![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
A Dardanellákon és Boszporuszon innen és túl az immáron 85 milliós lélekszámú Törökország lakossága lázas várakozások idejét éli: május 14-én az állampolgárok a szavazóurnáknál eldönthetik, hogy kilenc év után lesz-e más államfőjük, mint az előzőleg miniszterelnökként is sokáig szolgált mostani, s vajon húsz hosszú esztendő múltán alakulhat-e olyan új összetételű nagy nemzetgyűlés, majd kormány, amely a korábbitól sokban eltérő politikájával és szemléletével új irányt szabhat az ősszel kikiáltásának századik évfordulóját ünneplő Török Köztársaságnak. Minderre egy olyan irtóztató természeti csapás, kettős földrengés után kerül sor, amely több mint 50 ezer emberéletet követelt.
Ám az alapvető változásokat óhajtó egyre többek várakozása és szaporodó közhangulati felmérések ellenére mégis változatlanul nyitott kérdés, hogy a választások eredményeként vajon véget ér-e majd ez a két évtizedes időtartamával sokak szemében szokatlanul és tűrhetetlenül túl hosszúra nyúlt török történelmi politikai korszak, amelyet ugyan többpárti parlamentáris demokrácia, lényegében azonban egypárti, az utóbbi időben pedig egyre önzőbb és kirekesztőbb kormányzás jellemzett.
Ha azonban gondolatban és időben visszaszállunk e korszak kezdetére, ámulva látjuk, hogy annak idején az emberek sok helyütt türelmetlenül, sőt szinte már repesve várták a demokratikus iszlám, vagy ha úgy tetszik, az iszlám demokráciája profetikus jelszavával fellépő és elsöprő választási győztes Recep Tayyip Erdoğan beiktatását. Főként az anatóliai vidékek hithű és jámbor – Nilüfer Göle szociológus szerint – „fekete török” muzulmánjai, akik a világi túlbuzgók „fehér török” kormányai alatt jogosan érezték úgy, hogy háttérbe szorítják, és ami még rosszabb, valamiféle kemalista önhittségükben gyakorta le is nézik őket. Az új miniszterelnök a nagypolitika színterére már gazdag nemzetközi világváros-vezetői tapasztalatokkal érkezett, amelyeket fölöttébb sikeres isztambuli főpolgármestersége idején gyűjtött. Már akkor példátlan népszerűségre tett szert. Nemcsak mint a török metropolisz szakavatott fejlesztője, hanem mint az irgalmasságot hirdető Korán szerint cselekvő és mindenkor lelkiismerete szavára hallgató iszlámbarát politikus is, akit városszerte a szegények istápolójaként és gyámolítójaként ismertek.
A szigorú muszlim vallási-ideológiai környezetből származó politikus fiatalon még a minden szellemi merevséget elutasító és művészeket is megihlető nemes szúfi miszticizmus hívének vallotta magát. Noha ezután egy időre a hadsereg által később megbuktatott kormányfő, Necmettin Erbakan iszlámista politikus hívévé szegődött, utóbb – mint maga mondta – „teljes mértékben levetkőzte” a nyugatellenes és anticionista alapról nemzetközi iszlám összefogást és testvériséget szorgalmazó egykori mentorának erős hatását. Kormányzati felelőssége gyakorlásának első pillanatától kezdve pedig nemcsak hogy az iszlám természetével összeegyeztethető, sőt annak természetéből eleve következő demokrácia ápolásának szükségességét hirdette, hanem leghangosabb törökországi szószólójaként, szilárd meggyőződést tükröző következetességgel is sürgette hazája befogadását a nyugati civilizációt és demokráciát megtestesítő Európai Unióba. Működésének első szakasza az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) élén valóságos diadalmenet volt a Nyugat szemében is, amelynek sajtója és intézményei túláradó dicséretekkel halmozták el az EU-hoz való közeledés őszinte szándékának hangoztatásáért és lényeges reformok sorozatának bevezetéséért. Ez utóbbit szükséges – még ha csak dióhéjban is – felidézni.
Olyan mélységben és gyorsasággal vezettek be reformokat, hogy az eredmények összemérhetővé váltak több új közép-európai EU-tagország reformjaival. Helyreállították a csődbe jutott bakrendszert, megújították a társadalombiztosítást, fejlődési pályára állították a mezőgazdaságot, a pénzromlás mértékét 12 százalékra szorították le. A nyugati hírmagyarázók az iszlám demokratáknak főként az alkotmányos jogrend megújítására irányuló erőfeszítéseit méltányolták, azt, hogy ennek jegyében eltörölték a halálbüntetést, a rendőrségi kínzás gyakorlatát a börtönökben, esküdtszékeket alakítottak a hírhedt állambiztonsági bíróságok helyett, s az addig szinte végrehajtó-hatalmi funkciót gyakorló nemzetbiztonsági tanácsban megszüntették a hadsereg képviselőinek túlsúlyát, vagyis akadálytalan beleszólását a politikába, közoktatásba, kultúrába. A szervezet átalakult szűkebb hatáskörű tanácsadó testületté. Törökország 2005-től már EU-tagjelöltként tárgyalhatott a csatlakozásról.
Sokáig valóban töretlennek is látszott Törökország társadalmi-politikai és az európai évi növekedési átlagot jóval meghaladó gazdasági fejlődése. Ám ennek árnyékában az új évezred második évtizedének közepe tájékán érzékeny megfigyelőknek szemébe ötlöttek homályos hátterű és szándékú intézkedések. Ezért kezdték felhívni a közfigyelmet a társadalmi problémák demokratikus megoldását hirdető kormány politikájának csalódást keltő és sokasodó ellentmondásaira. Eleinte úgy rémlett, hogy csupán kisebb véletlen kisiklásnak tetsző vagy akként magyarázható változások mennek végbe. Ezek azonban később állandósultak, nyugtalanító alakot öltve. Így hivatkozási alapul szolgálhattak ellenzéki megnyilatkozásoknak, utóbb többpárti politikai-választási összefogásnak. Mi történt?
Türkmen Terzi török publicista a „demokrácia első nagy vesztes éveként” a 2011-es esztendőt véli megjelölhetőnek. A szíriai polgárháború kirobbanása után ugyanis Törökország titkokban iszlámista lázadókat kezdett támogatni. Miután ezt a demokratikus sajtó leleplezte, hajsza indult a fő „tettes”, a baloldali Cumhuriyet című napilap és főszerkesztője, Can Dündar ellen. A híres publicista emigrálni volt kénytelen, s szabad török hírportált hozott létre Németországban otthonról elüldözött más sorstársaival közösen. Az ankarai kormány a szíriai fronton azért fogott össze a legszélsőségesebb politikai erőkkel, hogy velük tarthassa sakkban az észak-szíriai török határ mentén kurd önkormányzati területeket védő fegyveres milíciákat, amelyek szerinte „a régi hazai kurd PKK-terroristáknak csupán egyazon tőről metszett helyi változatai”.
A régi kurd viszály új kurd problémával bővült, s ennek gondja többet már nem is tágított Erdogan mellől. Sőt kormányzásának egyik maga okozta legsúlyosabb tehertételévé vált. Erdoğan még fellépésének elején nagy reményeket keltett a legnagyobb törökországi etnikai kisebbség millióiban: híres diyarbakıri szónoklatában elsőként elismerte a kurd kérdés megoldatlanságát, s könnyítéseket is kezdett bevezetni közösségeik életében, például a nyelvhasználat területén. Sokan közülük rá is szavaztak a választásokon.
Aztán máig nem egészen tisztázott okoknál fogva elengedte a kezüket, hátat fordított nekik, majd saját programját feladva és megtagadva szembefordult velük. Váratlanul érvénytelennek nyilvánította a már csak az ő aláírására váró megállapodást, amelyben rögzítették a török–kurd békefolyamat eredményét, szentesítve a kölcsönös megbékélést. Erről Ankara és a PKK képviselői éveken át titokban tárgyaltak Norvégiában és Irakban. De történt más is: a kurdokat és más demokratikus erőket tömörítő HDP, a Népek Demokratikus ellenzéki pártja az egyre szélesebb körű társadalmi támogatottságának lendületével először ugrotta át a kifejezetten a kurdok „feltartóztatása” céljából lefektetett 10 százalékos parlamenti küszöböt, s így először bejutott a török nagy nemzetgyűlésbe. Ezzel egyben elütötte a kormánypártot az abszolút többségtől. Az AKP-pártvezér és államfő azonban nem élt a koalíciós kormányzás lehetőségével, inkább úgy szerezte vissza a többséget, hogy a kurdgyűlölő és szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártjával, az MHP-val kötött választási szövetséget. A szélsőjobb felé való egyszerű nyitásnál azonban sokkal messzebbre ment el: erőszakhoz folyamodott. Állítólagos új kurd terrorcselekményekre hivatkozva sok civil áldozatot is követelő pusztító katonai akciót indíttatott terroristák ellen Délkelet-Törökországban.
Az országban a teljes nyilvánosság előtt zajló más események még inkább érzékelhetővé tették az antidemokratikus törökországi fordulat mélységét. Így az isztambuli Taksim tér Gezi parkjában fiatalok először csak ülősztrájkkal tiltakoztak, amiért a rendőrség indokolatlanul és példátlan brutalitással szétzavarta zöldövezetek megőrzéséért szervezett szelíd környezetvédő tömegrendezvényüket. Ez a tiltakozás azonban radikális országos mozgalommá terebélyesedett, immáron demokratikus politikai követelésekkel. Ugyanígy az egyetemek világában szintén elkeseredést váltott ki, hogy központi utasításra professzorokat, előadókat bocsátottak el, amiért részt vettek a török–kurd békefolyamat előnyeinek országos propagálásában, illetve követelték a közben egyoldalúan és önkényesen leállított béketárgyalások folytatását.
Ami ezután következett, újabbakat ábrándított ki azok közül, akik még mindig reménykedtek abban, hogy valamiképpen még változhat az ankarai Fehér Palota baljós politikai irányvonala. A 2016-ban kudarcba fúlt katonai puccskísérlet után, amelyben szerepe volt az egykor Erdoğanhoz szoros baráti és eszmei szálakkal kötődő Fethullah Gülen hodzsa nemzetközi muzulmán mozgalmának is, a társadalom egész területére kiterjedő kegyetlen megtorlás következett. Elsősorban a hadseregben, a közigazgatásban és a sajtóban ment végbe tömeges tisztogatás. Kiváltképp érzékenyen érintette a leszámolás a sajtót, amelynek ellenzéki részét – lapfelszámoltatásokkal, szerkesztőségek politikai „áthangolásával” – már eddig is erősen megritkították, korlátozták. Most pedig a szabad média képviselőinek újabb százait küldték börtönbe, vagy csak a külföldre való menekülés lehetőségét hagyva nekik, azzal a váddal, hogy a „Gülen-mozgalom és a PKK terroristáinak” szolgálatába szegődtek.
Ezzel újabb és tartós csorba esett a török államvezetés hazai és nemzetközi tekintélyén. A gazdasági helyzet romlása, az egyre fokozódó infláció, majd a 10 keleti tartományt sújtó pusztító és gyilkos földrengés, amely után beismerten központi szervezési-felkészülési hibákból napokig késett az állami mentési segítség, tovább rombolta a kormány támogatottságát, növelte a lakosság elégedetlenségét és csalódottságát. Recep Tayyip Erdoğan ellentáborának gyarapodása már 2019-ben is megmutatkozott, amikor az önkormányzati választásokon más fontos városok mellett a kormánypárttól elhódították Isztambult és Ankarát, mondhatni az „ország szívét és agyát”. A Boszporusz-parti történelmi óriásvárosban szavazataival az ottani kurd közösség bizonyult az ellenzéki győzelem zálogának.
Az ellenzék végül 2023 tavaszára – bár belső ellentmondások feszítik – hatpárti felállásban léphetett ki a nyilvánosság elé, miután eldöntötte, hogy elnökjelöltként Kemal Kılıçdaroğlut, a Köztársasági Néppárt (CHP) 75 éves vezérét indítja Erdoğannal szemben. Az eredetileg a Hatok Asztala nevű vitaklubból (Altılı Masa) alakult ki a Nemzeti Szövetség (Millet İttifakı), amely most már teljes politikai fegyverzetben állt sorompóba a jelenlegi államelnök Népi Szövetsége (Cumhur Ittifakı) ellen. E reményteljes új összefogás vezetésére éles viták után felhatalmazott veterán politikus szeme előtt „demokratikus, kiszámíthatóbb és piacbarátibb Törökország” képe lebeg. Családi gyökerei a kelet-anatóliai Tunceli tartomány, az egykori Dersim hegyei közé vezetnek. Kurd alevi felmenői között volt, aki megérte az 1938–1939-es kurd felkelés katonai erővel végbement kegyetlen leverését és a szülőföldjéről való elűzetést. Pályáját közgazdasági tanulmányai után köztisztviselőként a társadalombiztosítás és a pénzügy területén kezdte. A politikában az első lépéseket a legendás Ecevit Bülent miniszterelnök Demokratikus Baloldal Pártjában (DSP) tette meg, később onnan váltott át a CHP-be.
A CHP sokat változott azóta, hogy 2010-ben őt választották meg a párt élére. Elődje, Deniz Baykal kénytelen volt lemondani, miután forgalomba került egy kettős házasságtörést láttató olyan videó, amely a nős pártvezetőt félreérthetetlen helyzetben mutatta egy férjezett asszonnyal, a CHP-ban magas funkciót is betöltő közvetlen munkatársnőjével. Akkoriban a párt „Törökország felosztásának” fenyegető veszélyeire hivatkozva még részt vett EU- és Amerika-ellenes tüntetéseken. A magát szociáldemokratának valló Kılıçdaroğlu vezetésével azonban szakítottak a korábbi merev ideológiai irányvonallal. Legutóbb konzervatív oldalról is elismerő visszhangot keltett a pártelnöknek az a javaslata, hogy foglalják törvénybe a muzulmán női kendőviselet szabadságát, védelmét. Ezzel elismerte, hogy korábban szigorú világi szemlélet alapján helytelenül ragaszkodott a viselet doktrinér szekularista tilalmához.
Ez a rugalmassága és személyes adottságai különösképpen alkalmassá teszik arra, hogy ügyesen kézben tartson egy ilyen belsőleg meglehetősen széttartó ellenzéki szövetséget, amelynek tagpártjai között vannak máig erősen iszlám kötődésűek, kurdellenes iszlámista-nacionalisták vagy ilyen múltúak, valamint olyanok, amelyeknek vezetői annak idején egyenesen Erdoğan köpenyéből bújtak elő, majd szakítottak vele. Ali Dinçer török újságíró szerint szegénységben töltött gyermekkora és videókról is ismert mai lakásának szembeötlő szerénysége is nyilvánvaló rokonszenvet kelt iránta a vásárlóerejük rohamos romlását tapasztaló átlag állampolgárokban, akik viszont azt is látják, hogy az uralkodó elit még csak kísérletet sem tesz arra, hogy palástolja fényűző, rongyrázó életmódját. Ismerői szerint ő maga a megtestesült megbízhatóság, s lényéből emberi melegség árad. Emellett a korábban némelyek által vonzerő nélküli szürke pártembernek leírt Kılıçdaroğlu szónoki vitakészsége sokat javult az utóbbi időben. S így képes arra, hogy országos vitákban a szópárbajok során ne engedje meg a híres szónok Erdoğannak, hogy hirtelen témát tudjon váltani, elterelve a figyelmet az által felvetett és bírált társadalmi problémáról. Másfelől „Kılıçdaroğlu valóságos mestere annak, hogy ebben a polarizált országban miként lehet hidat verni a politikai színkép bal és jobb oldalán elhelyezkedő politika pártok között” – véli Seren Selvin Korkmaz, az Istanpol Intézet kutatója.
Az ellenzéki Nemzeti Szövetség két legkiválóbb felkészültségű személyisége, a nemzetközi tekintélyű Ali Babacan, a Demokrácia és Fellendülés Pártja (Demokrasi ve Atılım Partisi DEVA) és Ahmet Davutoğlu, a Jövő Pártja (Gelecek Partisi GP) elnöke. Recep Tayyip Erdoğan mellett mindketten a kormányzó AKP alapítói közé tartoztak, majd annak egymást követő kormányaiban vezető tárcákat viseltek. Előbbi évfolyamelsőként és legmagasabb tanulmányi kitüntetésekkel végzett törökországi közgazdasági-mérnökkari egyetemi tanulmányai és amerikai továbbképzés után külföldön és otthon az üzleti életben dolgozott, többek közös családja textilgyárát is igazgatta. Politikai pályafutása során volt miniszterelnök-helyettes, külügy- és gazdasági miniszter, EU-csatlakozási főtárgyaló.
Utóbbi, Ahmet Davutoğlu szintén jelentős szellemi kapacitás: államférfi és diplomata, iszlám-tudós egyetemi tanár, az iszlám hagyományok egyik híres kulturális-művészeti központjának, Konya városának Taşkent kerületi szülötte, aki maga is hívő muzulmán. Továbbá politológus, történész és író, a magyarul is megjelent Stratégiai mélység című mű szerzője. Évekig professzora volt a malajziai nemzetközi iszlám egyetemnek is. Ekkor az angol, német, arab mellé elsajátította a maláj nyelvet is. Erdoğan egyik legközelebbi munkatársaként és barátjaként miniszterelnöki, pártfőtitkári és külügyminiszteri tisztet is betöltött. Mindketten azért fordultak szembe egykori mentorukkal és pártfogójukkal, mert sérelmezték mind önközpontúbb és önkényes hatalomgyakorlását. S vele szemben olyan hazát képzelnek el, ahol csonkítatlanul helyreáll az utóbb elnökivé átformált parlamenti rendszer, a teljes szólás- és sajtószabadság, nem utolsósorban pedig az igazságszolgáltatás pártatlansága, s ahol nem szűkítik, hanem bővítik a kisebbségek jogait.
Az ellenzéki összefogás befolyásos tagja a Jó Párt (Iyi Parti), amelynek nacionalista-kurdellenes múltú elnöke, Meral Akşener asszony a szélsőséges MHP-ből kilépve alapított új pártot, nem mindenben haladva meg régi szemléletét. Az átmenetileg Erdoğan által mestereként tisztelt Erbakan alapította Boldogság Párt (Saadet Partisi) szintén sajátságos résztvevője a tömörülésnek. Máig nem tagadta meg egészen iszlámista eredetét, s változatlanul nyugatellenes. Nevével utalni kíván az iszlám születésének aranykorára, a Próféta és az első négy kalifa, a „helyesen vezetettek” vallásának dicső idejére. A Nemzeti Szövetségnek van még egy jobbközép tagpártja, a Demokrata Párt (DP). Ennek egyik pártelődje adta a kilencvenes években a Török Köztársaság első és egyetlen miniszterelnöknőjét, a közgazdász Tansu Çiller asszonyt. Az ő kormányzása idején lángolt fel erősen a terroristának minősített PKK elleni harc, amelynek során sorozatosan és kirívóan megsértették az elemi emberi jogokat.
Kemal Kılıçdaroğlu mint a Nemzet Szövetség elnöke látogatást tett a kurdbarát HDP parlamenti pártcsoportjánál, s tárgyalt a társelnökökkel, Pervin Buldan asszonnyal és Mithat Sancarral. Ezt a kezdeményezést a török sajtó szerint azért is figyelte helyeslően az ország Erdoğannal szemben álló demokratikus közvéleménye, mivel elterjedt az a vélekedés, hogy nagyszámú szavazóbázisával a HDP eldöntheti az elnökválasztást. Ezért e parlamenti tárgyalás célja is az volt, hogy a vendégek megerősítve hallják a HDP álláspontját Kılıçdaroğlu kívülről való elnökválasztási támogatásáról. A párt ugyanis nem lehetett tagja az ellenzéki szövetségnek, mert ezt megrögzött előítéleteinek alapján Meral Akşener asszony erélyesen ellenezte, de a Jó Párt elnöknője ugyanakkor nem gördített akadályt a HDP-vel való legmagasabb szintű tárgyalások elé. Selahattin Demirtaş, a párt bebörtönzött volt elnöke a trákiai fegyintézetből üzenetben sürgette a Kılıçdaroğlu melletti egyértelmű kiállást. Ezt az összejövetelt már korábban tervezték, de a földrengés és a hajlék nélkül maradt emberek megsegítésével, elhelyezésével kapcsolatos teendők miatt későbbre kellett halasztani. Egy sátortábor megtekintése közben a Cumhuriyet című lap jelentése szerint szélsőjobboldali támadók tettleg bántalmazták a CHP egyik területi képviselőjét, s magát a pártelnököt is provokálták.
Kılıçdaroğlu a parlamenti találkozó után tartott sajtóértekezletén elítélte kormánykörök 2021 óta arra irányuló meg-megújuló próbálkozásait, hogy a PKK-való állítólagos együttműködésének ürügyén jogi úton lezárassa a HDP-t, a török nagy nemzetgyűlés harmadik legnagyobb pártját. Hasonlóképpen elfogadhatatlannak mondta, hogy a belügyminisztérium – hasonló ürüggyel – a HDP 2019-es országos önkormányzati előretörése után Délkelet-Törökországban leváltotta a párt demokratikusan megválasztott kurd polgármestereinek egész sorát, és önkényesen saját megbízottait ültette a helyükre. Mint a Birgün című napilap jelentette, Kılıçdaroğlu felvetette a kurd nyelvhasználat több közéleti területen való változatlan korlátozásának témáját is. Ez főként hátrányosan érinti a kurdokat a parlamentben és a bíróságokon, ahol még mindig tilalmas nyelvük ottani használata. Ha például kurd képviselő ennek ellenére a nemzetgyűlésben kurdul szólal meg, akkor ezt a nemzetgyűlési jegyzőkönyvben mind a mai napig „ismeretlen nyelvű megszólalásként” rögzítik.
Időközben a HDP bejelentette, hogy a választásokon Zöld Baloldali Párt (Yeṣil Sol Parti, YSP) néven indul. E lépésének az a célja, hogy megelőzze a párt betiltását állítólagos PKK-kapcsolatainak ürügyén. Az YSP egyben a Török Munkáspárttal (Türkiye İşçi Partisi, TİP) és három más kisebb párttal együtt részt vesz a Munka és Szabadság Szövetségében (Emek ve Özgürlük İttifakı). Elnökjelölteket nem indítanak, s ezzel jelzik, hogy Kılıçdaroğlut támogatják. Utóbbit a választási harc közben méltatlan támadások érik. Legutóbb ramadan böjti hónapja idején egy olyan videót forgalmaztak, amelyen a Nemzeti Szövetség elnöke cipőben rálép egy imaszőnyegre. Az esetet egy isztambuli nagygyűlésen Erdoğan úgy tüntette fel, mintha ellenfele „szántszándékkal lábbal tiporná a muzulmán szent hagyományokat”. Az érintett a teljesen véletlen és szerencsétlen esetért bocsánatot kért, kijelentve, hogy e személye körüli rosszízű felhajtás része a lejáratására irányuló propagandának.
Kérdés, hogy az elmondottakat figyelembe véve a szemlátomást megnövekedett képességű és a közvélemény nagy része által támogatott, erősen gyürkőző ellenzéki pártok együttese kitart-e a választásokig. Egyes kommentárok szerint ugyanis összefogásuk cementje, kötőanyaga jobbára csak szavazatgyarapításra irányuló gyakorlati megfontolás, belső meggyőződés nélküli pragmatizmus.
Reálisabb kérdés azonban, hogy a nagy tapasztalatú és ritka ügyes taktikus politikus hírében álló Recep Tayyip Erdoğan képes-e még feltartóztatni az ellenzékiek valóban impozáns gyorsulású politikai lendületét, s mennyire képes megőrizni, fenntartani immáron személyi hatalmára épülő rendszerét. A földrengés idején és az elszabadult inflációtól megtépázott tekintélyét ezekben a napokban a sok helyen hangoztatott hatékony nemzeti újjáépítést sürgető jelszavával igyekszik helyreállítani, tűrhetetlennek nevezve mindenfajta pánikkeltést, a gyors segítségnyújtás elmaradásáért felelősséggel tartozók állandó emlegetését.
Ellenben némely kommentátorok az általában magabiztos államfő önbizalmának, biztos győzelmébe vetett hitének megcsappanását vélik felfedezni abban, hogy Népi Szövetsége szükségesnek tartotta megszerezni a külső támogatását még egy újabb iszlámista, nacionalista, szélsőjobboldali kurd pártnak is, a Szabadságot Követelők Pártjának ( Hür Dava Partisi, HÜDA PAR). Megfigyelők úgy látják, hogy Erdoğan ezzel a húzással a kurd etnikumú lakosság szélső politikai szárnyáról kíván szavazatokat vonzani magához, mert szüksége van minden egyes reá leadott voksra, függetlenül attól, hogy honnan származik. Másrészt éket akar verni a kurdok közé. Ezért keltett Törökország-szerte a demokratikus baloldalon, az értelmiség soraiban, sőt még bizonyos AKP-körökben is döbbenetet, hogy most olyan kurd párttal bővült a többségében már amúgy is nacionalista-szélsőjobboldali formációkat tömörítő szövetség, amely lényegében politikai szárnya a libanonival csak azonos hangzású török Hizbullah szervezet fegyveres csoportjának. A múltban ennek tagjait a háttérben megbúvó magas állású megbízóik rendőrgyilkosságokra és a PKK elleni partizánvadászatokra használtak fel Délkelet-Törökország kurdlakra vidékein.
Erdoğan AKP-ja mögé felsorakozott még a vele régóta szorosan együttműködő MHP-n kívül az úgynevezett iszlám-török szintézis elmélete alapján álló, de elsősorban iszlámkövető Nagy Egység Pártja (Büyük Birlik Partisi, BBP) és az Új Jólét Pártja (Yeniden Refah Partisi, YRP), amelynek alapítója és vezére Fatih Erbakan, aki eszmeileg apja, Necmettin Erbakan politikai örökségének letéteményese, egykori irányvonalának folytatója. Sokak számára talány, hogy milyen előnyöket vár az államfő ettől a kirívó jobbra fordulástól, amitől feltételezhetően – legalábbis a közvélemény-kutatások számára romló jelzéseiből ítélve – aligha várható választási esélyeinek bármiféle számottevő javulása.
Ugyanakkor a sajtó felhívja a figyelmet arra, hogy messze nem fogytak ki politikai erőtartalékai, és megvannak két évtizedes kormányzásának idején kiépült kapcsolatrendszeri pozíciói. Ezért súlyos hiba lenne lebecsülni lehetőségeit. Például változatlanul ellenőrzi nemcsak a civil minisztériumokat-kormányhivatalokat, az igazságszolgáltatást és a hagyományos médiát, hanem a hírszerzést, a fegyveres erőket, valamint a rendvédelmi szerveket. Bármikor rendelkezésére áll továbbá egy szerződésesekből toborzott magántulajdonú katonai alakulat, a homályos rendeltetésű Nemzetközi Védelmi Tanácsadó Cég, a SADAT. Alapítója Adnan Tanrıverdi nyugalmazott hadseregtábornok, Erdoğan régi bizalmasa, aki csoportjával részt vett a 2016-os katonai puccskísérlet maghiúsításában is. Az ellenzéki rossz nyelvek szerint a SADAT voltaképpen a török államférfi egyfajta „zsoldoshadserege”, amely rokonítható az ukrajnai hadszíntéren megismert orosz Wagner-csoporttal…
Flesch István – Türkinfo