„De hiszen három választást nyertem meg!” – kiáltja oda bírálóinak a török miniszterelnök. Látszólag igaza is van: Törökországban és annak határain kívül sokan úgy vélik, hogy a nép által megválasztott vezetők úgy kormányozhatnak, ahogy nekik jólesik. Ez a demokrácia értelme.

Nos, nem így van – szögezi le friss számában a The Economist. A „majoritarianizmus” – választott, ám autokrata vezetők hitvallása, amely szerint a választás útján elnyert hatalom birtokában nekik mindig igazuk van – nem egyenlő a valódi demokráciával, még ha a két dolog látszólag hasonlít is egymásra.

A demokratikus legitimáció nem csupán viszonylagos kölcsönhatásban áll egy vezető által begyűjtött szavazatokkal. Napjainkban Nyugaton csak kevés jelölt nyeri el a leadott szavazatoknak több mint a felét, s még kevesebben a választásra jogosult összes polgár voksainak a többségét. A legtöbb vezető kénytelen szűk parlamenti többségre támaszkodva kormányozni. Önmagában ettől persze még nem válnak illegitim kormányfővé.

Ugyanakkor akad számos olyan „földcsuszamlásszerű” győzelem is, például Aljakszandar Lukasenka fehérorosz elnök esetében, amely nem demokratikus. Ezeknek hátterében sokszor csalárd eszközök állnak; s még ha nem így van is, előfutárai lehetnek a győztes által a politikai ellenfelek ellen indított hadjáratnak, vagy a diadalittas túlzásnak, mint Orbán Viktor, Magyarország tekintélyelvű miniszterelnöke esetében. Recep Tayyip Erdogan pártja csaknem 50 százaléknyi szavazatot szerzett a 2011. évi törökországi választásokon; ez imponáló, de nem abszolút bizonyítéka a demokratikus erényeknek – mutat rá az angol hírmagazin.

Ha a széles körű támogatottság nem automatikusan minősít egy vezetőt demokratának, úgy az erős ellenzék sem fosztja meg őt ettől a címtől. Margaret Thatcher reformjai, enyhén szólva is, vitatottak voltak. A politika hőfoka és csípőssége még tovább fokozódott a Fox News színre lépése óta: Barack Obamát e konzervatív hír-tv gyakran zsarnoknak vagy hitszegőnek minősíti. A nehéz döntések, például a közkiadások lefaragása vagy adók emelése, széles körű haragot válthatnak ki, az utóbbi években számos példa akadt rájuk. Ugyanilyen hatást eredményezhetnek a merész reformok is. Ettől még az érintett vezetők nem lesznek antidemokratikusak.

A kérdés az, milyen módon viszonyul (a mindenkori vezető) támogatói és ellenfelei viszonyához. Ez részben azoktól a szabályoktól és intézményektől függ, amelyek a vezető hatalmát hivatottak korlátozni, egyben lehetővé téve a sértettek kárpótlását. Ezek közé tartozik az alapvető állampolgári jogok széles köre, az ezek érvényesítését szolgáló független bíróságok, valamint a jogokat figyelemmel kísérő szabad sajtó. A demokrácia szemszögéből nézve Erdogan éppen ezek terén követte el a legsúlyosabb hibát: nem azzal, hogy vitatott vagy hibás politikát folytatott (ehhez joga van), hanem a bíróságok megszállásával, a kritikus hangú sajtó elnémításával, a békés tiltakozók megtámadásával. Az, hogy Erdogan újabban az alkotmány „megbütyköléséről” beszél hatalma meghosszabbítása érdekében – akárcsak Hugo Chávez Venezuelában vagy Vlagyimir Putyin Oroszországban -, szintén figyelmeztető jel.

A dokumentumokon és az intézményeken túlmenően a durva majoritarianizmus és a demokrácia közötti különbség a hatalmon lévők fejében érhető tetten. A demokraták alapvetően megértik, hogy a kisebbség (vagy sok esetben a többség) tagjai, akik nem rájuk szavaztak, éppen olyan polgárai országuknak, mint akik rájuk voksoltak; és mint ilyenek, jogosultak arra, hogy tisztelettel meghallgattassanak. Azt is megértik, hogy a mindenkori vezetőnek nem csupán a támogatói, hanem a nemzet érdekeiben kell mérlegelnie és cselekednie.

A török tüntetők azért vonultak az utcákra, mert úgy érezték: Erdogan nem csupán az érdekeikkel ellentétesen cselekszik, de egyúttal panaszaikat sem hajlandó meghallani. Azzal, hogy terroristáknak és külföldi ügynököknek nevezte őket, és könnygázt meg vízágyúkat vetett be ellenük, a kormányfő megerősítette a tüntetőket ebbéli hitükben. Megdöbbentő a különbség Törökország és Brazília között: az utóbbi országban Dilma Rousseff államfő leszögezte, hogy a tüntetőknek jogukban áll tiltakozni.

A demokrácia alapvető gondolata értelmében a választók megbízást adnak egy kormánynak, amely tetszése szerint kormányoz mindaddig, amíg a polgárok elérkezettnek látják az időt a leváltására. Ám jóllehet a szavazás fontos demokratikus jog, ez nem az egyetlen jog. Egy választás megnyerése pedig egyetlen vezetőt sem jogosít fel arra, hogy semmibe vegye a hatalmát korlátozó fékeket. Az a majoritariánus világnézet, amelyet Erdogan és a hozzá hasonlók vallanak, egyfajta „zombi demokrácia”: kívülről hasonlít az igazira, de hiányzik a szíve – írta a The Economist.

2013-06-25
http://ujszo.com/

Törökország jelenlegi vezetője, és vezetője vitathatatlanul a legmodernebb mohamedán vezetés, ráadásul a török társadalom köztük a legmodernebb. Mégis fellázadt az ifjúság a további reformok érdekében.
Ezen csodálkozik a világ. Mi vár a többi mohamedán országra, ha ebben is ilyen labilis a társadalom?
A közgazdászok Törökországot a BRICS, vagyis a felzárkózásra alkalmas jelentős országok közé sorolták.
Mi az oka az ilyen tévedésnek?
Sem a Nyugat politikusai, sem a közgazdászai nem képesek tudomásul venni a felzárkózás két előfeltételét.
1. A lakosság viselkedése vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus legyen.
2. A népesség növekedése ne haladja meg a néhány ezreléket.
Márpedig a BRICS országok közül csak Kína vele meg ennek a kettős követelménynek.
Mindkét követelményt egyértelműen bizonyítják a tények.
A tudományos és technikai forradalom óta nincs példa arra, hogy olyan ország felemelkedhetett volna a fejlettek közé, amelyik lakosságát nem a puritán, illetve a konfuciánus viselkedés jellemzi. De olyan sem, amelyikben a népesség növekedése elérte volna az egy százalékot.
Azt, hogy csak a puritán népek lehetnek hatékonyak, jó száz éve Max Weber már felismerte.
Azt, hogy a néhány ezrelékénél gyorsabb népességnövekedés elviselhetetlen teherrel jár, jó hatvan éve olvashattam Rácz Jenő – Bródy András könyvében. A politika és a társadalomtudományok mégsem vették tudomásul.
A népesség növekedésével járó terhet akkor még csak a vagyonigény növekedésével számolták. Ez azt jelentette, hogy az egy lakosra jutó egyszerű újratereléshez minden egy százalékos népességnövekedés estében 3-4 százalékos felhalmozásra van szükség. Mára már egyértelművé, de mégsem felismerhetővé vált, hogy a többletlakosság felnevelésének minden egy százaléka ugyancsak legalább ekkora ráfordítással jár. Legalább ennyibe kerül a lakosság minden százalékának felnevelése és képzése. Tehát egyetlen százalékos népesség növekedéshez a társadalom által termelt nemzeti jövedelmet 6-8 százalékkal kell növelni ahhoz, hogy az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont újra lehessen termelni.
Ez az egyetlen adat azt bizonyítja, hogy a felzárkózni akaró társadalomban nem lehet a lakosság növekedése néhány ezreléknél gyorsabb. Márpedig az emberiség háromötöde mintegy 2 százalékkal növekszik.
Törökországban az elmúlt tíz évben ugyan felgyorsult a nemzeti jövedelem növekedése, átlagában elérte az évi 5 százalékot. De a 2 százalékos népesség növekedéshez 12-16 százalékos növekedésre lett volna szükség. Ilyenre azonban sehol nem volt példa. Az egyre jobban iskolázott és a világról informálódó ifjúság minimálisan a lépéstartást igényli.
Az információtól izolálni a népet ma már lehetetlen, hiszen ez Sztálinnak hetven éve sem sikerülhetett. Az arab tavasz pedig azt bizonyítja, hogy az arab országok sorsa is megpecsételődött. A tűrhetetlen állapoton semmilyen rendszer nem képes változtatni. Hiába zavarja el a nép a vezetőit, nem jöhet helyette jobb.

Ha valahol ez, igaz a mai Törökországra!

Kopátsy Sándor
2013-06-19
http://kopatsysandorgondolatai.blogspot.hu/

A kifejezetten Anatólia-központú politikát megvalósító Kemal Atatürk új, nacionalista politikájával kialakított szövetség nehezen volt illeszthető a bolsevizmus eredeti programjához, hiszen a szovjet-orosz politika ebben az esetben egy kapitalista államot támogatott.
A két állam közötti együttműködés nemcsak szovjet anyagi segítségnyújtásban öltött testet, hanem Kemal még a belpolitikájában is teljesen szabad kezet kapott: a török kommunisták börtönbe zárásába se szólt bele Moszkva. Cserébe persze ő is lemondott a pántürk mozgalmak támogatásáról a Szovjetunió területén, ami azért sem lehetett könnyű, mivel a korábbi isztambuli politika végig támogatta ezt az Oroszország területén szárba szökkenő mozgalmat és Kemal első külügyminisztere is az Orosz Birodalom alattvalójaként látta meg a napvilágot.

Az új török állam ki tudta használni, hogy a bolsevik állam hátat fordított a hagyományos nagyorosz gondolatnak, amely gyűlölte a törököket. Hasonló volt a helyzet a magyarokkal kapcsolatban is. Már a 19. századi orosz gondolkodók sem tanúsítottak a magyar állam iránt még minimális szimpátiát sem: felfuvalkodni akaró Magyar Királyságról írtak, amely megszűnik létezni az orosz kardcsapások alatt, így a kelet-európai szláv nemzetek számára az Orosz Birodalom hozza el majd a szabadságot. Kifejtették, miért kell Erdélyt elvenni a Magyar Királyságtól, leírták a cseh-morva-szlovák állam létrejöttének szükségességét. A létrejövő államokat viszont szövetségi rendszerben kívánták irányítani, mivel így az orosz akaratot jobban érvényesíthetőnek vélték annál, mintha ezeket az államalakulatokat közvetlenül az Orosz Birodalomhoz csatolták volna.

Részletek

2013-05-29