva, és jogszabályok szerint a szállítmányt kizárólag a vámhatóság ellenőrizheti. Ezért a kamion a macskával együtt először a schweinfurti fővámhivatalhoz szállították.
A jármű felbontása után a vámosok alaposabban átvizsgálták a rakodóteret. A csomagok között végül rátaláltak az állatra, ami láthatóan kimerülten és éhezve kuporgott egy szűk résben. A szerencsétlen macska több ezer kilométert tett meg Törökországból Németországig.
A körülbelül három hónapos kiscica állapota a közlések szerint azóta jó. Megmentése után azonnal értesítették a schwebheimi állatmenhelyet, ami befogadta az állatot. Ott most megerősítik, és gyógyszeres kezelést kap. Felépülése és egy rövid veszettségi karantén után a macska új otthonra találhat Németországban.
A Szívdobbanás (Kalp Atisi/Heartbeat) című török romantikus drámasorozat 2017-ben mutatkozott be Törökországban, összesen 1 évad készült belőle. Most 9 évvel később Magyarországra is eljut a sorozat. A hazai premier 2026. január 21-én, szerdán lesz az Izaura TV-n. A produkció minden hétköznap 20 órakor kerül képernyőre. A sorozat rendezője Yusuf Pirhasan, akinek a nevéhez olyan török szériák kötődnek, mint A csodadoktor és A házasság buktatói.
A történet középpontjában Eylül, egy okos, de lázadó természetű fiatal lány áll, akivel sok gond van az iskolában. Édesanyja halála után édesapja újranősült, ami miatt Eylül gyűlöli őt. Amikor egy újabb iskolából csapják ki, apjának elege lesz és nagymamájánál hagyja a kezelhetetlen lányt, akinek így lehetősége nyílik az újrakezdésre. A lány itt találkozik Ali Asaffal, a fiatal tanárral, aki először bánik vele türelemmel és érti meg őt. A férfi ráadásul célt is ad az életének: ráébreszti, hogy tanulással és szorgalommal sokra viheti, akár orvos is válhat belőle. Eylül tanulni kezd, és hosszú, küzdelmes évek után idegsebészként tér vissza abba a kórházba, ahol Ali időközben elismert orvos lett.
A lányt Öykü Karayel (Kuzey Güney – Tűz és víz, A szultána) kelti életre, míg a további szerepekben többek között Gökhan Alkan (Összetört szívek, Szulejmán), Burak Ceylan (Végtelen szerelem), Burcu Türünz (Az Uysal család, A saját utadon), Selahattin Paşali (Bevezetés a szerelembe, Éjfél a Pera Palace Hotelben), Hakan Gerçek (Izzó koponya, Ezel – Bosszú mindhalálig), Metin Coşkun (Végtelen szerelem, Szulejmán) és Merve Çağıran (Megtörve, Összetört szívek) láthatók.
A Fenerbahce végig jobban futballozott az isztambuli Szuperkupa-döntőn, megérdemelten nyert 2–0-ra a Sallai Rolanddal felálló Galatasaray ellen.
CSÚCSTALÁLKOZÓT, Galatasaray–Fenerbahce mérkőzést rendeztek a négycsapatos török Szuperkupában, miután az gaziantepi egyik elődöntőben a Galata 4–1-re legyőzte a Trabzonsport, az adanai másik találkozón a Fener 2–0-val elintézte a Samsunsport.
Az isztambuli fináléban Sallai Roland is ott volt a sárga-pirosak kezdőcsapatában, újdonsült törzshelyén, a jobbhátvéd posztján. Az Afrika-kupán Nigériával szereplő Victor Osimhen hiányában Mauro Icardi volt a középcsatár, őt jobbról Leroy Sané, balról Baris Alper Yilmaz segítette. Valamennyivel többet támadott és többet birtokolta a labdát a bajnoki címvédő az első félidőben, de gólt Mattéo Guendouzi, a Fenerbahce francia középpályása szerzett: a felszabadítás utáni labdát 21 méterről jobbal nagy erővel a jobb alsó sarokba lőtte. A korábbi Arsenal- és Lazio-játékost hat perccel később Sallai Roland hátulról megrúgta, sárga lapot kapott érte.
A szakadó esőben zajló második félidő hideg zuhannyal kezdődött a Galatasaraynak, mivel megduplázta előnyét a Fener: a 48. percben Marco Asensio balról beadott szögletét követően hat méterről félfordulattal ballal a kapu bal oldalába lőtt az előrehúzódó holland védő, Jayden Oosterwolde.
Kézben tartotta ezután a mérkőzést a Fener, a Galata csak erőlködött, nem tudott jelentős helyzeteket kialakítani, még annak örülhetett a 75. percben, gyors egymásutánban két ziccert is elhibáztak a „sárga kanárik”. A 87. percben lecserélt Sallai Roland így a török bajnoki aranyérme és a Török Kupája mellé egyelőre nem tudja odatenni a Szuperkupát.
TÖRÖK SZUPERKUPA
DÖNTŐ
Fenerbahce–Galatasaray 2–0 (1–0)
Gólszerző: Guendouzi (28.), Oosterwolde (48.)
Galatasaray: Sallai Roland kezdett, sárga lapot kapott, a 87. percben lecserélték
Délkelet-Törökországban, nem messze a szíriai határtól, Gaziantep városában egy ital ma is ugyanazzal a természetességgel van jelen a mindennapokban, mint évszázadokkal ezelőtt. Ez a menengiç, egy sűrű, habos, dióízű ital, amelyet gyakran kávéként emlegetnek, valójában azonban sem koffeint, sem kávébabot nem tartalmaz.
A menengiç alapja a terebintfa termése, egy vadon élő pisztáciaféle, amelyet megpörkölnek és finomra őrölnek. Az így készült ital enyhén kesernyés, karakteresen diós ízű, és tejjel készítve krémes, testes állagot kap. Bár sokszor török kávéalternatívaként hivatkoznak rá, Gaziantepben jóval több ennél: a város gasztronómiai identitásának része, olyannyira, hogy 2024-ben európai uniós földrajzi oltalmat is kapott.
A helyiek számára a menengiç nem pusztán egy különleges ital, de egy régóta használt házi gyógymód is. Télen, megfázás vagy köhögés idején gyakran ezt kínálják a betegnek tea vagy kávé helyett. Miközben a közösségi alkalmakon továbbra is a klasszikus török kávé vagy a tea a megszokott választás, betegség esetén sok családban automatikusan a menengiç kerül elő; nem hivatalos orvosságként, hanem generációról generációra örökített tapasztalatként.
A menengiç története nagyrészt szájhagyomány útján maradt fenn. A készítés módját sokan a nagyszüleiktől tanulták meg, vidéki környezetben, saját gyűjtésű alapanyagból. A legenda szerint a 17. században IV. Mehmed oszmán szultán is megkóstolta az italt, amikor hadjárat közben áthaladt a térségen, és Gaziantep egyik legrégebbi kávéházában is megfordult. Bár ezek a történetek inkább folklórként élnek tovább, a menengiç múltja ennél is mélyebbre nyúlik.
Régészeti kutatások szerint ugyanis a vad pisztácia már évezredekkel ezelőtt is fontos szerepet játszott a térségben. A Gazianteptől keletre fekvő, több mint tizenkétezer éves neolitikus lelőhelyen, Göbekli Tepén a kutatók vad pisztácia maradványait találták meg az ősi kőépítmények közelében. Bár a mai táj száraz és ritkás növényzetű, a feltételezések szerint a korai újkőkor idején jóval erdősebb volt a vidék, ahol a vadon élő pisztácia és mandula természetes táplálékforrásként szolgált.
Az ital azon felül, hogy természetesen koffeinmentes, rendkívül gazdag különféle tápanyagokban is. A vad pisztácia magas zsírtartalma telt érzetet ad az italnak, miközben antioxidánsokban is bővelkedik. Ez magyarázza, hogy miért tekintenek rá sokan erősítő, gyógyító hatású italként, még akkor is, ha ezt a modern tudomány csak részben támasztja alá.
We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue to use this site we will assume that you are happy with it.
![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
