![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Interjú: Ayhan Gökhan
2022 telén a fordításodban jelent meg Fethiye Çetin Nagyanyám című örmény-török memoárja. Milyen út vezetett a könyv felfedezéséig, követelt-e szakmai/mentális megérkezést ez a megrendítő olvasmány?
Pál Laura : Tudomásom szerint a könyvről a több kiváló török témájú mű szerzője, Flesch István adott hírt először a 2013-ban megjelent Örmények, törökök, kurdok – Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország című kötetében. Az „Örmény ősök árnya – egy könyv felkavarja Törökországot” című fejezetben részletesen ismerteti a 2004-ben, Isztambulban kiadott memoár tartalmát, kiemelve, hogy „ilyen megrendítő történet az örmények sorsáról és szenvedéseiről könyv alakban Törökországban, török nyelven addig még soha nem jelent meg.” Érdekelni kezdett, vajon miben áll ennek az úttörő jelentőségűként leírt memoárnak a tabudöntögetése. Annál is inkább, mert mindig azok a történetek érintettek meg leginkább, melyek valamiképpen a hangtalanok hangjaként íródtak. És itt pontosan erről van szó. A Nagyanyám történetével egyébként a Megérteni 1915 eseményeit: törökök és örmények című török könyv fordítása idején találkoztam, ami egyúttal megágyazott a „szakmai/mentális megérkezésnek” is.
Feltűnő, hogy a könyv nem vádol, nem marasztal el senkit, szimplán elmesél egy családtörténetet, amely család tagjainak élete kritikus történelmi időszakra esően annak súlyos, évtizedekre kiható következményeitől sem mentes. Ez az egyik nagy erénye a könyvnek. Te ezen kívül mit emelnél ki?
Pál Laura: Talán azt, hogy ez a „szimpla elmesélés” egy állóvízbe dobott kő erejével újabb és újabb hullámgyűrűket vetett maga körül. Az örmény-kérdéssel kapcsolatban a neves török történész, Taner Akçam által csak a „tudatlanok társadalma” jelzővel illetett, az évtizedeken át a konzekvens elhallgatásra épülő emlékezetpolitikát folytató Törökországban egyre több unoka vette a bátorságot, hogy megszólaljon. Vahe Tachjian örmény történész szerint az intolerancia és hallgatás falain lyukat ütő Çetin művének a legfőbb erénye éppen abban áll, hogy nagyon sok ún. rejtőzködő örményre és azok utódaira hatott inspirálóan, „a nyelvek megoldódtak.” Tachjian ezért afféle előfutárnak tekinti Fethiye Çetint. A memoár 2004-es megjelenése után „korábban elnémított hangok szólaltak meg, s olyan történetek kezdtek elhangozni nyilvánosan, melyeket korábban nem tűrtek volna meg.”[1] A memoár megjelenése után a szerző rengeteg megkeresést kapott hasonló sorsú, örmény felmenőkkel bíró unokáktól, az ő történeteik nyomán született meg végül öt évvel később a kötet folytatásának is tekinthető Unokák című könyv, amely – akárcsak a Nagyanyám – a 2007-ben meggyilkolt isztambuli örmény újságíró, Hrant Dink kifejezésével élve „egy 1915 méter mély kútból” való kínkeserves kijutásra tett törekvés részeként olvasható.
A könyv 2022-es magyarországi megjelenése óta eltelt időben nem túl sok kritikát kapott, ennek lehetséges okairól mit gondolsz, illetve Törökországban kísérte-e nagy figyelem a könyv megjelenését, alakult-e ki vita, párbeszéd az egymással szemben álló felek között, a könyv hatására közeledés a megbocsátás felé?
Pál Laura : Törökországban, mint említettem, a könyv kimondottan inspirálóan, sőt bátorítóan hatott, számos leszármazottban ébresztette fel a múlttal való szembenézés igényét, s a memoár nyomán az eltelt években a tudományos konferenciák mellett a kényszerűen muszlimmá lett felmenők történeteit feldolgozó megannyi új mű, cikk, dokumentumfilm született. Némely becslések szerint közel kétmillió olyan ember él ma Törökországban, akiknek iszlamizált örmények is vannak a felmenőik között. Ennélfogva meglehetősen sokan érezhették a memoár által megszólítva magukat, még akkor is, ha a leszármazottaknak csupán egy töredéke döntött úgy, hogy megpróbálja a helyére illeszteni a súlyos titkokat rejtő családi múltnak e törékeny darabját. A rejtőzködő örmények magas számában egyébként nem csekély szerepet játszott az a körülmény, hogy jóformán a közelmúltig „örmény vérűnek lenni” már-már rágalom számba ment, kifejezetten hátrányosnak és megalázónak számított. A magyar recenziók, könyvismertetések hiánya viszont aligha a témának szól, a kritika és az irodalmi lapok részéről alapvetően halvány érdeklődés mutatkozik a török irodalomból fordított művek iránt.
„Ha létezne olyan, hogy igazság, akkor azok a kövek ott, abban a harputi házban, melyeket láttál, nem ott lennének, hanem az eredeti helyükön, azokon a sírokon, melyeket egykor a földdel tettek egyenlővé!” „Abba a házba sírköveket falaztak be. Olyan sírokról valók azok a kövek, melyeket egykor teljesen széttiportak, majd házakat, villákat, parkokat építettek a helyükre.” „Örmény kőfaragókkal építtették. Nekik maguknak kellett a saját szüleik, hozzátartozóik, szomszédaik sírköveit lebontaniuk a saját kezükkel, hogy abból házakat építsenek. Erre kényszerítették őket, különben őket is megölték volna.” Az idézetek a kurd származású Kemal Varol Énekmondók ünnepe című regényéből valók. A kortárs török írók írásaiban, akárcsak itt, közvetve felbukkan-e az örményeket ért igazságtalanság, átvállalják-e az államtól az élő lelkiismeret szerepét?
Pál Laura: Abszolút; elég csak a nálunk is roppant népszerű Elif Shafak néhány regényére utalni, közülük is a legismertebb a témában Az isztambuli fattyú. De egy másik bestsellerré vált regény, Zülfü Livaneli tucatnyi idegen nyelvre lefordított Szerenád című könyve is foglalkozik a témával, a Nagyanyám kulcsjelenetét idéző részben szintén egy lányunoka szembesül nagyanyja örmény származásával, ez a tudás azonban a katonatiszt bátyját mélységesen felkavarja, „Szóval a mi vérünk is szennyezett”, mondja, ezzel az egyetlen mondattal kifejezve, hogy évtizedeken át mit is jelentett egy muszlim török ember számára az örmény származás bélyegét hordozni. Ez volt az oka annak, amiért oly sokan megpróbálták eltitkolni a valódi identitásukat a saját szűkebb-tágabb környezetük és rokonságuk, családjuk előtt is. Ez a trauma azonban rengeteg török számára sokáig ismeretlen jelenség volt, így számukra ezek az irodalmi művek a mai napig nem ritkán a reveláció erejével hatnak.
A könyv bevezetőjében írod, hogy 2011-ben a délkelet-törökországi Habab faluban örmények, törökök, kurdok között a falu négyszáz éves, felújított örmény csorgókútjának átadása közös népünnepély volt. Azóta történtek újabb, a mentális jóvátételt erősítő, a sebeket begyógyító hasonló lépések?
Pál Laura: A már idézett Vahe Tachjian említi szintén, hogy „az 1920-as évektől kezdve általános irányelv volt, hogy az örmény múlt minden fizikai nyomát el kell tüntetni az országban. Az örmény templomokat, temetőket és iskolákat lerombolták a következő években, a helyneveket pedig törökösítették. Palut (– ahonnan a memoár névadója, Heranuş Gadaryan is származott – P.L.) teljesen a földdel tették egyenlővé, majd ugyanezen a néven új várost építettek 2,5 kilométerrel arrébb, nyugatra. A környék további örmény lakta településeit elárasztották, amikor új gát épült az Eufráteszen.” Mindennek fényében talán még jobban érthető, miért bír máig fontos gesztusértékkel, és számít ünnepi eseménynek, ha a török állam részvételével az örmény múlt valamely fontos épített örökségét felújítják. A Közel-Kelet legnagyobb örmény templomának, a Diyarbakır-ban található, frissen restaurált Szent Kiriakosz-templomnak (Surp-Giragos-templom) tavaly tartották a megnyitó ünnepségét, melynek történelmi jelentőségére az amerikai örmény szerző, Raffi Bedrosyan a nemrég megjelent Trauma and Resilience, Armenians in Turkey: Hidden, not hidden and no longer hidden című könyvében külön felhívja a figyelmet.
Kinek javasolnád elolvasni a könyvet, szerinted milyen olvasói csoport alkotja a memoár célközönségét?
Pál Laura: Elsősorban a transzgenerációs történetek, a nemzedékeken átívelő traumákról szóló irodalom kedvelőinek, és persze mindenkinek, akit a török történelem, kultúra, azon belül is az oral history műfaja érdekel.
Tervezed-e hasonló profilú könyvek fordítását a jövőben?
Pál Laura: Igen, a fent említett Unokák című kötet mellett roppant izgalmas, a magyar olvasók számára is sok érdekességet rejtő kuriózumnak tartom még Takuhi Tovmasyan-nak a tradicionális törökországi örmény konyha ízeit bemutató, családi anekdotákkal fűszerezett könyvét.
Pál Laura – műfordító, szakfordító; kortárs török szerzőket fordít magyarra. Legutóbbi fordítása: Zülfü Livaneli: Hotel Konstantinápoly (Napkút, 2023)
[1] Oszmán-örmények – Élet az anyaországban, a száműzetésben, a társadalom újjáépítése a diaszpórában, L’Harmattan – Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2019.