A Török Köztársaság életében október 29. az egyik legfontosabb piros betűs ünnep, a Köztársaság Napja. Országszerte központi ünnepségeket szerveznek, megemlékezéseket tartanak, van ahol katonai parádét mutatnak be. Mindenhová kikerül a török zászló, nem csak a hivatali épületekre, hanem a legtöbb lakás erkélyén vagy ablakában is kint lóg. Egyre több helyen látom magunk körül, mindenki készül a napra. A kedvesem tegnap speciel engem kérdezett, hogy van-e török zászlónk itthon. Na erre nem tudtam válaszolni.

Itt Diyarbakırban is nagy városi ünnepség lesz a városháza előtti téren, rangos vendégekkel, némi katonai parádéval. Csak reménykedni tudunk, hogy rendben lezajlik mindenféle atrocitás nélkül..

Hogy miért éppen ezen a napon ünnepelik a Köztársaság Napját? A törökök szempontjából vesztes I. világháborút lezáró sèvres-i békeszerződés (1920) ellen a törökök katonai ellenállást szerveztek. A török függetlenségi háború (1919-1923) során Mustafa Kemal, İsmet İnönü, Kazım Karabekir és más tábornokok által vezetett török haderők kiszorították az angol, olasz, görög és francia csapatokat, valamint megalakult a Török Nemzeti Országgyűlés, melyet azonban a szultán és kormánya nem volt hajlandó elismerni. 1922. november 1-én az ankarai országgyűlés eltörölte a szultanátust, majd a sèvres-i döntéseket felülbíráló lausanne-i békeszerződés megkötése után, 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot. Az ország vezetője, Mustafa Kemal Atatürk, modern, világi és nyugat-orientált államot hozott létre drasztikus reformok segítségével (Wikipédia).

Frissítés:

Fáklyás felvonulás (Fotó: Hürriyet)

A miniszterelnöki hivatal legfrissebb közleménye szerint a hivatalos köztársaság napi ünnepségeket idén nem tartják meg az október 23-i földrengés miatt. Csak a hivatalos koszorúzásokra kerül sor, illetve Isztambul Kadıköy kerületében egy fáklyás felvonuláson lehet részt venni. A felvonuláson a résztvevők fekete ruhát fognak viselni, hogy ezzel emlékezzenek az október 19-én erőszakos összecsapásban elesett 24 katonára, illetve a földrengés áldozataira.

TéDé

Amikor hazalátogatok vagy barátokkal beszélek, rendszeresen felmerülő kérdés, hogy hogy állok a török nyelvvel. Nos, jelentem, egyre jobban.

Első törökországi látogatásomkor egy óriási halandzsának tűnt, gyors hadarásnak, amelyet sok esetben széles taglejtések kísértek. Akkor azt gondoltam, hogy ember legyen a talpán, aki ezt elsajátítja – mit sejtettem én, hogy egyszer rám is vár eme nagy kaland. Amikor nyilvánvaló vált, hogy az utam idevezet, beszereztem otthon pár könyvet és próbáltam böngészni, legalább pár szót elsajátítani. Arra gyorsan rájöttem, hogy a magyar nyelvhez közelebb áll, mint az indoeurópai nyelvcsaládhoz. Sokan kérdezik, hogy nehéz-e – erre azt szoktam válaszolni, hogy törökül könnyebben meg lehet tanulni magyar aggyal, mint mondjuk angolul vagy németül. Hasonló a logikája, a mondatok szerkezete, ugyanúgy ragasztónyelvről van szó, a toldalékokban megfigyelhető a magánhangzók és mássalhangzók harmóniája, stb. Ha mindenféle ragozás és igeidő nélkül csak bedobálom a szavakat a mondatba, akkor is megértenek. Persze mindez az elején elég sovány vigaszt nyújtott, attól, hogy tisztában voltam a hasonlósággal, nem értettem meg őket jobban. A kezdetekben csak próbáltam fülelni, hogy a nyelv dallamát megszokjam, ez viszonylag gyorsan is ment, hiszen elég különleges a nyelvük zenéje. Ahogy telt az idő és tanárhoz kezdtem járni, egyre több szót ki tudtam venni a társalgásból, TV-ből, ezek voltak ez első apró sikerélmények. Később már el tudtam választani a hallott szavakat egymástól, nem volt az egész egy egybefüggő maszlag még akkor sem, ha nem értettem őket. Egyre inkább tudtam követni miről folyik a beszélgetés, a kulcsszavakat kiszűrve legalább a témával tisztába kerültem. A nyelvtan rejtelmeinek további elsajátításával meg tudtam különböztetni az igeidőket, a hallott szöveg egyre tisztább lett, a fülemnek teljesen megszokottá vált.

Sajnos a tanárokkal nem volt szerencsém, az elején elég aktívan tudtam haladni velük, azonban később egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtuk az órákat összeegyeztetni. Itt Diyarbakırban nincs nyelvtanfolyam külföldieknek, így ez a lehetőség nekem nem volt adott. Persze-persze, Önderrel is gyakoroltunk, de az mégis más. Az elején csak nyögtem-bögtem, nagyon nehéz volt valami épkézláb mondatot összehozni és gyorsan váltottunk a kényelmesebb angolra. Az itteni barátok szinte mindegyike beszél angolul, így ha találkoztunk velük, persze, hogy angolul beszélgettünk – hogy egyáltalán beszélgetni tudjunk. Aki nem tudott angolul, azzal egy idő után pöntyögtem törökül, de a nyelvi hiányosságaim miatt gyorsan kifújt a beszélgetés. Előállt egy olyan helyzet, hogy csak a tankönyveim maradtak és egyedül tanulgattam, ettől viszont nem használtam többet a nyelvet.

A nyaralás alatt pár napot eltöltöttünk a családdal és mivel anyósomék csak törökül beszélnek, rá voltam kényszerülve a használatra. Ezek a napok értek a legtöbbet, az oly szomjazott tudás elkezdett ragadni rám. Most pedig egy újabb látogatás alkalmával szűk két hét alatt többet tanultam, mint az előző fél évben együttvéve. Ha nem értek meg valamit elsőre, addig csűrik a mondandójukat, amíg fel nem fogom, eddig mindig sikerült nekik. Konyhanyelven bár, de szinte mindent el tudok nekik mondani, beszélgetünk politikáról, gazdaságról, hétköznapi dolgokról. Apósomban a tanári véna mára előjött, két igeidőt is megtanított nekem, mert nem hallotta, hogy használnám őket. Törökül magyarázta és megértettem, az utóbbi időszak óriási sikerélménye. Az a jó bennük, hogy megtanulták hogyan kell beszélni hozzám, lassabban, érthetően, egyszerű szerkezetekkel és ha kell, mutogatva. Odáig eljutottam, hogy a napokban, amikor Öndernek mondtam valamit angolul, volt olyan szó, amit törökül tettem a mondatba..

Sokszor kérdezték tőlem, hogy hogyan gondolkodok és álmodok. Álmodni természetesen magyarul. Gondolkodni viszont vegyesen, van amikor angolul, van amikor magyarul, van, hogy a kettőt kombinálva. Ha hirtelen kell reagálni valamire, pl. vigyázz! felkiáltással, akkor az időnként magyarul jön elő. Nem, a magyart nem felejtem, azért viszonylag sokat használom, amikor az otthoniakkal beszélek és amikor írok. De bevallom, hogy amikor legutóbb otthon jártunk Önderrel, az első nap nagyon furcsa volt, hogy mindent értek magam körül. Mivel a család és Önder között folyamatosan fordítanom kellett, néha nem jó nyelven fordítottam nem jó személynek. Az is előfordult, hogy moziba mentünk a barátaimmal és magyar felirattal néztük az amerikai filmet. Mivel angolt hallottam, az agyam azonnal átbillent és a barátnőmnek angolul kezdtem el a film alatt kommentálni. Ő persze csak pislogott, hogy mi lelt..

Hát, itt tartok most, tudok törökül „társalogni” – ezt természetesen még mindig erősen macskakörmözni kell, de tudok. A nyelv elsajátítása az egyik kulcs mindenhez, magától értetődően. A nyelv nem ismerete borzalmas pillanatokat tud okozni, az tudja csak igazán, aki járt ilyen cipőben. Rémesen unalmas tud lenni egy összejövetel, ha egy kukkot sem értünk, ha társalgás szempontjából úgy érezzük, mintha ott sem lennénk. Először igyekszünk összpontosítani, hogy legalább a témát elkapjuk, majd ez is unalmassá válik és a gondolataink elkalandoznak. Az unalom egy idő után egyre rosszabb lesz és könnyen átcsap depizésbe, ki hogy éli meg a dolgokat. Nem mondom, hogy nem éltem meg nehéz pillanatokat. Azonban a helyzet egyre jobb és jobb lesz, nem hiába használják oly sokszor az elcsépelt közhelyt: „minden kezdet nehéz”…

TéDé

A blogom eddig gyakorlatilag a pozitívumokról szól, holott az élet azért nem ilyen egyszerű itt, keleten. A nemzetközi és a magyar médiában is egyre inkább foglalkoznak az újra és újra fellángoló török-kurd konfliktussal. Nem, nem akarok belemerülni mélyreható politikai kérdések boncolgatásába, éppen csak megpiszkálom egy kicsit, mert tudom, hogy mostanában hallani ezt-azt.

Ami a konfliktus hátterét illeti, a probléma Törökország Kurdisztán régiójában (délkelet-kelet) és Észak-Irakban zajlik. A elmúlt évtizedek során a Kurd Munkáspárt (PKK) szeparatista mozgalom tagjai és a török hadsereg harcol egymás ellen, sajnos több mint 37 000 ember halt meg 1984 óta.

Emlegettem már nektek, hogy Diyarbakır, ahol lakom, a kurdok ki nem mondott fővárosa és a lakosság túlnyomó többsége kurd származású. A kurdok egyébként Törökország legnagyobb lélekszámú kisebbsége, számukat 11–15 millióra becsülik. Az eredetileg törzsi formában élő kurdok az oszmánok alatt sem élveztek önállóságot, az I. világháborút lezáró békeszerződés azonban felvillantotta előttük a saját Kurdisztán megteremtésének lehetőségét. A probléma ott kezdődött, hogy amikor a törökországi határokat véglegesítő békeszerződést aláírták, a kurd követeléseket figyelmen kívül hagyták, és a területet végül Törökország, Irak és Szíria között osztották szét.

1978-ban egy Abdullah Öcalan nevezetű férfi megalapította a PKK nevű kurd pártot, ami független kurd állam létrejöttéért kezdett el harcolni Diyarbakır fővárossal. A PKK rendszeresen indított terroristaakciókat török célpontok ellen, 1999-ig több mint 5000 török katona, rendőr és civil halt meg a támadásokban. 2002 óta Öcalan életfogytiglani börtönbüntetését tölti, az Európai Unió pedig felvette a PKK-t a terroristaszervezetek listájára. Azóta a támadó csapatok Irakba és Iránba szóródtak szét és onnan irányítják akcióikat. (Forrás: Wikipédia)

A konfliktus az utóbbi fél évben újra kiéleződött és megszaporodtak a PKK terroristaakciói, támadásai. A célpontok legtöbbször katonák, katonai objektumok és rendőrök, de civilek is estek a támadások áldozataivá. Hogy ebből én mit látok, hallok? Akármikor kapcsolom be a TV-t, elborzadva látom, hogy éppen hol történt a legutóbbi akció, mennyire közel hozzánk. Legtöbbször a tőlünk keletebbre fekvő kisebb városokban, falvakban, hegyvidéki részen lobban fel a tűz, azonban volt már rá példa itt, Diyarbakırben is. A Hürriyet Daily News az a hírforrásom, amit mellesleg tökéletesen meg is értek és félve kattintok rá nap mint nap. Sokszor figyelmeztetnek bennünket, hogy ha elhagyjuk a katonai falut, akkor ebbe és ebbe a kerületbe nem érdemes menni, mert tüntetést vagy csoportosulást szerveznek. Esténként kintről tűzijáték ropogását hallani, amiről meggyőződésem, hogy nem mindig az, van, amikor az ünneplésbe egy kis fegyverropogás is vegyül. A minap Mardinba utaztunk és számtalan katonai ellenőrző ponton haladtunk át, ahol a katonák igazi gépfegyverrel a kezükben vizsgálták át a kiszemelt járműveket. Az utóbbi hónapokban nagyon sokfelé láttam páncélozott autót (kisebbet-nagyobbat), aminek a tetején lógott ki a gépfegyver. Némelyik jármű oldaláról nem játékfegyverek miatt pattogott le a festék.

Mindezek ellenére szabadon lehet járni-kelni a városban, bár az embernek egyre inkább nincs hozzá ingerenciája. Mi is csak akkor megyünk ki, ha valamit csak ott tudunk intézni, egyébként nem szívesen csámborgunk a központban.

Sokszor hangoztattam már, hogy Törökország mennyire színes. Nos, ez is egy színfoltja, bár ez inkább a sötétebbikből való…

TéDé

Mondhatnátok, hogy a blogom körbe van véve török dalokkal, török receptekkel, itt élők élménybeszámolóival, itt készült képekkel. Minden, ami török… De mégis mi az, amit én tudtam mutatni az itt élőknek a saját kultúrámból? Különböző bejegyzéseknél írtam erről-arról, de most próbáltam összeszedetten megválaszolni a magamnak feltett kérdést.

Az első és legfontosabb, hogy itt mindenki elfogadott annak, aki vagyok, úgy, ahogy vagyok. Azért fontos ezt ennyire kihangsúlyoznom, mert sok olyan kérdést intéztek már hozzám otthonról, ami azt sejtette, hogy kételyek merültek fel ezzel kapcsolatban. A család, az itteni új ismerősök, új barátok mind-mind tudják, hogy más kultúrából jöttem és nem csinálnak ügyet abból, ha valami nem triviális számomra. Éppen ellenkezőleg, segítenek áthidalni a szituációt és segítenek megérteni, hogy mi miért történik. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire fontos nekem és mennyire nagyra értékelem – nagyon sokban segíti a beilleszkedésemet.

Mivel tudják, hogy „más” vagyok, érdeklődéssel vesznek körül, ha valami számukra újdonságot mutatok. Eddig mindenhol azt tapasztaltam, hogy nagyon nyitottak az új dolgokra – hogy ez a kíváncsiságban gyökerezik-e, nem tudom. (Valószínűleg igen.) A kávéivási szokásaimat egész széles körben sikerült már elterjesztenem, bárki jött hozzánk vendégségbe vagy látogatóba, mindenkinek kotyogós kávét kínáltam. (Náluk a török kávé a legelterjedtebb.) A szűk egy év alatt odáig jutottam, hogy azok közül, akik már megfordultak nálunk és külföldön lehetőségük nyílt kotyogós kávéfőzőt vásárolni, közel tízen meg is tették. A közös kávézások miatt, a különböző kávé-variációk megmutatása után volt olyan, aki presszógép vásárlása mellett döntött és a felszerelésük már elegendő lenne akár egy Starbucks megnyitásához is.

Persze, nem csak a kávé, ez mindössze egy példa a sok közül. Tavaly a karácsony iránt elég sokan érdeklődtek, a karácsonyfa érdekes és színes volt. Rengeteg kérdést intéztek az ünnepről magáról, az azt övező szokásokról, hagyományokról, én pedig örömmel meséltem róla. Farsangi időszakban tekintélyes baráti kör jött hozzánk egyik este, a fánk és a baracklekvár nem hiányozhatott az asztalról. Ha vacsorára hívunk valakit, akkor tuti, hogy valami jó kis magyarost főzök – a kedvenc a gulyásleves, a pörköltfélék és a lángos. Számos receptet kértek már el tőlem, úgymint mézeskalács, karácsonyi fűszeres süti, sajtos pogácsa, fánk, lángos, citromos álom (ez nem kifejezetten hagyományos, de isteni), stb. Próbálom a magyar zenét becsempészni a beszélgetéseink hátterébe, volt már olyan, aki kért tőlem egy válogatás CD-t.

Aki betér hozzánk, az szárazon nem távozhat, minimum egy kis pálinkát vagy Unicumot kínálunk a vendégeinknek. Ki hogy reagál, de a pálinka általában nagyon erős nekik. Ugyanakkor olyan is volt, aki az Unicumot átkeresztelte Unicornnak – hát, neki nagyon is ízlett.

Sok barátunk kért tanácsot Öndertől, hogy mikor érdemes Magyarországra látogatni, hova érdemes menni és mit kell mindenképpen megnézni. A Budapest-Bécs-Prága közép-európai körút nagy népszerűségnek örvend, Pesten és környékén általában 2-3 napot szoktak eltölteni.

Tanulom a kultúrájukat, ugyanakkor közvetítem is az enyémet. Azt hiszem, ez így a természetes. Ugyanakkor a kultúra nem merül ki ezeknél a látványos tényezőknél…

TéDé

A Protokoll-etikett.hu honlapján olvastam, hogy a kézcsók Európában nem a férfiak és nők közötti kapcsolatban alakult ki, hanem a feudalizmus fejlődésével az egyre erősebbé váló főnemesek alárendeltségét volt hivatott jelezni a királlyal szemben. Polgári életünkbe Bécsből került, ahol azt a spanyol szertartással rokon osztrák udvari etikett tette általánossá. A cikk szerint a közép-európai országokban még ma is erősen érződik társaságban a kézcsók klasszikus hagyománya, azonban a hivatalos kapcsolatokban már megfontolandó ez az udvariassági forma, mert bizalmaskodásnak számít. Hát, az igazság az, hogy nem igen láttam magam körül olyan férfiakat, akik élnének még ezen üdvözlési forma hagyományaival. (A nagypapám a kivétel, ő még most is gálánsan és a protokollnak megfelelően ejt csókot az újonnan bemutatott hölgy kacsójára.) Talán nem is mozogtam azokban a „körökben” ahol ez még „dívik”, de az bizonyos, hogy napjainkban a szokás kihalóban van.

Nem így Törökországban! A kézcsóknak nagyon erős hagyománya van, de nem a férfi-női kapcsolatokban. A kézcsók itt a tisztelet jele és a fiatalabbak illetik kézcsókkal az idősebb rokonaik, ismerőseik kezét – nemtől függetlenül. A fiatal először megcsókolja az idős kézfejét, majd azt a saját homlokához érinti. Ez a mozdulat a tisztelet tényleges jele, azt jelenti, hogy az idős „felette áll”, a kifejezés szimbolikus értelmében. A fiúk és lányok, amikor meglátogatják szüleiket, nagyszüleiket, nagynéniket, nagybácsikat, ezzel a speciális kézcsókkal róják le tiszteletüket. Ne úgy képzeljük el, hogy ez mindennapos dolog. Akkor élnek vele, ha hosszabb idő után látogatják meg a rokonokat, vagy éppen hosszabb időre mondanak búcsút. Mindig a fiatalabb csókol kezet és a korkülönbségnek jelentősebbnek kell lennie. Pl. senki nem csókol kezet a nálánál öt évvel idősebb rokonnak. Egy kivétellel: vannak olyan vallási ünnepek (Áldozati fesztivál, Ramadán ünnep), ahol az ünnep kezdetekor ezzel a mozdulattal köszöntik egymást és kívánnak egymásnak kellemes ünnepeket. Ebben az esetben az öcs és húg kezet csókol a nővérének és bátyjának, bármekkora is a korkülönbség. Önder például akármikor találkozik a nagyszüleimmel, mindig késztetést érez arra, hogy kézcsókot adjon nekik. Egyszer mintegy szemléltetésképpen meg is tette, amikor az itteni szokásokról meséltünk.

Amikor először láttam, hogy hogyan történik, érdeklődve pislogtam, annyira furcsa volt. Az igazság az, hogy azóta sok idő eltelt, de még nem vettem rá magam, hogy kövessem az itteni hagyományokat. Nem azért, mert nem tisztelem maximálisan, hanem számomra valahogy sokkal kifejezőbb a puszi és ölelés, sokkal meghittebb. A család nem is rója fel nekem ezt a „vétket”, van néhány különcségem, amiket teljesen elfogadtak.

TéDé

Ígértem Nektek, hogy a Ramadán hónap böjti időszakát követően írok majd az eseményt lezáró ünnepről, a Ramadan Bayramról (ünnep). Bár időpontját tekintve túl vagyunk rajta, a történet kerekségéhez mindenképpen hozzátartozik.

A 30 napig tartó böjtölés utolsó napja különleges még azok számára is, akik a hónapban nem tartották be az előírásokat. Ezen a napon napkeltétől napnyugtáig sokkal többen vonják meg maguktól az ételt és italt, napnyugta után pedig a család, ismerősök, barátok összeülnek még egy utolsó vacsorára, iftárra. Az egymástól távol élő családtagok találkoznak és együtt készülnek a három napos Ramadán ünnepre. Az asszonyok hagyományos török édességeket készítenek (pl. baklava), amelyek a vendégvárás alapvető kellékei lesznek. Az üzletekben tonnányi cukorkát, csokoládét és édességet árulnak, amelyből mindenki rendesen bevásárol otthonra. Ez a része a karácsonyi szaloncukor vásárra emlékeztetett, rengeteg helyen kilóra árulták a cukorkákat és megannyi édesség reklám futott a TV csatornákon is. Az ünnepre való felkészülés részét képezi az ajándékvásárlás, amely kicsit más, mint nálunk a karácsony. Az emberek főleg maguknak vesznek valamit, egy új ruhát, stb., amit az ünnep ideje alatt viselhetnek. Önder mesélte, hogy gyerekkorában ilyenkor kaptak a gyerekek új cipőt, ami rettenetes nagy boldogságot okozott nekik. A böjti hónap utolsó napjaiban nagytakarítással készítik fel a lakást a vendégfogadásra és az ünneplésre.

Az ünnep első napján a család korán reggel kel. A férfiak elmennek a dzsámiba imádkozni, amely a reggeli imán túl különleges jelentőséggel bír. A dzsámik zsúfolásig tele vannak, mindenki igyekszik legalább ilyenkor, az ünnepi imádságon részt venni. Mindez idő alatt az asszonyok reggelit készítenek otthon, az ablakot pedig szélesre tárják, hogy a jóság szabadon beléphessen a lakásba, a családhoz. Miután a férfiak megérkeznek a dzsámiból, kézcsókkal üdvözlik egymást (a fiatalak az idősebbeket) és együtt ünnepelnek. A bőséges reggeli elfogyasztását követően a nap folyamán, korosztálytól függően szomszéd-, barát-, ill. rokonlátogatásra indulnak. Itt jön a gyerekek kedvenc része, hiszen a Ramadan Bayram másik neve nem hiába Cukor ünnep. A látogatáskor a gyerekek kézcsókkal illetik az idősebbeket, amiért cserébe cukorkát vagy egy kis pénzt kapnak. Megindul a versengés, kinek mennyi cukorkát és pénzt sikerül összegyűjteni :). A látogatáskor mindig a fiatalok kerekednek fel és mennek el idősebb rokonaikhoz. A tiszteletteljes kézcsókot követően hagyományosan teát, török kávét és édességet kínálnak nekik, majd hosszabb-rövidebb időt együtt töltve továbbállnak a következő ismerőshöz. Anyósomék, lévén már az idősebb korosztályhoz tartoznak, az első napon mindig otthon maradnak és várják a látogatókat. A második és a harmadik nap az, amikor ők keresik fel az idősebb testvéreket.

A Ramadán Bayram a család ünnepe, kicsit mint nálunk a karácsony. Azonban mint mindenhol, a felgyorsuló világ itt is érezteti hatását. Egyre többen élnek a lehetőséggel, hogy rokonlátogatás helyett kirándulni menjenek és a cukorkagyűjtés sem bír olyan nagy jelentőséggel a gyerekek körében, mint régebben. Gondoljunk csak a mi Húsvétunkra és a locsolkodás hagyományaira… Mindezek ellenére azt kell, hogy mondjam, itt még mindig sokkal erősebben élnek a tradíciók.

TéDé

30 nap böjt, napkeltétől napnyugtáig nem szabad enni, inni és az egyéb élvezeteket is meg kell tagadni. A korábbiakban már írtam általánosan a Ramadánról, az iszlám világ egyik legjelentősebb vallási eseményéről. Most egy kicsit bővebben a Ramadán hónapot boncolgatom, ez konkrétan a böjt időszaka.

A Ramadán hónap első pár napját Diyarbakırben töltöttem, erről a vidékről azt kell tudni, hogy sokkal konzervatívabb, mint a nyugati országrész. A lakosság túlnyomó többsége itt tartja a böjtöt.

Az iftár, azaz a böjti vacsora elköltése Diyarbakır esetében kicsivel este fél 8 után kezdődik meg. Mivel az ország hatalmas, kb. 1 óra különbséggel jön el az iftár ideje a keleten, illetve a nyugaton élő muszlimok számára. A TV csatornák egy része a képernyőn mutatja, hogy x időben éppen melyik nagyobb városban jött el az idő és melyik város lesz a következő. Az emberek nem csak a TV-ből értesülnek arról, hogy mikor ülhetnek asztalhoz, hanem az ezan napnyugtát követő felcsendülése is megadja a jelet. Az ezan az iszlám vallásban az imára hívó ének, amelyet a müezzin (a mecset alkalmazottja) énekel a mecsetek minaretjéből naponta ötször. A Ramadán hónap idején a megszokott ezan kezdetén szimbolikus ágyúlövés dördül el és felgyulladnak a minaretre kifüggesztett égők. Ez utóbbi egész éjjel égve marad, napkeltével, azaz a böjt újrakezdésével oltják ki őket.

Az iftárt megelőző órában a települések felbolydult méhkasra emlékeztetnek, mindenki igyekszik időben hazaérni, hogy a családdal, barátokkal együtt fogyasszák a vacsorát. Az autósok, gyalogosok türelmetlenek, éhesek és szomjasak, jobb nem feltartani őket. Sokan foglalnak előre asztalt egy étteremben, vagy csak szimplán betérnek valahová és várják az ezan felcsendülését. Előttük egy pohár víz, datolya és olajbogyó, a hagyományok szerint ezzel kezdik az iftárt. A gazdag iftár vacsorának tradicionális eleme a kifejezetten az ebben az időszakban sütött Ramadán-pide, egyfajta kenyérféle. A böjti hónap népszerű édessége a güllaç, amelyet a baklava első változatának is tartanak. A güllaç készítése során nagyon vékony tésztát rétegeznek egymásra és közé tört diót, mogyorót szórnak. A különleges ízt a gránátalma és az esetenként felhasznált rózsaszirom vagy rózsaszirup adja. Az édességet a végén tejjel öntik le és fogyasztásig abban áztatják.

Az iftár ideje alatt Diyarbakırra például alig lehet ráismerni, annyira kihaltak az utcák és csak lézengenek az emberek. Más városokban, ahol a lakosság kisebb hányada tartja a böjtöt, nem annyira szembeszökő a különbség. Míg Diyarbakırben napközben nincs nyitva szinte egyetlen étkezőhely sem, addig pl. Eskişehirben (Ankarától nyugatra) bűntudat nélkül bármit ehet-ihat az ember napközben. A konzervatívabb, vallásosabb településeken rosszallóan néznek valakire, ha szemmel láthatólag nem tartja a böjtöt, míg Eskişehirben, ebben a teljesen világias és nyugatias városban senki nem szólna érte és természetes, hogy vannak akik tartják a böjtöt és vannak, akik nem.

Güllaç

Akik böjtölnek, mindannyian önmagukért teszik és nem azért, hogy bárkinek bizonygassák a vallásosságukat. Vannak olyan barátaink, akik tartják a böjtöt és eleinte nem igazán tudtam, hogyan kezeljem a dolgot. Kellemetlenül éreztem magam, hogy kint mászkálunk a városban és nem fogyaszthatnak semmit. Nem akartam, hogy amíg én a kávémat vagy egyebet szürcsölöm, ők csak nézzék azt. Végül értésemre adták, hogy őket ez egyáltalán nem zavarja. A muszlimok úgy tartják, hogy a böjttel mind a testüket mind a lelküket edzik, ezért minden nap lezárultával elégedetten néznek vissza, hogy megcsinálták. Ugyanakkor nem egyszerű, főleg akkor, amikor a Ramadán hónap nyárra esik és a nappalok is hosszabbak, melegebbek. Nem az étel hiánya a legrosszabb, hanem a folyadéké, estére a legtöbbjüknek cserepes a szája és mondanom sem kell milyen vehemenciával fogyasztják az iftárjukat.

Az éjszaka elteltével kora hajnalban, olyan 3 óra körül felkelnek és megeszik a sahur-t, azaz a reggelit. Reggeli után visszabújnak az ágyba és a megszokottak szerint kezdik a napjukat. A régmúlt időkben, amikor még nem volt minden háztartásban óra, a pirkadat előtt dobosok figyelmeztették az embereket, hogy közeleg a napfelkelte és a böjt időszaka, ideje felkelni a sahurhoz. Ez a tradíció a mai napig megmaradt és mindenhol felcsendülnek a dobok énekkel kísérve.

A Ramadán hónap alatt az adományozás is fontos szerepet kap. A városok legtöbbjében felállítanak egy közösségi étkezőhelyet, ahol a rászorulóknak vacsorát osztanak. Bárki, akinek lehetősége engedi, pénzzel vagy alapanyagokkal egész hónapban támogathatja azok működését.

Ha bármilyen okból nem böjtöl valaki (betegség, utazás, stb.), később be lehet pótolni. Ha pl. egészségügyi okok miatt ez mégsem lehetséges, akkor a vallás lehetőséget ad arra, hogy adománnyal megváltsák a böjtöt. Ez furcsán hangozhat, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy az illetőnek minden nap jól „kell” lakatnia valakit, azaz legalább annyi adományt adnia, amiből ez megvalósulhat. Minden évben kikalkulálják, hogy mekkora ez a napi összeg és annak megfelelően rengeteg közvetítő szervezetnek átadható. Természetesen egyénileg is megoldható az adományozást, ki-ki saját maga dönti el, hogy milyen módon teszi meg. Az adomány azonban nem váltja ki a böjtöt abban az esetben, ha valakinek minden lehetősége adott rá. Maximum a bűntudatot csökkentheti azzal, hogy segít a rászorulókon.

A Ramadán hónap és a böjti időszak elteltével kezdetét veszi a Ramadán ünnep, de ez már egy másik történet…

TéDé

Biztosan mindenki hallott már az iszlám világ fontos vallási eseményéről a Ramadánról. Az idei évben a Ramadán hónap augusztus 1-én, azaz holnap kezdődik. Egyelőre itt egy kis elméleti háttér az eseményről (a Wikipédiát hívtam segítségül), a későbbiekben pedig megosztom Veletek mindazt, amit tapasztaltam.

A Ramadán hónapban arra emlékeznek, hogy Allah kinyilatkozta Mohamednek akaratát. A hagyomány szerint 610-ben e hónap 27. napján adta Allah a Koránt az égből Mohamed prófétának, aki a Híra hegyére vonult vissza elmélkedni és böjtölni. Az iszlám hit szerint ilyenkor a pokol kapui zárva, a démonok leláncolva vannak, így e hónap a nélkülözések ellenére a béke és a szellemi megtisztulás időszaka.

Mivel az iszlám naptár rövidebb, mint az általunk használt Gergely-naptár, így a Ramadán hónap ahhoz képest folyamatosan vándorol, évről évre más időpontra, általában 11 nappal korábbra esik, mint az előző évben.

A böjt kezdetét hagyományosan úgy határozzák meg, hogy az előző, sabán hónap végén nagyhitű, megbízható emberek hiteles tanúk előtt igazolják, hogy a Holdat látni lehet. Ugyanezt az eljárást követik a böjti hónap végén is. Egy-egy felhős éjszaka vagy éles szemű muzulmán így akár napokkal is meghosszabbíthatja vagy megrövidítheti a böjtöt.

A hívőknek 30 napos böjtöt kell tartaniuk, amitől a test és a lélek megtisztulását várják. Napkeltétől napnyugtáig tartózkodniuk kell az evéstől, ivástól, dohányzástól, a zenehallgatástól, a nemi kapcsolattól, kerülniük kell a dühöt, az erőszakot, az irigységet, a vágyat, a pletykát. Felmentést csak a 14 éven aluli gyermekek, az utazók, a terhes és szoptatós anyák, a csatában harcolók és a betegek kapnak. Mivel a böjt a nap járásától függ, északabbra fekvő országokban akár hajnali három órától este kilencig is érvényesek lehetnek a tilalmak.

A Ramadán másik lényeges eleme a vallásos elmélyülés. A hivők naponta ellátogatnak a mecsetbe, ahol a Koránt tanulmányozzák, és a ramadáni estéken az esti imát követően taravih imát végeznek, mely nyolc, húsz vagy harminckettő rakából, azaz imaszakaszból áll. A böjt hónapjának fontos szociális szerepe is van. Napnyugta után csoportos étkezést, iftárt tartanak, ahova meghívják a családtagokat és a barátokat. A Ramadán végén hatalmas közösségi lakomát rendeznek, és a szeretetük jeléül adakoznak a szegényeknek is. A ramadáni adakozás kötelező minden muszlim számára, aki legalább egy napi élelemmel bír.

A Ramadán mindenki számára kötelező, aki nem beteg vagy utazó, az iszlám öt alappillérének egyike a vallás, az ima, a zarándoklat és a szegényeknek adandó alamizsna mellett. A beteg és az utazó köteles később az elmulasztott napokat bepótolni.

Ahogy hallottam, óriási különbség van a régiók között, hogy hol mennyire szigorúan tartják be a böjtöt. A kisebb településeken, Anatóliában az emberek nagyobb hányada követi az előírásokat, ott még az is előfordulhat, hogy az egész településen zárva tartanak az éttermek napközben. A tényleges tapasztalatokat egy következő bejegyzésben osztom meg Veletek…

TéDé

Szeretek a konyhában sürögni-forogni, új recepteket kipróbálni. Van pár új kedvenc a török konyha repertoárjából, amik iránt az idő folyamán többen érdeklődtetek. Eddig csak a családomat boldogítottam a nemzeti eledelekről készített fotóimmal, íme megosztok párat Veletek is a receptek fellelhetőségével együtt:

Açma

Én ezt (klikk) a receptet próbáltam ki és tényleg isteni lett!!

Padlizsános muszakka (Patlıcan musakkası)

A receptet itt (klikk) találtam.

Ájult imám padlizsánja

A recept itt található. Önder szerint ez nem az eredeti, mert annak a töltelékébe darált húst is kevernek. Ettől függetlenül nagyon finom és simán megállja hús nélkül a helyét. Nos igen, szeretjük a padlizsánból készült ételeket.

Zöldséges hal (családi fejlesztés)

Nagyon egyszerű a recept.

Sóval bedörzsölünk két közepes méretű tengeri halat (tulajdonképpen a hal fajtája opcionális, mi ebből szoktuk elkészíteni) és a belsejükbe egy-egy összetört fokhagymát rejtünk. A halakat egy rövid várakozási idő után (csak a só miatt) olívaolajjal kikent serpenyőbe fektetjük. Két fej hagymát, 5-6 szem paradicsomot és egy nagyobb zöld paprikát (a lényeg, hogy édes legyen) összedarabolunk és rászórjuk a halra. Az egészet sózzuk, borsozzuk, ízlés szerint megszórjuk oregánóval, kakukkfűvel (a fűszerek összetétele szintén opcionális) és apróra vágott petrezselyemzölddel. A tetejére rádobunk pár babérlevelet és néhány citromkarikát, majd fedő alatt, kis lángon kb. 30 perc alatt készre pároljuk. Főtt rizzsel vagy friss kenyérrel tálaljuk, a zöldségek, fűszerek és a babérlevél kombinációja fenséges ízt ad a halnak!

Zöldségekkel egybesütött fasírt (családi recept)

Ez a recept is nagyon egyszerű. Saját ízlés szerint elkészítjük a fasírtnak való keveréket. (Ebben a változatban pl. nem volt semmilyen tejben áztatott zsemle vagy kenyér.) A paradicsomot, padlizsánt, vöröshagymát, zöld paprikát és burgonyát vastagabb szeletekre karikázzuk. A képen látható módon egymás után rakosgatjuk a különböző hozzávalókat és nem felejtjük el megsózni a végén. (Szoktam így járni:) A legvégén az egészet meglocsoljuk paradicsompüré, víz és fűszerek keverékével annyira, hogy majdnem ellepje. Anélkül, hogy lefednénk a sütőbe tesszük és közepes lángon sütni kezdjük. Legalább 1 óra kell neki, mire minden rendesen megpuhul, de érdemes időnként rápillantani és megszúrkálni.

Fentieken kívül sok mást is elkészítettem már, csak éppen képem nincs róluk. Ha gondoljátok, a jövőben főzés közben többet kattingatok és még több receptet megosztok Veletek, hátha kedvet kaptok hozzá Ti is. Persze vannak tőlem sokkal képzettebb blogolók, akiknek az oldalán temérdek finomsághoz juthattok, íme pár azok közül, amiket én szoktam böngészni:

Orient-Expressz Ételreceptek

Ízmorzsák Elif módra

Török Örömök

… és még sok-sok más.

TéDé