Flesch István: Történet egy Rómában „hitelesített magyar politikai időjósról”, akit 1943-ban felsőbb utasításra sürgősen Isztambulba rendeltek

A történelem sok olyan egyéniséget ismer, aki miután sokáig egy bizonyos eszmét és rendszert megtestesítő személyiség híve, esetleg egyenesen bálványozója volt, később szakított vele, s nyilvánosan, bátran fellépett ellene. Az ilyen elpártolásnak és pálfordulásnak az őszinteségében mindenkor sokan és sokáig kételkedtek. Pedig ősidők óta ismert és nagyon is emberi tulajdonság, hogy új tények és megrendítő események súlya alatt valaki megváltoztatja nézeteit, majd új meggyőződéséért szilárd hittel kiállva akár áldozatokat is vállal.

Az alábbiakban éppen egy ilyen folyamat szereplőjéről, vagy mondhatnánk úgy is, hogy eseménysorozat hőséről lesz szó. Egy újságíróról, aki külföldi tudósítói pályafutását 1935-ben a Népszövetség genfi központjában kezdte meg, s akit feladata teljesítése után Olaszországba küldtek. A fiatal Badics László maga mesélte el évekkel később, hogy pályája első fontos kiküldetése alkalmával miként tevékenykedett a Magyar Távirati Iroda „póttudósítójaként és a magyar küldöttség mellé beosztott francia és angol fordítóként.” De Svájcba való kijutása majdnem kútba esett, mégpedig egy nagyon prózai oknál fogva, amit azonban sosem bocsátottak volna meg neki, s ami miatt ő maga is önkínzó szemrehányásoktól gyötörten élte volna le egész életét – méghozzá nyilvánvaló kényszerűségből egy más hivatás vagy szakma területén. Az történt ugyanis, hogy hajszál híján lekésett a Keleti pályaudvaron Bécs felé induló gyorsvonatról!!! Az eset pontos leírása szerint az indulás előtt 15 perccel már helyet foglalt egy másodosztályú fülkében. Ekkor azonban hirtelen átvillant az agyán a gondolat, hogy a nagy kapkodásban magával hozta-e az útlevelét. Kapkodva készült, hiszen megbízatását az abszolút sürgősség jegyében határozták el főnökei, akik szerény személyével óhajtották volna megerősíteni az MTI genfi kirendeltségét és a magyar kormánydelegációt.

Pillanatok alatt kiderült, hogy nincs nála nélkülözhetetlen úti okmánya, hiába kereste pánikszerűen zakója két belső zsebében: útlevele bizony otthon maradt. Csak most jutott eszébe, hogy utoljára íróasztalán látta. De lélekjelenléte nem hagyta el. Támadt egy mentőötlete: felpattant, szélsebesen leugrott a vasúti kocsiról, végigrohant a peronon, át az egyik mellékkijáraton, és behuppant egy éppen akkor előálló taxiba. A sofőr ráripakodott, hogy hívásra jött, s mindenáron ki akarta tessékelni. Ám a felajánlott királyi borravalónak nem tudott ellenállni: beleegyezett, hogy erőszakos utasát elviszi a Szabadság térre, majd onnan a Kelenföldi pályaudvarra, ahol a szerelvény pár percre még megáll. A Szabadság téri házban meg sem várta a felvonót, két-három lépcsőfokot ugorva szaladt fel az ötödik emeletre. Szülei lakásának ajtaját saját kulcsával kinyitotta, és pár ugrással szobájában termett. Amikor édesanyja döbbent arccal megjelent a folyosón, a lihegő fiatalember meglobogtatta útlevelét, csókot dobott feléje, és már vágtatott is lefelé. Amikor vadul dobogó szívvel kilépett a Kelenföldi pályaudvar peronjára, az állomásfőnök éppen leeresztette az indulást jelző zöld tárcsáját, és az ifjú Badics még fel tudott ugrani a már mozgó vonat utolsó kocsijára. Megtalálta ott hagyott poggyászát a folyosón, és kényelmesen elhelyezkedett a lefoglalt, ablak melletti ülőhelyen…

A minden jó, ha jó a vége szólásmondás alapján minden a legnagyobb rendben lett volna, ha… Ha hősünk el tudott volna vonatkoztatni kiküldetésének sötét hátterétől. Ebben a háttérben – mint visszaemlékezésében megírta – két holttest feküdt: Sándor jugoszláv királyé és Barthou francia külügyminiszteré. Mindkettőjük életét egy terrorista, közelebbről egy bolgár–macedón származású merénylő oltotta ki 1934. október 9-én. Szinte percekkel azután, hogy Sándor király Marseille-ben Franciaország földjére lépett. Jugoszlávia bűnrészességgel vádolta Magyarországot, azt állítva, hogy az ilyen terroristákat magyarok képezik ki a Dráva-parti Jankapuszta táborában. A jugoszláv kormány nemcsak vádaskodott, hanem háborúval is fenyegetőzött. Az újdonsült MTI-tudósító maga soha nem hallott Jankapusztáról, de megtudta, hogy vállalkozó szellemű nyugati újságírók becserkészték Jankapuszta környékét, és nem sok kétséget hagytak egy horvát usztasákat kiképző ilyesfajta titkos tábor létezése felől. Ugyanakkor azonban a világsajtó azt is megírta, hogy az olaszok Isztriában legalább húsz ilyen jugoszlávellenes tábort tartanak fenn. Nagy feszültség uralkodott nemcsak Genfben, hanem Európa-szerte is. Hírek terjedtek el jugoszláv mozgósításról, amire állítólag az olaszok mozgósítással készültek válaszolni.

A pisztolyos merénylő maga sem élte túl orgyilkosságát, mivel végzett vele, karddal levágta a király és a külügyminiszter biztonsági kíséretének egyik lovas rendőr tagja. A halottnál találtak egy hamisított csehszlovák útlevelet, amelyet Peter Kalamen névre állítottak ki. Jobb alkarján tetovált halálfejet viselt, alatta „szabadság vagy halál!” jelszó és a macedón terrorszervezet rövidítése volt olvasható. Ez a macedón terrorista azonban állítólag sohasem járt Jankapusztán. Belgrád felháborodása Badics szerint „Magyarországon keresztül elsősorban Olaszország ellen irányult, de Mussolinival nem akartak nyíltan ujjat húzni..” Ebben a puskaporos légkörben hívták össze a Népszövetség rendkívüli közgyűlését, hogy megvizsgálják Jugoszlávia Magyarország elleni panaszát, és megpróbáljanak békés kiutat találni a válságból. Kánya Kálmán külügyminiszter és Eckhardt Tibor fődelegátus eredményes tárgyalásokat folytatott Anthony Eden brit fődelegátussal, akit akkor a Népszövetség legbefolyásosabb diplomatájának tartottak. A közgyűlés végül dorgálásban részesítette a magyar kormányt, és kötelezte a jankapusztai tábor feloszlatására. Ezzel a jugoszláv magyar viszály békésen elintéződött. Badics genfi kiküldetése azonban ezzel még nem ért véget. Hazulról ugyanis utasították, hogy maradjon ott még egy ideig, nyissa ki a fülét és a szemét, ismerkedjék meg minél több emberrel, és tájékozódjék a nemzetközi helyzet várható fejleményei felől…

A fiatalember Magyarországra visszatérve befejezte egyetemi tanulmányait, majd útja MTI-tudósítóként ismét külföldre, ez alkalommal Rómába vezetett. Ez az 1937 és 1943 közötti ottani időszak életének egyik meghatározó része lett. Itt, az „örök városban” tudta meg egy katonai körökben is forgolódó olasz barátjától 1938 novemberében, hogy a magyarbarát olasz hadvezetés egy vadászrepülőrajt készül áttelepíteni Szombathelyre. Badics rohant a hírrel báró Villani Frigyes királyi követhez, aki gondterhelt arccal fogadta. Az egyébként szintén csak hírfoszlányokra hivatkozó diplomata valami olyasmit adott elő, hogy az olaszok állítólag egy esetleges cseh légi bombázást akartak volna megakadályozni a magyarok védelmében. A magyarok ugyanis Csehszlovákia Münchenben bekövetkezett szétdarabolása után 1938 novemberében be akartak vonulni Kárpátaljára is, hogy létrehozhassák a hőn óhajtott magyar–lengyel közös határt. Ezt azonban akkor a németek még ellenezték. Villani elmondta Badicsnak, hogy Ciano külügyminiszter magához kérette, s közölte vele: Mussolini személyes utasítására telefonált német kollégájának, Ribbentropnak, tisztázandó, hogy a németek valóban szabad kezet adtak-e Magyarországnak. „Erről szó sincs – jelentette ki Ribbentrop, nyomatékosan hozzáfűzve, hogy aki átlépi vagy átrepüli Ruténföld, vagyis Kárpátalja határait, német géppuskákkal, német repülőgépekkel fogja magát szembetalálni.” Erre az olaszok azonnal lefújták a másnap hajnalra tervezett „szombathelyi kirándulást.” Mussolini magához kérette vitéz Szabó László vezérőrnagy katonai attasét, és azzal vádolta a magyar katonai köröket, hogy félrevezették őt. „Meg vannak maguk őrülve – kiabált a Duce magából kikelve. Hiszen vadászgépeink német repülőkkel találhatták volna szembe magukat. Micsoda látvány: a két tengelyhatalom egymás ellen harcol Magyarország és Csehszlovákia légterében. Az egész világ a hasát fogja a nevetéstől.”

Alig fél évvel később azonban a magyar honvédség 1939. március 15-e és 17-e között bevonult Kárpátaljára, de ezúttal a németek ezt már nem ellenezték…

Még egy évvel korábban, 1938-ban jelent meg az akkor már dr. Badics László tollából a Mit tett Mussolini Magyarországért című munka a Stádium Sajtóvállalat Rt. könyvkiadó osztályának gondozásában. A könyv felelős kiadójaként ugyancsak a szerző van feltüntetve, akit gróf Galeazzo Ciano külügyminiszter, a Duce veje megtisztelt azzal, hogy ő írta az előszót. A római MTI-tudósító alkotása mintegy sűrítve tartalmazza mindazokat az illúziókat, amelyeket akkor oly sokan tápláltak Magyarországon az itáliai fasiszta vezér személyét és politikáját illetően, elsősorban a területi revízió kérdésében. Az olaszországi rendszerrel – legalábbis egy ideig – rokonszenvezők között olyan nagyszerű személyiségeket is találunk, mint amilyen nemzeti hősünk, a mártír Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki éppen a német nemzetiszocializmus általa korán felismert növekvő fenyegetésével szemben remélt olasz védelmet. Cikkünk főszereplője akkor még szintén feltétel nélkül osztozott a Mussolinival kapcsolatos csalfa reményekben. Az alábbiakban röviden idézünk alkotásából, hogy ezzel is érzékeltethessük az általa később ellenkező irányban megtett hosszú és nem is veszélytelen politikai utat.

Bevezetőjében a Duce életrajzát felvázolva megállapítja: „Nem felesleges röviden ismertetni ennek a csodálatosan szép, a maga gyors ívelésében Bonaparte Napóleon pályájával vetélkedő pályfutásának a történetét.” Aztán: „A kiváló lelki és testi tulajdonságok olyan tökéletes egyensúlya jellemzi, amilyenre talán nincs példa a világtörténelemben. Mussolini egyénisége eszménye a küzdő és győzelmes férfinak és így a küzdő és győzni akaró magyar hazában is mintaképe kell hogy legyen minden ifjúnak.”

Mussolini történelemszemléletének középpontjában az antik Róma áll, és a modern fasiszta Olaszország az antik Róma birodalmi és polgári hagyományainak továbbvivője. Mussolini jól tudja, hogy Közép-Európában Magyarország a legerősebb bástyája a római hagyományoknak és a latin civilizációnak. Az új Róma nagy Diktátora számára ez talán a legerősebb ok, hogy „szeresse, támogassa az országot” – olvasható Mussolini a revízió bajnoka című fejezetben. Mint Badics doktor emlékeztet, az olasz vezér már 1922. november 16-án elmondott első miniszterelnöki beszédében kijelentette, hogy „a békeszerződések nem örök életűek és nem jóvátehetetlenek. Csak egy fejezetét, nem pedig zárószavát jelentik a történelemnek. Mussolini beszédének világszerte óriási visszhangja van. Ez valóban az első komoly hang a békeszerződések ellen, az első, amely egy nagyhatalom miniszterelnöke szájából hangzik el. A Duce szavai új reményt gyújtanak az igazságtalanul kifosztottak lelkében, és Rómából az igazság fényessége kezd szétáradni.”

A hírügynökségi tudósító ezután több fejezetben részletezi a két ország közeledésének történetét, kiemelve az 1927. április 5-én Mussolini és Bethlen István által aláírt barátsági szerződést. Még inkább dicsfénybe vonja azt az eseményt, amikor a magyar Társadalmi Egyesületek Szövetségének (TESZ) küldöttsége a Palazzo Veneziában „átnyújtotta Mussolininak kétmillió magyar ember aláírását a magyar hála és szeretet legnagyobbszabású megnyilvánulásaként”. Az ünnepséget a fasiszta csapatok Róma felé történt megindulásának, a Marcia su Roma-nak 10. évfordulóján, 1932. október 28-án tartották.

A következő fejezetek címei is már önmagukért beszélnek: Horthy Miklós kormányzó római látogatása, Mussolini és a magyar hadsereg, A magyar barátság az olasz iskolákban, A cseh dráma előjátéka, Imrédy Béla miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter római látogatása, A cseh dráma utolsó felvonása, Mussolini a világbéke megmentője, A Duce javaslata a magyar és a lengyel követelések kielégítésére, A revízió mint valóság… Badics akkori okfejtésének „mélypontját” alkotják az alábbi, fölöttébb kétes tartalmú mondatok: „Az Anschluss tette lehetővé, hogy a már húsz év óta vajúdó cseh kérdés is a legkomolyabb formában szőnyegre kerüljön, és megtörténjék az az elkerülhetetlen műtéti beavatkozás, amely nélkül Európa nem kezdhetett új életet. Az a nagy megrázkódtatás, amelyet az Anschluss Közép-Európában előidézett, elsősorban a Csehszlovákiában élő elnyomott kisebbségeket mozgatta meg, és a köztársaság területén elő 3 és fél millió német, egymillió magyar, 200 000 lengyel, 2 és fél millió szlovák és félmillió rutén szívét ismét bizakodással töltötte el, hogy már nemsokára üt a szabadulás órája… Bizony hová lett Ausztria, a bécsi szocialista rezsimmel, majd a hazafiúi arcvonal mára már semmivé vált politikájával?” – teszi fel a kérdést az e sorokat ma is megborzongva olvasóknak.

Badics László munkája az Ideiglenes Nemzeti Kormány által 1945-ben betiltott könyvek sorsára jutott… Kétségtelen azonban, hogy a „korszellem” még olyan kiváló diplomatákat is megérintett, mint amilyen Barcza György egykori vatikáni és londoni királyi követ volt, aki később külföldön szervezte magyar diplomaták szembefordulását a Sztójay-féle bábkormánnyal. Még a háború után külföldön papírra vetett emlékirataiban is például ez áll: „Mussolini belpolitikai rezsimje első időszakában a fegyelmezetlen és indolens olasz emberanyaggal valóban csodákat művelt. Rendbe szedte az olasz népet, ami igen nagy eredmény volt… Az, aki az első világháború előtt Olaszországba utazott, lépten-nyomon tapasztalhatta az ottani rendezetlen állapotokat és az olasz nép alacsony életszínvonalát. Mussolini el nem múló érdeme, hogy ezt megszüntette… A soha nem nyugvó, mindig előbbre törő és új meg új eredményekre törtető diktátorok végzete azután utolérte őt külpolitikai téren, s ebbe 1943 nyarán belebukott. De nekünk, magyaroknak, kiket támogatott, kik mellé akkor állott oda, midőn egyetlen barátunk sem volt, el kell ismerni nagy érdemeit… Nagy hibája, hogy 1940-ben idegei felmondták a szolgálatot, és elkápráztatva a németek kezdetbeli katonai sikereitől, azt hitte, hogy lekésik a közös győzelem utáni nagy osztozkodásról. Ekkor támadta meg a már agonizáló Franciaországot… Bukásának fő oka a háborúban való részvétel volt…

Feltételezhető, hogy a Mit tett Mussolini Magyarországért Ciano gróf előszavával történt megjelentetése az MTI római tudósítóját minden más külföldi tudósítónál kedvezőbb helyzetbe hozta a befogadó országban. A rendszer vendéglátói megbíztak benne, s nyilvánvalóan ellátták másoktól megtagadott vagy előlük rejtegetett sok értékes információval. Ennek aztán nemcsak Badics, hanem a budapesti Bródy Sándor utcai központ vezetői, rajtuk keresztül pedig a magyar politikai élet irányítói is hasznát vették, főképpen fontos nemzetközi események bekövetkeztekor. Dr. Badics László éppen egy ilyen alkalommal írta be nevét örökre a Magyar Távirati Iroda és a magyar hírügynökségi újságírás történetébe. A nemzetközi feszültség rohamos éleződése idején az MTI vezetése igényelte, hogy az intézmény külföldi tudósítói belső használatra is küldjenek tájékoztatást. Ezt tette Badics egy levelében, amelyet az olasz fővárosból 1939. augusztus 17-én küldött a főszerkesztőnek. Az MTI „római levelezője” ebben – ez két héten belül kiderült – nem kevesebbet cselekedett, mint hogy lényegében megjósolt egy világtörténelmi tragédiát – közelebbről a második világháború kirobbanásának szinte napra pontos idejét. A minden valószínűség szerint egyfelől „bennfentes és illetékes olasz helyekről” szerzett, másrészt saját megérzéseire, gazdag tapasztalataira és kombinációs készségére támaszkodó értesüléseit fölöttébb bizalmas és kényes jellegük miatt időjárás-jelentések szakkifejezéseibe burkolta. Ezzel megteremtette a politikai meteorológia vagy időjóslás nemzetközi műfaját. Ennek ily módon ő lett első és legismertebb művelője.

Ez a virágnyelven rejtjelzett üzenet, amelyet elküldője az európai éghajlati-klimatikus viszonyok drámai gyorsaságú megváltozásáról szóló közléssel álcázott, így hangzott: „A meteorológiai jelentések egyébként az utóbbi napokban rosszabbodtak. Augusztus végére nagy kánikulát várnak, amelyet szeptember elején pusztító zivatar, mennydörgés és villámlás követhet. Azt hiszem, azoknak lesz jó, akik jól megépített, villámhárítóval ellátott házaikba vonulnak, mert aki a fa alá áll, abba könnyen belecsaphat a villám, akármilyen nagynak és erősnek is tessék az a fa. A kérdés most már csak az, vajon akad-e olyan viharágyú, amellyel még idejében szét lehet kergetni a gomolygó felhőket, és a tavalyi ágyúk nem mondanak-e csütörtököt… De talán nem is árt a zivatar. Hiszen azt szokták mondani, hogy az esőtől a nagyok tüdőgyulladást kapnak és elpatkolnak, míg a kicsikre növesztőleg hat a sok víz!?”

A „római levelező” két nap múlva távbeszélőn még „utánalőtt” üzenetének: „Tegnap szerzett benyomásaim megerősíteni látszanak időjóslásomat, sőt még talán előbb is bekövetkezhet a zivatar…”

A világháború kitörése, majd Magyarország hadba lépése, a doni katasztrófa, Mussolini életveszélyes nagyzási hóbortja és végzetes katonai kalandjai nem maradtak hatás nélkül a háború végkimenetelét alighanem lassan már sejtő római „politikai meteorológusra”. Ő, aki egykor könyvében a magyar ifjúság számára követendő példaképnek ajánlotta az itáliai Vezért, végleg kiábrándult belőle és rendszeréből, amikor bukása, majd a fogságából Hitler által történt kiszabadítása után látta az egykor oly büszke diktátor visszataszító, tehetetlen, de egyben még mindig kegyetlen vergődését a Führer kitartottjaként.

Ezenközben hírügynökségi jelentései és bizalmas tájékoztatói, elemzései változatlanul annyira megalapozottnak bizonyultak, hogy érthető módon reá esett a választás, amikor 1943 végén különlegesen fontos feladattal megbízva egy már „hitelesített” MTI-tudósítót kellett kiküldeni Isztambulba. A történelmi nagyváros a háború alatt a látszatra szigorúan semleges, de „lelke legmélyén őszintén angolbarát” Törökország sajtó- és hírközpontja volt. Ez az isztambuli megbízatás pedig úgy szólt, hogy Badics a maga eszközeivel segítse a Kállay-kormány nyugati béketapogatózásainak sikerét.

Ehhez addigra már meg is volt benne a szilárd elszántság. De a megtisztelő és nemes feladat teljesítésével kecsegtető, egyben kemény kihívást tartogató kiküldetését váratlanul “lerövidítte” a világtörténelem: a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, s a kormányzó Sztójay Döme volt berlini követet nevezte ki miniszterelnöknek. A hazájáért, kenyéradó gazdájáért, az MTI-ért és a maga sorsáért aggódó tudósító ekkor megtagadta a további szolgálatot. Feltételezhető, hogy az otthoni újságírói és kormányzati körökben nagy tekintélyt élvező „politikaiidőjárás-előrejelző” már számított Hitlernek erre a lépésére, s előre átgondolta jövőbeni törökországi lehetőségeit. Most azonban szembe kellett néznie azzal a szomorú ténnyel, hogy bátor lépése folytán március végén egy csapásra állás nélküli emigráns újságíró lett messze idegenben. Ám ez a messze idegen mégiscsak a baráti Törökország volt, amely Rákóczin és Kossuthon kívül sok más akkori és későbbi menekültnek is biztos menedéket nyújtott. Miért ne nyújthatna neki is? Valóban, a politikai tudományok magyar doktorának nem sokáig kellett külföldi munkanélküliként, dologtalanul és csüggedten kószálnia az ősi Konstantinápoly utcáin, s éhesen aggódnia puszta megélhetéséért.

Török hazafiak, a szövetségesek elkötelezett hívei azokban a napokban megalapították a Les nouvelles hebdomadaires című hetilapot. Akkoriban a francia nyelv a mainál sokkal nagyobb elterjedtséget élvezett a török értelmiség körében, s ezen a nyelven Isztambulban már korábban is több hivatalos kormányzati, kormánybarát vagy magánkézben lévő újságot adtak ki. Dr. Badics László ennek az új kiadványnak lett egyik fő cikkírója, egyben a nácik protektorátusaként berendezkedett hazaáruló otthoni rezsim kérlelhetetlen ostorozója. Minthogy az olaszon és a németen kívül a francia is egyik erőssége volt, a lapnál folytatott ebbeli tevékenysége nem okozott nehézséget számára.

Gyorsan, teljes gőzerővel belevetette magát a munkába. Már a lap első számában egy teljes oldalt foglalnak el Magyarországról szóló értesülései, írásai a Balkán és a Közel-Kelet rovatban. A nácibarát pártok vetélkedése című elemzésében sorra veszi a jobboldali nacionalistákat, a magyar nemzetiszocialistákat és a nyilasokat. Badics tollából külön figyelmet érdemel, ahogy az imrédysta nemzetiszocialistákat jellemzi: minden kétséget kizáróan ez egy fasiszta alapú mozgalom. Eme urak számára ugyanis mintha be sem következett volna Mussolini Itáliájának összeomlása, gondolatban még mindig 1939-ben élnek anélkül, hogy tudatosítanák, hogy a világ azóta némileg megváltozott… A Merre tart Magyarország című cikkében, amelyet Pannonicus névvel jegyzett, egyebekben megállapítja: a „népszerűséghajhász” Sztójay–Imrédy kettős kormánya féktelen antiszemita és antibolsevista tombolásba kezdett. Betiltották a demokratikus pártokat és a szabad szellemű újságokat, ezrével küldtek gyűjtőtáborba népfrontosokat, a zsidók vagyonát elkobozták, őket magukat pedig gettókba zárták vagy Lengyelországba deportálták… Londonban azonban megalakult egy magyar tanács, és szabad magyar csoportosulások jöttek létre úgyszólván a világ minden nagyvárosában.
A Kossuth Lajos arcképével illusztrált központi cikkben, A török–magyar történelmi kapcsolatok címűben, amelyet Badics László mint a politikai tudományok doktora írt alá, a szerző természetesen – és néhol némi kedves túlzásokkal is – élteti az ősi rokonságot és testvéri barátságot. Törökök és magyarok egyaránt az urál–altaji népek nagy családjába tartoznak, s így jogosan tekinthetők mintegy unokatestvéreknek – írja. Az Oszmán Birodalom terjeszkedésének korszakában a muzulmán törökök és a keresztény magyarok új érintkezése szakadatlan háborúskodás formáját öltötte, amelyet a kortársak gyakran szent háborúk sorozatának vélhettek. Több évszázad távolából azonban a kapcsolatok eme szakasza úgy tűnhet fel, mint a vitézség valóságos közös hőskölteménye. A két nép történelmének megannyi dicső oldalát írták a nikápolyi csatában, Buda visszavívásakor, a két nándorfehérvári csatában, Szigetvárnál, Kőszegnél, Egernél és más végvári harcokban. Miközben törökök és magyarok sokszor megmérkőztek, megismerték és megtanulták becsülni is egymást, s lelkükben cseppnyi nyoma sem maradt gyűlölségnek.

Modern tekintetünk mindamellett törökök és magyarok eme évszázados küzdelmét kizárólag tragikusnak látja, főként Magyarország szempontjából, amely oly sokat szenvedett e korszakban. Ám történelmi dokumentumok fényénél nyilvánvaló, hogy az akkori magyarok, akárcsak a maiak, tévedtek, amikor magukat a Nyugat védelmezőinek vélték. Éppen úgy, mint ma, akkor is csak két hatalmi csoportosulás viszálykodott, s ha hinni lehet Kemálpasazéde török történetírónak, Törvényhozó Szulejmán azzal a céllal indított háborút Magyarország ellen, hogy segítsen szövetségesének, I. Ferenc „legkeresztényibb” francia királynak. Így tehát Magyarország nem a Nyugatot védelmezte, hanem V. Károly német császárt. Az ország ügyesebb politikával talán elkerülhette volna a mohácsi vészt, ahol Szulejmán tüzérsége lekaszálta a nemesség színe-virágát…

A cikk második részében a szerző megállapítja, hogy a magyarok sohasem felejtették el a Habsburg önkényuralom elleni szabadságharcok bajnokainak törökországi befogadását, e hősöknek nyújtott menedéket. A szerző egy másik helyen közli értesüléseit arról, hogy miként tölti napjait Kállay Miklós, a budapesti Zivatar utcai török követségre történt menekülése után. A volt kormányfőnek a lehető legszívélyesebb vendéglátásban van része – írja. Kertészkedik, gondozza a követség virágágyait, az estéket olvasással, beszélgetéssel tölti, vagy elmereng a viharos múlton, a fenyegető jelenen és a vajúdó jövendőn…
Badics egy július 15-i írásában pedig a szövetségesekhez fordul az üldözött zsidók érdekében. Mint hangsúlyozza, az egész világon súlyos aggodalmat kelt több százezer magyar zsidó sorsa. Riasztó hírek érkeznek e szerencsétlenekről, akikre Magyarország megszállása óta dühöngve sújt le a nácizmus. Arról beszélnek, hogy már százezreket deportáltak Lengyelországba és máshová, s nagy részüket legyilkolták. Felmerül azonban a kérdés, vajon a fenti eseményektől elborzadt szabad világ megnyilatkozásai, közöttük a svéd királynak Horthy kormányzóhoz intézett levele az óhajtott eredménnyel járnak-e, és alkalmasak-e arra, hogy megoltalmazzák e védtelen emberek életét, akik ki vannak szolgáltatva egy bosszúálló katonai uralom vagy fanatikus antiszemita hatóságok kényének-kedvének. Százezreket csak ennél határozottabb fellépéssel lehet kiragadni a halál torkából. Mi lenne például – kérdezi –, ha semleges országok hajóiból flottát szerveznének. A hajórajt Constancába vagy egy másik román kikötőbe küldenék azzal a céllal, hogy ott lehetőleg minél nagyobb létszámú zsidót vegyenek fel fedélzetükre. Őket aztán közvetlenül a szövetségesek valamelyik közel-keleti kikötőjébe vinnék, ahonnan pedig menekülttáborokba irányítanák, ahol kivárhatnák a háború végét. Ezt a kezdeményezést azoknak a személyiségeknek kellene felkarolniuk, akik annyira szívükön viselik az üldözött zsidók sorsát. Az idő sürget, mert ez az ügy a civilizált világ becsületbeli és lelkiismereti kérdése.

A magyar újságírónak ezeket a cikkeit minden bizonnyal sok török értelmiségi olvasta, rajtuk kívül pedig természetesen a külföldi diplomaták. A fenti lapszámot még áttanulmányozhatták a német birodalmi nagykövetség munkatársai is, akiknek csak augusztusban kellett távozniuk, miután Ankara abban a hónapban megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Berlinnel.

Volt azonban valaki, aki Badics tevékenységét magyar oldalról is rendkívül élénk figyelemmel kísérte, minden egyes cikkét kommentálta, értelmezte. Ez a személy Vörnle János ankarai magyar királyi követ volt, aki a németek bábjaként működő magyar Quisling-kormány megalakulása után is megmaradt törökországi hivatalában. Ezzel a magatartásával kirívóan és tüntetően elkülönült az európai semleges országokban akkreditált magyar követek csoportjából, amelynek tagjai a németeknek való behódolás és a nyílt kollaboráció elleni tiltakozásul megtagadták az együttműködést az új rendszerrel. A követ korábbról ismerhette Badicsot és munkáját, mivel utóbbi 1943 vége óta 1944 márciusának végéig még mint MTI-munkatárs küldte tudósításait. Vörnle egy táviratában regisztrálta is 1943. októberi érkezését, valamit azt, hogy elődjét, egy bizonyos Zalán Józsefet, visszahelyezték a távirati iroda budapesti központjába. (Az illetőt a német megszállás és Badics lemondása után újra kiküldték.)

A Badics után szimatoló magyar diplomata az „átállt” tudósítót Magyarország német megszállása után először május 20-án „érte tetten” ellenséges tevékenység kifejtése közben. Táviratában idézte a Tanin című napilapot, amely átvette a svéd Dagens Nyheter isztambuli tudósítójának jelentését. E jelentés szerint „Velics László athéni magyar követ titokzatosan eltűnt Görögországból, és átpártolt a szövetségesekhez. Vele volt felesége, valamint Bogdán követségi tanácsos és annak felesége. A magyar diplomata eltűnése után a német hatóságok azonnal nyomozást indítottak, de csak üres gépkocsijukat találták meg. A görög lakosság igen szerette Velicset, mivel a megszállás alatt sok görög hazafit megmentett. Az eset Magyarország német megszállása után néhány nappal történt.

Megjegyzem, hogy a Dagens Nyheter idézett isztambuli tudósítója minden valószínűség szerint Badics László volt MTI-tudósító” – üzente haza Vörnle. A stockholmi újság akkor még nem ismerhette Velics szövetségesekhez történt átállásának pontos részleteit.

Ma már tudjuk, hogy útját első beosztottjának, Bogdán Ivánnak görög felesége egyengette. Az asszony, Popella Cirimokosz ugyanis leánytestvére volt az egyik görög ellenállási csoport vezetőjének, s így a Görög Népi Felszabadító Hadsereg (EAM-ELASZ) harcosainak segítségével kijuthattak Törökországba. Velük tartott két zsidó menekült és két brit hírszerző is. Velics korábban mindent elkövetett, hogy megvédelmezze a Görögországban élő magyar állampolgárságú zsidókat is. A magyar zsidók megmenekültek, legalábbis nem esett bajuk addig, amíg ő volt a követ…

Az ankarai magyar követ Badicsról szóló első feljelentését később több is követte. A Sztójay Dömének a „volt MTI-tudósító tevékenységéről” felterjesztett táviratában „leleplezte”, hogy annak a francia nyelvű hetilapnak a főszerkesztője, amelynél Badics dolgozik, „egy Jósé d’Orient nevű zsidó”. „Az illető korábban a Journal d’ Orient című napilap munkatársa volt, amelynél közreműködik Zekerya Sertel, az ismert kommunista érzelmű, zsidó származású napilap-tulajdonos, továbbá Ihsan Boran volt bukaresti török katonai attasé, aki erősen angolbarát érzelmű és több már hasonló beállítottságú levantinus újságíró. A lap természetesen zsidó pénzen indult.”

Miután ecsetelte, hogy „feljelentettje” milyen társaságban érzi jól magát, „jelezni bátorkodik”, hogy a hetilap „Balkán és a Közel-Kelet rovatában egész oldalt szentel Magyarországnak”. „A cikkeket értesüléseim szerint teljes egészében Badics László, az MTI volt isztambuli tudósítója írta, kettőt azokból mindenesetre teljes névaláírásával, illetve kezdőbetűivel látott el.

A cikkeket éles kritikai hang jellemzi Nagyméltóságod kormányával szemben, hangoztatják az állítólagos belső magyar ellenállást és a külföldön élő magyarok munkáját egy ‘új Magyarország’ felépítése érdekében.” Badics – hívja fel a figyelmet a követ – „úgy látszik, a legnagyobb súlyt A török–magyar történelmi kapcsolatok című cikkre helyezte, melyben rövid és igen tudománytalan bevezető után megpróbálja átértékelni a legmélyebben a nemzet lelkében gyökerező magyar hivatástudatot, a kereszténység hősies védelmét a keleti támadókkal szemben… Azt állítja, hogy akkori őseink éppúgy, mint a mostani magyar vezető férfiak tévesen tartották magukat a Nyugat védelmezőinek…” Ám az eredeti francia szövegben. amely a követség által mellékelt újságban olvasható, csak akkori és „mostani magyarokról” van szó. A túlbuzgó követ önhatalmúlag, szájbarágósan tette hozzá a „mostani magyar vezető férfiak” bővítményt, hogy még a „nehézfejű” Sztójay is jól megértse a reá is vonatkozó egyenes és félreérthetetlen célzást… Aztán augusztus 3-i török lapszemléjében újra „megemlékezik” Badicsról, aki egy cikkében július 15-én szót emelt az üldözött zsidókért, és az eddiginél hathatósabb segítség megadására szólította fel a nyugati szövetség hatalmait.

Vörnle már a Kállay-kormány idején is vadászta a török sajtóban felbukkanó zsidó vonatkozású témákat. Nemcsak a Moszkvából 1942 januárjában Ankarába átvezényelt Steinhardt amerikai nagykövetről tartja szükségesnek mindenekelőtt tudatni, hogy zsidó, hanem 1943 áprilisában küldött jelentésében Davis volt moszkvai amerikai nagykövetről is siet megjegyezni ugyanezt. Róla ugyanis szerinte „mind gyakrabban lehet olvasni a lapokban”.

„Ezért legyen szabad egy-két jellemző adatot feljegyeznem” – írja. Kifejti: Davis „feltűnt szovjetbarát viselkedésével és nyilatkozataival”, amelyek „gyakran túllépték a jóízlés határát”. Általános nézet szerint Davist elsősorban üzletei érdekei indítják a szovjet kormányférfiak kegyeinek megnyerésére, feleségének ugyanis az Egyesült Államokban hűtőgépgyára volt, s ehhez piacot kellett teremteni. Úgy mondták, hogy Davis ez irányú törekvése sikerrel járt, és vagyona hatalmas összegekkel gyarapodott. Ezt a példát ezután utódaik, Steinhardték is követték, ha kisebb mértékben is. Steinhardtné főleg cobolyprémekre specializálta magát. Egyébként „úgy Davisék, mint Steinhardték a legszorgalmasabb látogatói voltak az opera mögötti üzleti városrésznek (Sztolesnyikov)…” Íme, ilyesmire is volt ideje egy magyar királyi követnek Ankarában. Nem sokkal Sztálingrád és Voronyezs után…

Badics bármennyire el volt is vágva hazájától, a törökországi francia nyelvű újságokból – és persze segítséggel a török sajtóból is – jól tájékozódhatott az otthoni eseményekről. Az isztambuli újságok gyorsan, széleskörűen és hozzáértő hitelességgel számoltak be a német megszállásról és várható tragikus következményeiről. A hivatalos török hírügynökség, az Anadolu Ajansı budapesti tudósítójának március 20-i jelentése szerint a „német csapatok Horthy kormányzó hozzájárulásával szállták meg Magyarországot. A magyar hadsereg kapcsolatai a különböző német csapatokkal szorosak, lojálisak és barátságosak. Semmilyen incidens nem fordult elő…”

A kormányhoz közel álló Ulus megállapította, hogy a németek Magyarországot katonailag az Ausztria és Csehszlovákia megszállására emlékeztető módszerrel szállták meg. A németeknek minden országban vannak Quisling-szerű embereik… Ha a hírek helytállóak, akkor Magyarország olyan rezsim alá kerül, mint Norvégia és Hollandia…

A La Turquie Magyar katasztrófa című március 27-i cikkében megállapítja, hogy az üldöztetés új hulláma csap át Európán. A szövetségesek magyar földre menekült állampolgárai, a zsidók és a magyar demokraták ugyanarra a sorsra jutnak, mint a hozzájuk hasonló Német-Európa többi országában. Sorsuk a halál, némelykor kegyetlen, némelykor lassú halál.”

A La République március 20-án Kossuth Lajosról mint a magyar szabadság hőséről közöl méltatást halálának ötvenedik évfordulója alkalmából.

A Vatan március 25-én közölte a Törökországi Szabad Magyarok első nyilatkozatát. Eszerint „a Magyarországon a németek által felállított új kormánynak már a névjegyzéke is elég ahhoz, hogy megmutassa: nincs semmi kapcsolata a magyar nemzettel. Az igazi magyarokat mind eltávolították, Sztójay igazi neve Sztojakovics, és szlovén (valójában szerb – a szerk.). A többi kormánytag román, német vagy szlovák eredetű. A megszállás vezetősége azonnal megfojtott mindent, ami kapcsolatos lehet a magyar nemzet lelkiségével és szellemiségével… Láncra verték a magyar rádiót és sajtót, a nemzetiszocializmus propagandáját terjesztik. A rádió azzal van elfoglalva, hogy ismételgesse a náci propaganda elcsépelt bolsevista-, zsidó- és demokráciaellenes jelszavait… A lakosság körében igyekeznek erős antiszemita gyűlöletet kelteni. A rádió már ellenségnek nevezi az angolakat és amerikaiakat, akikről korábban soha nem nyilatkoztak ellenségesen….

Ezt már nem hagyta annyiban Vörnle János követ, aki gyanította, hogy március 19-e után a szabad magyarok sorába lépett mind Badics, mind pedig Újváry Dezső konzul, aki szintén megtagadta a további szolgálatot. Május 13-i táviratában „leszámol” ezzel a „társasággal”, amelyet igyekszik „fajilag” is lejáratni. Sztójaynak jelenti: „Nagyméltóságod kormányalakítása után emigrációba vonult magyar diplomaták és a köréjük csoportosult külföldi magyarok soraiban máris felismerhetők a minden emigrációnál szükségszerűen bekövetkező jelenségek, a széthúzás, az egymás elleni intrika és vádaskodás. Az isztambuli „szabad magyar” társaság a már régebben ott élő magyarországi származású zsidók köréből csakhamar olyan tagokkal is szaporodott, akik nem akarták elismerni Újváry fennhatóságát…

„Mint arról értesülök, a zsidókérdés az ellentéteket elmélyíti, mivel az alighanem félzsidó Újváry és társai idegenkednek attól, hogy mozgalmuk teljesen zsidó szervezkedésnek tűnjék fel, a zsidók pedig elérkezettnek látják az időt arra, hogy végre szerephez jussanak, és Magyarországra való visszatérésüket lehetőleg valami zsíros és jól jövedelmező állással egybekötve előkészítsék…”

Augusztus 3-i lapszemléjében Magyarországgal kapcsolatban a zsidókérdést a török sajtó által taglalt fő témák élén említi, mint amely megelőzi a Budapest elleni légitámadások leírását és a belpolitikai fejleményekről szóló beszámolókat.

„A zsidókérdéssel kapcsolatban azonban meg kell hogy jegyezzem – magyarázza Vörnle –, hogy a török sajtó ebben a viszonylatban az angolszász sajtóhoz és más semleges országok sajtójához viszonyítva igen nagy mérsékletet tanúsított, és kimondottan török forrásból egyetlenegy támadó cikk sem jelent meg ellenünk, amely a zsidókérdés magyarországi fejleményeit tette volna tárgyává. Ennek oka az, hogy a faji kérdést a törökök lényegében velünk azonos síkon szeretik vizsgálni, és ha nyíltan a külpolitikai viszonyok miatt nem is helyeselhetik, hallgatásukkal mintegy megértőleg vették tudomásul a magyar kormány radikális beállítottságát a zsidókkal szemben…”

„A zsidó irányítás alatt álló Journal d’Orient és az angol befolyású La Turquie természetesen első oldalon közölték a különböző angolszász megnyilatkozásokat a magyarországi zsidókérdésről…”

A régi, tapasztalt diplomata – fenti szövegeinek tanúsága szerint – a végén már roppant szánalmas látványt nyújtott. Olyan ember benyomását keltette, aki Sztójayék és a vészkorszakbeli deportálások rendszerének odaadó támogatásával eljutott teljes erkölcsi megsemmisüléséig. Végül azonban tett még egy kísérletet, hogy valahogy átmenthesse magát jobb időkre: a nyilasoknak hátat fordított. Szálasiék ezt annyira rossz néven vették tőle, hogy báró Kemény Gábor „külügyminiszter” feljelentette a hadbíróságon, amely a Honvéd Vezérkar főnökének a „totális harcbavetés minisztériuma” mellé volt kirendelve. Azzal vádolták, hogy egy ankarai táviratában, amelyet még 1944. október 12-én küldött, „a bolsevik világhatalom céljait szolgáló Sztálint dicsőítette, és a magyar kormányt felszólította, hogy az ellenséges orosz kormányt támogassa”.

A nyilasok szemében azonban Vörnle azzal követett el egy ennél még nagyobb bűncselekményt, hogy „október 16-án megtagadta a magyar közszolgálatot. Erőszakkal kényszerítette ugyanis követsége teljes személyzetét, katonai attaséját, ennek helyettesét, hogy vele egyetértésben járjanak el. Ezzel megakadályozta azt, hogy Magyarországnak Törökországban jelentkező óriási katonapolitikai feladatait el tudják látni, valamint hűségükben őket megingatta. A követségen lévő vagyontárgyakat magához vette, a rendelkezési alapban lévő pénzösszeget eltulajdonította, és azóta a rejtjelkulcs segítségével az Ankarában székelő angol, amerikai és szovjet külpolitikai, katonai és hírszerző szervek javára állandótevékenységet fejt ki, ezáltal nyíltan az ellenséghez pártolt.”

Vörnle követ sorsa a háború után rejtélyesen alakult. A korszak magyar diplomáciai szolgálatával és a népbírósági perekkel foglalkozó történészi munkákban tényként említették, hogy a diplomatát bíróság elé állították, elítélték és kivégezték. Perének és állítólagos kivégzésének időpontját azonban nem említették, pedig az akkor elítéltek adatai általában megvannak. E sorok írója azonban a közelmúltban – mint erről a Türkinfóban már beszámolt – Budapest Főváros Levéltárában kiderítette, hogy a követ végzete nem teljesedett be hazájában, mert Vörnle bizonyíthatóan 1947-ben Brazíliában tartózkodási engedélyt kapott. A levéltár őrzi az erre vonatkozó dokumentumok másolatait. Lehet, hogy a kompromittálódott követet – mint annyi más e tekintetben hozzá hasonló személyt – „védőszárnyuk alá vették” és kijuttatták tengerentúlra bizonyos hírszerző szolgálatok. A hidegháború idején ezért ilyenkor „kértek is valamit”. Nem ismeretes, hogy miként alakult Vörnle élete Brazíliában. De ez a mi szempontunkból talán már nem is érdekes.

„Üldözöttje”, dr. Badics László csak 1946-ban tudott hazavergődni. Az MTI híres „politikai meteorológusa”, aki 1944 márciusától tollával külföldről segítette a megszállók elleni küzdelmet, és egyik francia nyelvű ottani írásában emléket állított a nyilasok által kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endrének is, csak egy évtizedet töltött újra otthon. A néhány év múlva elhatalmasodó és fojtogató önkényuralom, a nyomasztó politikai légkör, az ÁVO és a kirakatperek korszaka, barátok meghurcoltatása emigrációba kényszerítették. 1956-tól Kanadában élt. 1994-ben hazalátogatott, s akkor felkereste régi munkahelyét. Akkor készült az alábbi fénykép, amelyen kezet fog e sorok írójával. A képen középen Patak Károly külpolitikai főszerkesztő, Badicstól eltakarva Kopreda Dezső intézményi főszerkesztő látható. Akkoriban jelent meg Badics László A titokzatos szőke nő és más megkésett történetek című könyve, amelynek izgalmas, önéletrajzi ihletésű, lebilincselő fejezetei azt bizonyítják, hogy a politikai tudományok doktora nemcsak befolyásos újságíró, általános tekintélyt élvező, kivételesen rátermett és szemfüles MTI-„hírügynök”, hanem kiváló szépíró is volt.

Utóirat

E cikk szerzőjének ezekben a napokban sikerült nyomára bukkania dr. Badics László Magyaroszágon élő rokonainak. A telefonkönyvben találomra bukkant rá a budapesti Badics András úr nevére, aki másodfokú unokatestvére volt a Kanadában elhunyt újságírónak. Készséges segítségével jutott el a Balaton-felvidéki Szentantalfán élő Vásony Sándorhoz. Ő keresztfia Badicsnak. Bár keresztapja 1956-ban Kanadába történt távozásakor még csak kilencéves volt, jól emlékszik rá, évekig leveleztek. Mint elmondta, birtokában van az egykori MTI-tudósító igen terjedelmes, angol nyelvű önéletrajzi kézirata, s készül ennek feldolgozására. Ehhez azonban még ki kell kérnie a hagyaték örökösének, Badics Kanadában élő jogutód fiának az engedélyét.

Flesch István – Türkinfo
2015. október 5.