Manapság, ha az ember könyvet vesz a kezébe, és szemüvegét orra tövébe nyomva komótosan nekilát az olvasásnak, pontosan tisztában van azzal, mennyire korszerűtlen, egyre kevesebbek kiváltságának számító tevékenységbe kezd. Ha ez a könyv ráadásul regény, az olvasót bizony némi önhittség is a hatalmába kerítheti: éppen korszerűtlen, avíttas lapozgatásával válik valami láthatatlan elit tagjává. Aztán pedig ha ez a regény történetesen ifjúsági regény, az olvasó jól teszi, ha alaposan megszervezi: szemtanú ne lássa, mert nem a tevékenysége, hanem ő maga válik korszerűtlenné. Hiszen kinek szóljon az ifjúsági regény, ha nem az ifjúságnak? A hagyományoknak megfelelő, jó ifjúsági regény szórakoztat és nevel: időt köt le és épít. Mindannyian emlékszünk iskolai kötelező olvasmányainkra: lebilincselő cselekménnyel, érzelmi azonosulásra vagy elhatárolódásra alkalmas szereplőkkel, fantáziamozgató környezettel, mintaként szolgáló emberi erényekkel egész életre szóló élményt képes szerezni. Hajlott háttal is élénken emlékszünk gyerekkori olvasmányaink egy-egy jellemére, karakterére – talán olyan is akad, aki évtizedek múltával újraolvassa pályakezdő korában megismert kedvenc regényeit. Az már viszont mégis csak ritkább, amikor valaki nyugdíjas éveiben olvas kamaszok számára írt történetet: óhatatlanul felerősödik a kritikus távolságtartás, de főként a gyanakvás: tudnak-e még íróink olyan élményt szerezni az új generációknak, mint amilyeneken mi nevelkedtünk? Él-e még a klasszikus prózaszerkesztés, jellemábrázolás, cselekményvezetés, kiművelt szókincs, narrátori szenvtelenség, könnyed stílus, gyengéd humor? Nos, ilyen kételyek áramlatában olvastam Tarik Demirkantól Az ódon villa rejtélyét.

A szerkezet a maga változatos cselekményterével, lélegzetvételnyi fejezetivel leginkább az 1970-es években népszerű Az öreg bánya titka című ifjúsági televíziós sorozat feszességét idézte föl bennem. Egy-egy fejezet elolvasható buszon, tanórai szünetben, presszóban, váróteremben. A jó sorozatokhoz illően a legtöbb fejezet feszültségfenntartó cliffhangerrel végződik. Az olvasó pedig be is sétál a csapdába, és hatalmába keríti a „na, még ezt az egyet” felbuzdulás, aminek eredményeképpen – ahogy a sorozatepizódokat is hármasával falják a nézők – fél nap alatt a regény végére ér. Nem véletlenül említem a televíziós sorozatokat: az öt-hatoldalas fejezetek mindegyike kb. egy húszperces epizódban lejátszható, filmszerűen fordulatos, kevés szereplős, forgatási helyszínnek épp megfelel az eredeti, már csak producert kell találni. De nemcsak a szerkezet, maga a cselekmény is kellő meglepetéssel szolgál ahhoz, hogy az olvasó képernyőre képzelje az olvasottakat – ez viszont azt jelenti, hogy vélhetőleg a célközönség, a tizenévesek könnyebben élik bele magukat a szereplők lelki- és érzelmi világába, örömeibe, félelmeibe. Olvasott szerzővel van dolgunk, gyakorlati tapasztalata alapján tartja kordában és irányban a fikció áradó bőségét. Azonban a fejezetekben egyre előre haladva mind több jel utal arra, hogy mégse pusztán időkitöltő szórakoztató irodalom van a kezünkben, ez a sztori bizony nem csak a kamaszoknak szól, itt felnőtt ember beszél felnőtt olvasóhoz.

Az első ilyen jel a főszereplő ikerpár. Emlékszik még valaki az imént említett Öreg bányára, a kenguru ikrekre, és hogy mennyire feldobja, változatossá, mulatságossá teszi a párbeszédeket? Miért nem elég egy főszereplő? Nem nehéz a válasz: a kincs utáni nyomozás során az ikerlányok eltérő karaktere (az egyik a jobb, a másik a bal agyfélteke: itt a logika, realitás, ráció, kritikus szemlélet, módszeres megismerés – ott a muzikalitás, fantázia, intuíció, azonosuló szemlélet) együttműködve, összedolgozva képes végére járni az egyébként megfejthetetlen, és évszázadok óta valóban megfejtetlen rejtélynek. A másik jel, ami a regényt a lektűrök világából magasra emeli, a cselekmény néhány eleme. Barlang víz alatti bejárattal, gyűrű, kincs, labirintus – mind az ősi mítosz- és mesevilág elmaradhatatlan kelléke, kultúraközi toposz, jungi nyelven archetípus, ami minden ember lelke mélyén, legtöbbször felismeretlenül, kimondatlanul és ennek megfelelően feldolgozatlanul ott lappang, jelentősen befolyásolva életünk irányát, döntéseink minőségét, ízlésünket, gondolkodásmódunkat.

A „kincs” különösen erős archetípusos szimbólum, mert szinte minden kultúrában ugyanarra a tudatmélyi jelenségre mutat: az elrejtett érték, amelyhez csak próbatételeken keresztül lehet hozzáférni.  Mint szimbólum nem pusztán anyagi, kézzel fogható érték, hanem az erodálhatatlan gazdagság, a rejtett, megismerhetetlen értékcentrum, az örökélet és múlhatatlan boldogság isteni ajándéka, az élettel járó, ahhoz ontológiailag hozzátartozó szenvedés jóvátétele, tágabb értelmezésben az önismeret jutalma: végső soron a paradicsomi boldogság megtestesítője: „Ahol a te kincsed, ott a te szíved is”, mondja az evangélium.A Korán is különbséget tesz földi és isteni kincs között: az előbbi káros, romlásba visz, az utóbbi a mennyei teljesség jelképe. A kincs mint archetípus a személyiség központja, potenciálja, a spirituális identitás, a mély-énben megtalált és az életút során megvalósított individuáció. Így a kincshez vezető út mindig alászállás, végigjárásához emberfeletti küzdelem, odüsszeuszi lelemény szükséges. Ennek megfelelően Homérosz nagyeposzának néhány soros részlete kulcsszerepet játszik a kincs megtalálásában. A kincset őrző sárkány mitologémája a műkincs csempészekben ölt testet: a velük való tántoríthatatlan szembeszállás a beavatási próbatételeket idézi. Ez bizony már nem gyerekeknek szóló üzenet: ember legyen a talpán, aki a kincskeresést mint életfeladatot megvalósítani tervezi.

Ugyanilyen mély értelmű (és pedig szó szerint: jungi értelemben vett mély-énre utaló) szimbólum a barlang, ami a rejtettség, befelé fordulás, eredet, menedék, próbatétel vagy beavatás tere, a tudattalan mélység, az önismeretbe való leereszkedés jelképe. Ebben az értelemben az ódon villának éppen a barlanghoz vezető út a rejtélye: a kincset nem lefelé, hanem befelé ásva kell keresnie minden fejlett intellektusnak, aki a Delphoi üzenetét – ismerd meg önmagad – életcélul tűzi ki maga elé. A fény a barlang mélyére is behatol, sőt teljes ragyogásával betölti azt, felkutatásához a legnemesebb emberi erényekre: bátorságra, óvatosságra, képzelőerőre, logikára, megérzésre, hajthatatlanságra, makacs kitartásra van szükség. Kell-e, és lehet-e többet üzenni mai fiataljainknak, akik vakon bóklászva keresik életük célját, értelmét, nyugalmát, boldogságát.

A cselekményben felbukkanó gyűrű még tisztább példa arra, amikor egy konkrét tárgy egyszerre kulturális szimbólum és archetípusos forma. Jelentése a kör alakjából fakad: az egység, a teljesség, a kezdet és vég nélküli örökkévalóság, a ciklikus rend megnyilvánulása, amely ősidők óta a mitológiai és fiktív történetek kulcsa – ez esetben szó szerint, ugyanis a gyerekek végül a gyűrűnek köszönhetik a rejtély feltárását, ez vezeti őket a rejtett kincsekhez, Amasztrisz legendás szentélyébe. A lázas és kitartó keresésnek meg is van az eredménye: ha belül keresed, sokkal több kincset találsz, mint amennyit kerestél, és a jutalom nem a siker, népszerűség, külső gazdagság, hanem a lélek nyugalma és elégedettsége.

Az ikerlányok megérkezése a cselekmény helyszínére varázslatos képet tár elénk. A villában félelmetes talányokat, a múlt fenyegető árnyait – kint a szabadban szikrázó-vibráló napfényt, aranyban úszó rezdületlen levegőt, vízmorajlást. A hagyományban a tengerpart a Kozmosz és Káosz határterületének szimbóluma, hősi próbák tere, lélektani nézőpontból a tudatos és tudattalan határterülete – kozmikus küszöbhely, ahol az ember – ha elég érett – meghívást kap az átlépésre. A tengerparton az őselemek: a tűz-föld-levegő-víz együtt és egyszerre kápráztatnak el erejükkel, jelenlétük gazdagságával, lenyűgöző, szemet gyönyörködtető látványukkal – itt bújik meg az ódon, roskatag villa. Az alapállást Zeynep mama fogalmazza meg: „kifordult a világ a tengelyéből”, és nem árt, ha ezt az olvasó is komolyan veszi. Egyre gyorsabb tempóban átalakuló világunkban, amely talán egy ciklikus rend visszaforduló ívébe, új korszakához érkezett, a tizenévesek nyelvét egyre kevésbé értjük. A közös nyelv megtalálásához le kell nyúlni a mítoszok, regék, mondák, mesék, legendák világába, hogy a közös, kultúrák feletti emberi szimbólumainkat tovább tudjuk adni. Ennek a tudásnak az őrzője az ódon villa, és titkának feltárásával a szerző ehhez a romolhatatlan kincshez juttatja olvasóit.

Weber József

Ódon villa rejtelye, Magyar Napló Kiadó, 2025 (Fordító, Pál Laura)