Selahattin Yusuf Nincs hazatérés című regényéről.

Ha az ember regényt vesz a kezébe, nem pusztán olvasmányt választ, hanem állást foglal egy letűnőben lévő kulturális jelenség fenntartása, a nyomtatott betű tisztelete mellett. Az epika ugyanis, bár évezredes műnem, ámde a mai olvasó elvárásainak nem tud megfelelni: az azonnali megértés igényét nem hajlandó szolgálni, nem illeszkedik a széteső és széttöredező figyelemhez, ráadásul nem kínál gyors érzelmi jutalmat. Ha még ezen felül a regény nem látványos cselekménnyel, hanem emlékezéssel, hallgatással és belső mozgásokkal dolgozik, az olvasó kénytelen saját megélt tapasztalatait felismerni: a gondolat töredezett, az emlékképek struktúra nélkül villannak fel, a fantázia többnyire irányítatlan. A Nincs hazatérés ilyen könyv: a történetet nem elmeséli, hanem ürügyként használja arra, hogy belső állapotokat és folyamatokat rögzítsen. Újításról nincsen szó: a regény Proust óta egyfolytában arra törekszik, hogy megfordítsa a klasszikus elbeszélői törekvés irányát: lemond arról, hogy a világot külső szemlélőként megértse. Ezzel egyidejűleg szembesül azzal, hogy a lélek nem pusztán lenyomata a külső eseményeknek, nemcsak következményhordozó, hanem a tudati tevékenység sodrában a sorseseményekhez alkalmazkodó, reflektáló, értelmező tevékenységével egyetlen kérdést tart szem előtt: ki vagyok én, aki sóvárog, szenved, tűr, remél, törekszik a belátása szerinti legjobbra. A modern regény ennek megfelelően kerüli a fejlődésregény, a kalandregény külsődleges eszközeit, és figyelmét a környező világ fokozatos széthullása felé fordítva felismeri az egyén kiszolgáltatottságát. A cím is diagnózis: a „hazatérés” nem egy adott földrajzi hely elérhetetlensége, hanem ontológiai lehetetlenség: nincs visszaút, mert a világ, amelyhez vissza lehetne térni, már nem létezik. Mindegy is, hogy miért nem. Hiszen ha egy gyermek szüntelen szorongásban nő fel, ezt a szorongást alapállásnak fogja tekinteni, és így egész életútját szembeszélben kell megtennie. Olyan süvöltőssel, jeges karmokkal támadó szembeszéllel, amilyen csak a fennsíkon van. A történelmi háttér, a fegyverek gyakori dördülése, a társadalmi rend és biztonság felborulásának politikai mozgató erői másodlagosak. A lélek küzd, éspedig önmagával, és nemcsak azért, hogy a test útnak indulhasson és irányban maradjon, hanem azért, hogy egyáltalán talpon maradjon. Kinek van kedve ilyenkor beszélni?

A hallgatás nem pszichés megalkuvás, hanem megfigyelés útján elsajátított túlélési stratégia. Ezért aztán a főszereplő fiú nem hős, nem lázadó, csupán egy érzékeny gyerek, aki próbálja megérteni, miért változik meg minden körülötte anélkül, hogy bárki magyarázatot adna. „Mintha a világ egyszer csak elfelejtette volna saját szabályait” — jegyzi meg, és ebben a felismerésben már benne van a regény teljes antropológiai tétje. A gyermek nem azért bizonytalan, mert nem tudja, merre tart, hanem mert megszűnt az a világ, amely természetes módon kijelölte volna az irányt: az ember eltévedt, a megszokott viszonyítási pontok sűrű ködbe burkolóznak, tájékozódni lehetetlen.

A szerző áradó bőséggel használhatna költői eszközöket, mégis kerüli a lírai túlhangsúlyozást, mérnöki pontossággal ejt el egy-egy gyönyörű metaforát. Nem is szentenciázik, nem moralizál, nem ítél – kijelentései objektív tényálladékok rögzítésére szorítkozik. A táj — erdők, hegyek, benne élő állatokkal — nem díszlet, hanem a létezés megnyilvánulásának szürke, szomorú tere. A természet biztosít orientációt: ugyanaz marad, csak az embernek a hozzá való viszonya változik meg: a fiú fokozatosan elveszíti a gyerekkorban megélt kapcsolatot a világgal. A hagyomány többé nem működik átörökíthető tudásként, a nyelv nem képes artikulálni a félelmet. „A régi történetek már nem magyarázták meg, ami történik” — a közösség csődöt mond, a hagyomány fonala elszakad.

A mellékszereplők sem jellemek, karakterek vagy típusok: felfoghatatlan efemer életük szürke alanyai, akik a balhémentes túlélésre törekednek. A fiú számára a túlélés identitásvesztést is jelent: „Nem tudtam többé, hova tartozom” — mondja, és ez már bizony a felnőtt elbeszélő hangján szólal meg. A fennsík világa zárt és magától értetődő. Nemcsak földrajzi tér, hanem világszerkezet, amelyben megvannak a szerepek, a tekintélyek, a kimondatlan szabályok. Kut bá figurája ennek a régi rendnek a hordozója. Úgy figyeli az eget, „mintha az égből kapott titkos kódot nyilatkoztatná ki”. Ez a mondat pontosan jelzi: tudása nem tanult, hanem a szülők-dédszülők láncán áthagyományozott. A közösségi élet mozdulatai is ezt a mélyebben strukturált felszínt mutatják: a férfiak fegyvert tisztítanak, csendben készülődnek, majd „akár egy furcsa zarándokmenet” indulnak az erdő felé.

A regény lapjait át- meg áthatják a szakrális vonatkozások. Néhány tárgy – harminchárom gyöngyből álló, vagy zöld bojtos rózsafüzér – a múlt rendjének kézzelfogható jele. Az égbolt „arany szentéllyé változik”, pokolvörös végítélet napja”, „pusztába kiáltott szó” – ezek azonban nem mély vallásos átitatottságból fakadó szavak: bár a vallási nyelv természetes közegként még él, a szent és a hétköznapi azonban szétválik, a szakralitás csak szavakban, a lelket megfordulásra késztető belső erő nélkül van jelen. A vallási tárgyak sem puszta kellékek: a múlttal összekötő kapcsolódási pontok kiüresedéseként villannak fel. A dzsámi körüli jelenetek azt mutatják, hogy a szent jelen van a térben. Ugyanakkor az ima megszakad, mintha a folytonosság megbicsaklana. A forma megmarad, de a belső erő halványul. Hogy el ne feledjük, kb. ötlaponként fülünkbe ordít könyv lapjairól a szó: „dogma”. Nem elvont hittétel értelemben, hanem a világ magától értetődő rendjének titkos kulcsszavaként. Annak a közös alapnak a neve, amelyet spirituális centrumnak nevezhetnénk, de nincs rá szó, csak jelen van. Amikor a csordák iránya kijelölődik, amikor a közösség együtt mozog, amikor a fiú alaposan megkésve iskolába kerül vagy szerelembe esik, akkor ez a rend működik. Nem elmélet, hanem létmegnyilvánulás, nem hittétel, hanem a metafizikai igazság megnyilvánulása. Ezáltal a regény nem nosztalgikus siránkozás, hanem diagnózis: a dogma elnémulásának története.

A szerző szerkesztési bravúrja az időbeli kettősség: a gyermeki jelen idejűség és a felnőtt visszatekintés folyamatos egymásra csúszása. A múlt soha nem lehet lezárt epizódok sora, hanem folyamatosan aktív tudati jelenlét. A narrátor nem is próbálja „feldolgozni” a történteket — inkább körbejárja őket, újra és újra megközelíti ugyanazokat az emlékeket, mintha maga is keresné azt a pontot, ahol a folytonosság megszakadt. A regény központi kérdése az otthon fogalma. Mit jelent „otthon lenni”, ha a stabil tájékozódási pontok eltűntek? A válasz pontos: az otthon nem hely, hanem történelmileg sérülékeny állapot, ami ha egyszer szertefoszlik, nem állítható helyre puszta emlékezéssel. A hazatérés nem esemény, hanem egész életre szóló, sikertelenségre ítélt kísérlet.

A regény a modern mélylélektan által korai egzisztenciális törésnek nevezett jelenséget írja le: amikor a gyermek nem egy stabil világba nő bele, hanem egy megbomló rendbe. Nem klasszikus traumáról van szó sem a beteljesületlen szerelem, sem a megrázó, mindvégig kibeszéletlen és kibeszélhetetlen halálesetek mögött, hanem strukturális traumáról: a világ megbízhatóságasérül. A fiú nem azért hallgat, mert fél, hanem mert megtanulja, hogy a kimondás veszélyes. Innen érthető a regény alapélménye: az esemény okozta fájdalmat az elviselhetetlenség határáig fokozza az, hogy nincs nyelv, amely kifejezze. Ezért töredezett az emlékezés, ezért nincs lineáris fejlődés és megnyugtató feloldás.

Ennek a történetnek – és ez a mély szimbolikus jelentéssel rendelkező barlangban válik egyértelművé – klasszikus értelemben beavatási történetnek kellene lennie — ám a beavatás elmarad. Uykulupınar barlangja lehetne a szimbolikus halál és újjászületés tere, itt azonban csak menedék, spirituálisan kiüresedett tér. A forma jelen van, de már nem működik rituális közegként. Míg a hagyományos kultúrákban a gyermekből felnőtté válás mindig rítushoz kötött, közösség által vezetett és jelentéssel telített, itt viszont ez nem történik meg. Márpedig Frithjof Schuon, a tradicionális doktrínák egyikgondolkodója egy művében arról ír, hogy a dogma külső formája minden hívő számára adott, de belső jelentése csak beavatás révén tárul fel – vagyis dogmát csak beavatottnak lehet felfedni. Így végképp elvész az igazi otthonra, a Paradicsomra mutató vektor. Siránkozni tehát kár, elég kimondani: ha otthon nincs, semmi sincs. Egzisztenciális kérdés föl se vetődhet: a létet így, kiismerhetetlen térben és környezetben, a játékszabályokat csak a játék után megismerve, mindennek ellenére élni kell, ahogyan adatott. Ez a metafizikai gyökerű melankólia teszi a könyvet ennyire korszerűvé, élővé, szívünk mélyére hatóvá, és nem utolsósorban reménykeltővé: a lesújtó erejű csapások megállásához kemény gerincet kaptunk.

Weber József

A Zöldek nyerték a dél-németországi Baden-Württemberg tartományi választását.
A török bevándorlók gyermekeként Baden-Württembergben született, magát „anatóliai svábnak” nevező Özdemir országosan ismert. Az évek során Németország leghíresebb, bevándorló hátterű politikusává vált Özdemir 18 évesen szerezte meg a német állampolgárságát.

A Zöldek 30,2 százalékot szereztek, míg a CDU 29,7 százalékon végzett. A két párt egyaránt 56 mandátumot kapott a tartományi parlamentben, így együtt kétharmados többséggel rendelkeznek, ami megkönnyítheti a jelenlegi zöld-kereszténydemokrata koalíció folytatását.

A választás várható győztese a Zöldek csúcsjelöltje, Cem Özdemir, a korábbi szövetségi miniszter, aki a politikától visszavonuló Winfried Kretschmannt válthatja a miniszterelnöki poszton. Özdemir a választás után együttműködésre hívta a CDU-t, „egyenrangú partnerséget” ajánlva a következő kormányalakításhoz.