Kurd kérdőjel Washingtonban – kurdok Moszkvában – népszavazási előcsatározások

Donald Trump amerikai elnök január 20-i beiktatása után egy hónappal is még tanácstalanság tapasztalható a politikai elemzők szakmai közösségében. Egyszerre több kérdésben, több földrészen is, sokan sokféleképpen találgatnak. Ez érthető is, ha meggondoljuk, hogy Washingtonban, pontosabban a Fehér Házból nem egy alkalommal ugyanarra a problémára vonatkozóan „változatos” nyilatkozatok hangzanak el. Rövid időközökben, nemritkán egymásnak homlokegyest ellentmondva. Például a világ legerősebb hatalmának a saját katonai szövetségéhez, a NATO-hoz való jövőbeni viszonyáról. Vagy arról, hogy az új kormányzat elődjéhez hasonlóan egyértelműen kiáll-e a palesztinkérdés „kétállami megoldása” mellett. Vagyis továbbra is következetesen támogatja-e azt a nemzetek többsége által helyesnek és igazságosnak ítélt tervet, hogy Izrael szomszédjaként létre kell hozni a palesztinok államát az 1967 óta megszállt területeken.

S most hirtelen felmerült egy újabb talány is a Washington által keltett bizonytalanságok sorában: Trump elnök kormányzatának viszonya a mind nagyobb horderejű kurdkérdéshez. Vajon lesz-e elmozdulás az Obama-kormány politikájához mérten? A korábbi elnök ugyanis – ha nem is teljes következetességgel – támogatta az észak-szíriai kurd fegyveres erőket, a népvédelmi erők, a YPG harcosait, mert országa fontos szövetségeseinek tekintette őket az Iszlám Állam (ISIS) terroristái ellen vívott nemzetközi küzdelemben. Szemben Törökországgal, amely ugyanúgy terrorista ellenségnek bélyegzi ezeket a kurdokat is, mint „hazai PKK-terroristáit”. Szerinte a YPG csupán „meghosszabbított karja”, vagy családiasan szólva, „ikertestvére” a PKK-nak, a Kurdisztáni Munkáspártnak.

Ilyen körülmények közepette Washington új kormánycsapatának a kurdkérdésben való bármely végleges elköteleződése nagy kérdőjelként mered a Közel-Kelet-ismerőkre. Elsősorban magukra a konfliktus részvevőire, Törökországra éppúgy, mint az észak-iraki Kandil-hegységbeli PKK-főhadiszállás kurd parancsnokaira, akik onnan irányítják délkelet-kelet-törökországi gerillahadseregüket. A szakértők találgatni kénytelenek. És hogy mennyire, és hogy némelykor gyökeresen eltérő módon, ehhez idézünk Amerika és Európa befolyásos, minőségi újságjaiból.

Ankara azt reméli – írta a The New York Times –, hogy Trump hivatalba lépése után Amerika változtat a szíriai kurdok irányában folytatott politikáján. Mindenekelőtt azt szeretné, ha az Egyesült Államok feladná Obamáéknak azt a tervét, hogy kurdokkal való együttműködésben foglalják vissza Rakkát, az ISIS „fővárosát”, s ezt inkább török katonákkal és szíriai arab milíciákkal kíséreljék meg. Emellett török tisztségviselők úgy vélik, hogy Trumpék inkább hajlanak arra, hogy kiadják a törökországi puccskísérlet fő szervezőjének vélt Fethullah Gülen muzulmán prédikátort.

A lap tudósítói, Patrick Kingsley és Tim Arango felhívják a figyelmet, hogy Erdoğan és környezete a múltban szinte minden alkalmat megragadott arra, hogy ostorozza a Nyugat ellenséges megnyilvánulásait az iszlámmal szemben. Az utóbbi hetekben azonban feltűnően hallgatott, amikor Trump a beiktatása után elnöki rendeletet írt alá a bevándorlás tilalmáról túlnyomórészt muzulmánok lakta hét országból. Az amerikai újságírók washingtoni tisztségviselők véleményére hivatkozva a hallgatás okát nagyrészt abban látják, hogy Erdoğan szerint Trump megválasztása Törökországot nagy lehetőséggel kecsegteti a kapcsolatok rendezése tekintetében, amelyek már-már összeomlottak az Obama-kormányzat utolsó éveiben.

Mustafa Akyol ismert török kommentátor szerint a hallgatás oka kizárólag gyakorlati megfontolás volt. Szerinte a törökök csupán tettetik közömbösségüket az új amerikai elnök iszlámellenes megnyilvánulásaival szemben. Nem akarják ugyanis már Trump hivatali idejének az elején eljátszani azt a lehetőséget, hogy kieszközölhessék Fethullah Gülen muzulmán hittudós kiadatását és a YPG amerikai támogatásának leállítását. A két vezetőt mindamellett összefűzi egynémely közös tulajdonság: egyfajta nacionalista, nativista, vagyis idegenellenes és populista harciasság a liberális globális rendszerrel szemben… İlnur Çevik, az államfő egyik rangidős tanácsadója is kijelentette, hogy „Trumppal jó alkalmunk kínálkozik”.

Az egyesült államokbeli tekintélyes kutatóintézet, a German Marshall Fund ankarai irodavezetője, Özgür Ünlühisarcıklı is jelezte, hogy „Ankarában nagyon nagy reményeket fűznek ahhoz, hogy a Trump-adminisztrációval sokkal jobbak lesznek a kapcsolatok, mint a korábbival”. Ezért nem emeltek szót a muzulmánok bevándorlási tilalma ellen.

A kedvező jelzések közé sorolják továbbá Erdoğan találkozóját Mike Pompeo új CIA-főnökkel, a két elnök telefonbeszélgetését, valamint Binali Yıldırım miniszterelnök hasonló érintkezésfelvételét Mike Pence alelnökkel. Ez utóbbi eszmecserét a török kormányfő úgy értékelte, mint „új napkeltét a kapcsolatokban”.

Török részről azonban – éppen Çevik elnöki tanácsadó szájából a The New York Times tudósítójának jelenlétében – elhangzott egy meglepő kijelentés is: kint a terepen mi már azt látjuk, hogy Trump leállította az Obama-tervet, vagyis a szíriai kurdoknak szánt fegyverszállításokat. „Törökország olyan információt kapott, hogy pontosan ez a helyzet” – idézte a The New York Times tudósítója a török elnöki tanácsadót, aki éppen azzal egy időben nyilatkozott neki, hogy a Fehér Palota egy másik szárnyában a CIA-főnök a török államfővel tárgyalt. Ezek szerint állítólag Washington szakított azzal a korábbi amerikai elképzeléssel, amely Rakka bevételét kurd segítséggel irányozta elő. (Pontosan egy évvel korábban az amerikai külügyminisztérium helyettes szóvivője, Mark Toner még azt is szorgalmazta, hogy a szíriai kurd Demokratikus Unió Párt (PYD) is vegyen részt a szíriai béketárgyalásokon. Ezt azzal indokolta, hogy a PYD fegyveres szárnya, a YPG olyan reprezentatív erő, amelynek hallatnia kell szavát bármely hosszú távú békerendezés érdekében. Azt is kijelentette, hogy az USA bizonyos taktikai támogatásban részesíti a YPG-t is magában foglaló szíriai demokratikus erők szövetségét, amelynek kurd, arab, szír ortodox, vagyis asszír, örmény, türkmén és cserkesz harcosai együtt küzdenek az ISIS ellen.

İlnur Çevik állításával, azaz az állítólagos amerikai pálfordulással kapcsolatban maga a The New York Times is idéz olyan „hitetlenkedő-kétkedő washingtoni bennfenteseket”, akik azt mondják, hogy a török hivatalos személyek feltehetően túlzott reményeket tápláltak a Szíriában követett amerikai politika „egyes specifikus változásait illetően”…

Aaron Stein, a washingtoni központú „ötletszülő” kutató- és tanácsadó központ, az Atlantic Council Törökországgal foglalkozó elemzője is kifejtette, nem érti, hogy a törökök miért olyan bizakodók. James F. Jeffrey volt ankarai amerikai nagykövet pedig szintén igyekezett lehűteni a bizakodókat, mondván, hogy a törökök nem képviselnek akkora erőt, hogy a rakkai hadműveletben ők legyenek az amerikaiak kizárólagos partnerei.

Más források is arra utalnak, hogy Erdoğannak nem sikerült eltántorítania Trumpot „az amerikai hadsereg által is pártfogolt javaslattól, hogy fegyverezze fel a kurd harcosokat a Rakka elleni támadáshoz”. A The Washington Post a két elnök telefonbeszélgetéséről szóló beszámolójában azt írta, hogy „török és amerikai tisztségviselők szerint Trump nem kötelezte el magát, s a kurd kérdésben további konzultációkra lesz szükség”.

A Frankfurter Allgemeine szerint sincs egyelőre semmiféle bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Washington Trump elnöksége alatt elfordulna a szíriai kurdoktól. Michael Martens tudósító felidézi, hogy még a választási harc idején Ankara legnagyobb bosszúságára Trump kijelentette, hogy „nagy rajongója a kurdoknak” , de reméli, hogy Törökországgal is lehetőleg igen sikeres kapcsolatot alakíthat ki. Ezért „valóban csodálatos lenne – fűzte hozzá –, ha valamiképpen összehozhatnánk őket”, mármint törököket és kurdokat. „Hát bizony ilyen ötlete Trump előtt valóban még senkinek nem volt, aminek az lehet az oka, hogy Ankarában ezt a gondolatot egyáltalán nem találják valami csodálatosnak, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon nem csodálatosnak tartják” – írja Martens.

Ami pedig Trump és Erdoğan telefonbeszélgetését illeti, arról az Anadolu Ajansı hivatalos hírügynökség azt jelentette, hogy „kifejezetten pozitív és őszinte légkörben zajlott”. A Fehér Palotából származó nem hivatalos értesülések szerint a felek háromnegyed órán át beszéltek, s megállapodtak abban, hogy a Báb és Rakka szíriai városokban lévő ISIS-erők elleni küzdelemben közösen lépnek fel.

„Erdoğan ezenkívül rámutatott a PKK kurd terrorszervezet ellen vívott harc fontosságára, valamint arra, hogy éppen ezért az Egyesült Államoknak nem kellene támogatnia annak ‘szíriai lerakatát’, vagyis a YPG-t.”

Azt azonban, hogy erre mit válaszolt az amerikai elnök, nem közölték – állapítja még a német lap tudósítója. Michael Martens azt is felidézi, hogy közvetlenül Trump és Erdoğan véleménycseréje előtt látott napvilágot a török államfő egyik szócsövének számító        İlnur Çevik tanácsadó vezércikke a kormánypárti Sabah című napilapban. Az írás tartalma, amely természetesen a Fehér Palota véleményét tükrözi, így foglalható össze: Miután Trump és az iráni vezetés rekordsebességgel hajba kapott, a térségben Törökország még inkább fontos partnere lesz az Egyesült Államoknak. Az USA-nak minden korábbinál nagyobb szüksége lesz Törökországra Iránnal való minden összeütközésében. Törökország nemcsak fontos regionális hatalom, hanem kiegyenlítő tényező is egyben – írta az elnöki tanácsadó, aki ennek alapján feltételezi azt is, hogy Trumpnak és Erdoğannak az is megkönnyíti az együttműködését, hogy Törökország javítja kapcsolatait Izraellel.

Ám a kurdkérdésben Çevik szolgált még egy „új felismeréssel”: szavaiból az derült ki, mintha az Egyesült Államok levenné a kezét a PKK-hoz közeli szíriai kurd szabadcsapatok harcosairól, akik máig az amerikaiak legszorosabb szövetségesei, és a legütőképesebb szárazföldi alakulatot alkotják az Iszlám Állam elleni harcban. Az új amerikai kormány megértette, hogy Törökország nélkül nem sokra jut Szíriában – íme így értelmezi saját interpretációját a vezércikk török szerzője a német újságíró szerint. Ehhez pedig Çevik még azt is hozzáfűzi: „Obama nem értette meg Törökország értékét a régióban és hozzájárulását a világbékéhez.”

Szintén a Frankfurter Allgemeinében olvasható az a megállapítás, hogy Trump nagy rokonszenvre talált Erdoğan elnöknél, de ebből lehet még keserű ébredés.

Trump várható kurdpolitikája iránt táplált hivatalos török reményekkel gyökeresen ellentétes várakozásának adott hangot az Észak-Irak zord hegyei között megbúvó PKK-vezérkar. Egyik radikális képviselője, Cemil Bayık kifejezte meggyőződését, hogy Trump elnök közel-keleti politikájában számot fog vetni a kurdokkal. Az Egyesült Államok „mindenképpen közeledni fog a kurdokhoz és a PKK-hoz – jelentette ki –, ha tapasztalja majd, mennyire igazságtalan, kegyetlen és népirtó politika folyik a kurdokkal szemben, s a kurdok miként szállnak szembe az ellenük irányuló agresszióval.”

Jelentősége ellenére sem keltette fel különösebben a nemzetközi sajtó és a hivatásos politikai szakértők érdeklődését az a „kurd nemzeti értekezlet”, amelyre február 15-én került sor az orosz fővárosban. A tanácskozásra, amelyet egy szállodában rendeztek, küldöttek érkeztek Törökország, Irak, Szíria és Irán kurdlakta területeiről az ottani politikai szervezetek és pártok képviseletében. Jelen voltak oroszországi kurdok is. A meghívást azonban elutasította az Erdoğan török államfővel jó kapcsolatokat ápoló Maszúd Barzani, az iraki autonóm kurd tartomány kormányának elnöke.

A résztvevők elemezték a „Közel-Kelet újabb háborús felosztására” irányuló jelenlegi törekvéseket, a „Kurdisztán négy övezetében” zajló eseményeket. Továbbá összefogást szorgalmaztak annak érdekében. hogy a kurdkérdést „hivatalosan is nemzetközi napirendre tűzhessék”. Szerintük ezért lenne fontos az is, hogy a Szíria jövőjéről folytatandó béketárgyalásokról ne engedjék kizárni Törökország nyomására az iszlám terroristák ellen küzdő észak-szíriai kurd szövetség, a PYD és fegyveres alakulatai, a YPG képviselőit.

Nemzetközileg ismert személyiségek közül a konferencián részt vett a túlnyomórészt kurd lakosságú Diyarbakır korábbi polgármestere, Osman Baydemir, a kurdbarát Népek Demokratikus Pártja, a HDP nemzetgyűlési képviselője, akit elkísért Dilek Öcalan, a párt şanlıurfai képviselője. Ő unokahúga a terrorizmus és hazaárulás vádja alapján életfogytiglani elzárásra elítélt Abdullah Öcalan PKK-vezérnek, akinek védőügyvédje, Ebru Günay is ott volt a találkozón. A moszkvai kurd összejövetel időpontjául a rendezők azért választották február 15-ét, mert 1999-ben több országon át folytatott hosszú üldözés után – amerikai–török–izraeli titkosszolgálati együttműködéssel – ezen a napon fogták el a kenyai Nairobiban a szervezet alapítóját, akit sok kurd mindmáig a „kurd nép vezetőjeként” tisztel. Az évforduló alkalmából több nyugat-európai városban tüntettek kurdok, „nemzetközi összeesküvés” áldozatának feltüntetve a rabságba hurcolt Öcalant, egyben személye számára szabadságot, „Kurdisztán” számára pedig államiságot követelve.

Azzal, hogy Moszkvában biztosított lehetőséget a kurd konferencia megtartásához, Oroszország szemlátomást kijátszotta a kurd kártyát – írta kommentárjában a Hürriyet vezető szemleírója, Murat Yetkin. A publicista úgy véli, hogy minden látszat ellenére a kurd találkozó hatással lehet a szíriai eseményekre, de általában az egész közel-keleti térségre is. A tanácskozást üzenetben üdvözölte a PKK-hoz közelálló Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége (KCK), s részletesen beszámolt róla a gerillák hírügynöksége, az ANF.

Moszkvából tudósított a magát demokratikusnak és függetlennek mondó ARA (Ajansa Rojnamevaniya Azad) kurd sajtóiroda is. Az ARA szerint az orosz külügyminisztérium szóvivője tagadta, hogy orosz diplomaták jelen lettek volna az értekezleten. A hírügynökség ezzel kapcsolatban Timur Ahmetov orosz Közel-Kelet-szakértőt idézve azt írta: Nem is minden kurd csoport kapott meghívást. A Kreml tisztában van a téma érzékeny jellegével, s azért igyekszik megfelelően kiegyensúlyozni kapcsolatait Törökországgal, amellyel legutóbb javult viszonya.

Ezenközben a diyarbakıri rendőrség rövid időre őrizetbe vette az Európai Unió nemzetközi emberi jogi Szaharov-díjával kitüntetett és Nobel-békedíjra is jelölt Leyla Zana kurd képviselő asszonyt. A kelet-törökországi Ağrı város nemzetgyűlési küldöttét, aki a kurdok egyenjogúságáért vívott küzdelem jelképes alakja, az ügyészség azzal a váddal szembesítette, hogy tagja „egy fegyveres terrorszervezetnek,” vagyis a PKK-nak. Később „igazságügyi feltételekhez kötötten” ideiglenesen szabadlábra helyezték. Ez azt jelenti, hogy hetente többször meg kell jelennie a rendőrségen. Amikor kiengedték, újságíróknak elmondta, hogy azt az ünnepi beszédét rótták fel bűnéül, amelyet 2016-ban mondott el a kurd újév, a newroz alkalmából.

Leyla börtönviselt, bátor kurd aktivista, aki eddig már tíz évet töltött fogságban. Ismertté azonban nemcsak a kurd ügyért vállalt áldozata tette, hanem az a körülmény is, hogy 2012-ben a Hürriyet számára adott szókimondó nyilatkozata nyomán kész volt fogadni őt az akkor még miniszterelnök Erdoğan. Zana sürgette a kurd–török békét, a vérontás megszüntetését, s ehhez kellőképpen nagy befolyással rendelkező politikusnak ítélte a török államférfit. A kormányfő akkor előremutatónak minősítette a találkozót, mert abban az időben még a kurd békefolyamat kibontakoztatásának híve volt. Sok kurd is rá szavazott, s csak később tagadta meg részben saját kezdeményezését.

A török rendőrség – még Moszkvába való elutazása előtt – egy időre szintén őrizetbe vette a fent említett Dilek Öcalant, s őt is terrorvádakkal illették. Később egy felsőbb hatóság rendelete nyomán indoklás nélkül szintén elengedték.

„Terrorista propaganda terjesztéséért” az isztambuli bíróság 15 hónap felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki Törökország egyik vezető újságírójára egy magas rangú körözött PKK-gerillával készített interjújáért. Az ügyész eredetileg kilencévi szabadságvesztésre akarta elítéltetni. Hasan Cemalt azonban, akinek erről a kifogásolt írásáról a Türkinfo is beszámolt, felmentették „bűncselekmény dicsőítésének és bűnöző pártolásának” a vádja alól.