Kultúra élesben: Nyaralás bayram idején III.

I. Jelölt a láthatáron

Panni gazdag török családba történő beházasítási folyamata elkezdődött. Ali, a hoteltulajdonos unokatestvérét, Oğuzt tartja barátnőmhöz méltó jelöltnek. Rendes srác, busztársasága van, 30 éves, gyakran jár Ankarába… Mi kell még? Látnunk kell ezt az Oğuzt!

II. Sötét hajú idegen, intrika a hotelben

Másnap a svédasztalos reggelinél ismét elbódultunk a gazdag kínálattól. A mosolygós főszakács már ismert minket, kedvesen köszöngetett nekünk. Minden csodálatos volt és olyan, mint az előző napokon, de… valami mégsem stimmelt: észrevettük, hogy egy kocsonyás szempár csüng rajtunk. Magas, sötét hajú fiatalember a bárpultnak támaszkodva követett minket a pillantásával. Sután leplezve magát olykor lesütött szemmel megkavarta a narancslevét. Nem jött oda hozzánk, de a szemét sem vette le az asztalunkról.

„Hé, Panni, csak nem ő Oğuz??”

A rejtély egészen addig nem oldódott meg, amíg Ezgi, a hoteltulajdonos felesége meg nem jelent férjével. Elkezdtek beszélgetni az eddig magányosan üldögélő idegennel. Nyilvánvaló vált, hogy régi ismerősök. A reggeli után Ali odahívott minket a bárpulthoz, és bemutatott unokatestvérének, Oğuznak; közben nagyon jelentőségteljesen pillantgatott Pannira. A kézfogásnál mindketten elmosolyodtak, visszafogottan nevetgéltek. A fiú viszont még utána sem mert közeledni barátnőmhöz, pedig látszott rajta, hogy nagyon akar! Csak kerülgette a forró kását, és le nem vette szemét a narancslevéről.

Meguntam az állóvizet. Ha már másnap azonnal megjelent, az csak nem lehet véletlen! Odalopóztam Alihoz. „Figyelj már, az unokatestvéred nem azért jött, hogy Pannival találkozzon??” – kérdezem diszkréten suttogva. „Dehogynem” – mondja Ali, mintha mi sem lenne természetesebb. „Akkor miért nem beszélget vele? Miért nem kezdeményez?” Alinak elkerekedett a szeme. „Nem akar tolakodó lenni.” Kisütöttük a hoteltulajdonossal, hogy Oğuz elvihetne minket kocsival a Manavgat vízeséshez kirándulni. Tökéletes alkalom az ismerkedésre!

Miután abbahagytuk a pusmogást, Ali lazán felvetette az ötletet Oğuznak. Mi lenne, ha elvinnéd a lányokat kirándulni? Ezgi is menne veletek! Oğuz érezte talán, hogy ez felkérés a táncra, de nem mutatta semmi jelét.

III. Visszahúzódó busztársaság-tulajdonos

Így történt, hogy elindultunk kirándulni a hoteltulajdonos unokatestvérével és feleségével. Kigördült a hotel parkolójából egy elég menőnek kinéző, lehúzható tetejű sportkocsi. A vízesés nem volt nagy durranás, mert felújítások zajlottak a környékén. Elmentünk hát dinnyézni a helyiek paradicsomába, ahova Oğuz és Ezgi nélkül sosem jutottunk volna el. Ott mindenki ismerte őket, mi meg már megint benn voltunk egy új világban.

A kiránduláson nem történt meg a várt áttörés. Visszaérve a szállóba Pannival medencézésre adtuk a fejünket. Oğuz ismét a bárpultot támasztotta, és áhítottan bámulta Pannit. Nagy nehezen odajött, és félénken megkérdezte a vezetéknevét, hogy bejelölje Facebookon. Még csak nem is a telefonszámát kérte el!

IV. Rámenős biztonsági őr

Busztársaság-tulajdonosunk visszahúzódó volt, nem úgy az antik Side múzeumának biztonsági őre. Miközben felfedeztük a letűnt római világ maradványait, a biztonsági őr minket fedezett fel. Először nagyon kedvesen felajánlotta, hogy lefotóz kettőnket, utána közös kirándulásra invitált minket. Fél óra múlva véget ér a munkaideje, hazaugrana rögtön, átöltözne és már készen is állna a kis kiruccanásra. Kocsival mennénk persze, nekünk is jó lenne, mert sokkal több mindent megnézhetnénk így, mint a zsúfolt kisbuszokkal, amelyek nem is mennek mindenhova. Higgyük el, teljesen máshogy néz ki uniformis nélkül, civil öltözékében. (Ezt nagyon fontosnak tartotta, többször is hangsúlyozta.) Neki is változatosság lenne! Hát azt elhisszük.

Zavarunkban nem mertünk rögtön elutasító választ adni. Gondolkozási időt kértünk, odébb sétáltunk kupaktanácsot tartani. Azt próbáltuk kisütni, hogyan utasítsuk el finoman a lelkes biztonsági őrt. Ez egy török lánynak nem okozott volna gondot, sőt biztos vagyok benne, hogy ottani nőtársaink nem is engedték volna gondolkozási időig fajulni a helyzetet. De mi csak nem tudjuk kinőni ezt a fránya finomkodásunkat, pedig Törökországban ideje lenne már!

V. Csak egy séta

A beházasítási folyamat már a kezdetek kezdetén elbukott, így városnézésre áldoztuk maradék nyaralásunkat. Egy árva lélek sem volt a környéken. Se egy turista, se egy helyi, csak mi, a hőség és a szöcskék.

A tengerparti sétányon találtunk némi életet. Nagy hoteleket, kisgyerekes, nyugati családokat és rákvörösre sült turistákat. Oh, ezek a mit sem sejtő nyaralók csak ártatlanul élvezték a szikrázó napsütést és a homokos tengert, nem érzékeltek semmit a török boltosok ravaszságából, a vendéglátósok túlfűtött megjegyzéseiből! Nem úgy mi!

 „Russia? Russia?” „German? German?” – szegezte nekünk a kérdést teli szájjal vigyorogva a strandos fiú, a bár hostesse és minden járdaszélen ácsorgó vendéglátós alkalmazott. De mi azt is értettük, amit ezután mondtak, törökül, egymást között. Igazi bennfentesnek éreztük magunkat. Nektek álmotokban sem jut eszetekbe, de mi értjük ám a kis megjegyzéseiteket. „Látod, bazmeg, le se szarnak téged!” – ugratja az egyik beszóló a másikat, mikor rájuk se bagóztunk. Ilyen és megannyi hasonló mondatfelhő lebegett a fejünk fölött.

Más a török turista világ, mint a valódi. Én ezeket az embereket a mindennapi életükben ismerem, amikor kedvesek, segítőkészek, hangosak és megfelelnek a kerület elvárásainak. Itt tudják, hogy nyugati turistákkal vannak körülvéve, akik mit sem tudnak az ő szorosra fűzött társadalmuk szabályairól.

Egy jó 50-es török bácsi lendületesen tekergette nekünk a csípőjét. A körülötte lévő férfiak megint rákezdtek a „Russia? Russia?”-ra. Egy ideig némán bámultam őket. Nem szóltam semmit, csak néztem a török bácsi szexi csípőmutatványát, és elképzeltem, mennyire másképp viselkedhet saját életterében. A produkció lecsengése után törökül szólaltam meg. „„Mi törökök vagyunk, kisapám!” A bácsinak azon nyomban leomlott teste mellé két keze, megnyúlt az arca. A körülötte lévők is elhallgattak. „Mi? Török vagy? Te??” – mutat rám hitetlenkedve az immár ernyedt csípejű bácsi. „Eeee..” – válaszolom csak lazán, törökösen. „Ne haragudjon, nem tudtuk, hogy török, csak a hoteles karszalagja tévesztett meg minket.” – magyarázkodik szegény immáron teljes komolysággal.

Ezután otthagytam őket, nem vállalkoztam további társalgásra, még a végén rájöttek volna, hogy áltörök vagyok. Másnap elhagytuk Antalyát. A turistai török létből visszacsöppentünk az igaziba. A tengerparti csípőforgató bácsikat otthon tévézők és teázók váltották fel.

Kovács Dalma – Türkinfo