Flesch István: II. Abdülhamid szultán vitatott öröksége és Erdoğan különös szövetségesei

Már az egykori oszmán tartomány székhelye, az iraki Moszul falai előtt állnak az Iszlám Állam (ISIS) megdöntésére felesküdött nemzetközi katonai szövetség alakulatai. Meglehet azonban – legalábbis sikeres hadműveleteik gyors menetéből ítélve –, hogy a következő órákban-napokban már a falakon belülre is kerülnek, s hamarosan végleg porba sújthatják a 2014 júniusa óta a lakosságot gyötrő martalócok rettegett fekete kalózlobogóit.

Történelemtudatos törökökben egész biztosan felötlenek e terület elvesztéséhez fűződő fájó emlékek. Nyilvánvalóan vannak közöttük irredenta hajlamú nacionalisták, akik újabban térképeket terjesztenek, amelyeken Moszul és Aleppó is 1920-ban még a birodalom részeként van feltüntetve. Ám többségük iskolai tanulmányaiból inkább arra emlékezik, hogy köztársaságuk alapítója, Kemal Atatürk mekkora államférfiúi bölcsességről tett tanúbizonyságot, amikor – még meglévő hazai ellenzékének parlamenti kirohanásaival is dacolva – elfogadta a népszövetségi döntőbíráskodást egy olyan terület birtoklására vonatkozóan, amelyet a függetlenségi háborúban az általa vezetett győztes török hazafias erők eredetileg maguknak igényeltek. Az 1922 novembere és 1923 áprilisa között a svájci Lausanne-ban folytatott béketárgyalásokon általánosan elfogadottnak számított az a felfogás, hogy Moszulban a lakosság többségét kurdok alkotják.

Ezért a kemalistákat már akkor, a béketárgyalások idején, elsősorban nem is az olajlelőhelyek problémája, hanem a kurdkérdés foglalkoztatta. Úgy látták, hogy ha a moszuli kurdokat elszakítják a nagyobb lélekszámú kelet-délkelet-törökországi kurd népességtől, akkor a törökországi kurd „szakadárokat” esetleg támogatni fogják a határon túlról. İsmet pasa, a későbbi Inönü, aki a tárgyalásokat vezette, nem kis adag előrelátással mondta egyszer a brit nagykövetnek: amíg Irakban nagyszámú kurd él, addig a török kormánynak mindig baja lesz saját kurdjaival az ország keleti tartományaiban. Ám a török vezetés nagyon is józanul ítélte meg meglévő lehetőségeit, és éppen eddigi eredményeinek védelmében, a török nemzet nyugodt országépítő jövőjének biztosítása érdekében tartotta szükségesnek az erős imperialista és gyarmatosító nagyhatalmakkal való kiegyezést: miután ugyanis a britek elutasították, hogy a tartomány jövőjéről népszavazáson döntsenek – a törökök főként a közeli Kirkuk környékén akkor még nagy számban élő türkmének szavazataiban reménykedtek –, a török fél belement abba, hogy a moszuli kérdést a Népszövetség elé utalják.