Flesch István: Emlék: muszlim ima a kölni dómban – Könyv: Hitler muzulmán ágyútölteléke

            Jelentős személyiség még Wagenknecht párttársa, Sevim Dağdelen asszony is, törökországi kurdok leszármazottja, a szövetségi gyűlés külügyi bizottságának tagja, a migránsnőket felkaroló országos szervezet egyik alapítója. Legutóbb azzal keltett feltűnést, egyben ellenkezést is, hogy egy tévévitában kijelentette: a PKK nem terror-, hanem politikai szervezet. Publicisztikai tevékenységet is folytat, ír német és törökországi lapoknak, így a kurd Evrenselnek (Nemzetköziség).

            Mindezt még ki kell egészítenünk egy nagy névvel: az Iránból bevándorolt perzsa szülők gyermekeként Németországban született német muzulmán orientalista, iszlámtudós, író és publicista Navid Kermaniéval, aki az egyik legbecsesebb irodalmi elismerés, a Német Könyvkiadók Békedíjának a kitüntetettje, valamint a legtekintélyesebb európai napilapok rendszeres cikkírója. Felesége, Katajun Amirpur szintén perzsa eredetű ismert iszlámtudós.

            A hívő muzulmán német Navid Kermaninak híressé vált egy markáns vallomása a párizsi gyilkos merényletekkel kapcsolatban is. „Abban a pillanatban, amikor terroristák az iszlámra hivatkoznak, a terrornak van valami köze az iszlámhoz – jelentette ki egy kölni politikai nagygyűlésen. Keresnünk kell a vitát azzal a tanítással összefüggésben, amely napjainkban világszerte embereket uszít egymás ellen, és meggyilkol vagy megaláz más vallásúakat. Nem elég ugyanis azt mondani, hogy az iszlámnak semmi köze az erőszakhoz” – mondta, majd felszólította a tömegben jelen levő „testvéreit a hitben”, hogy vegyék komolyan állampolgári kötelességüket: lépjenek fel a szabadság és az igazságosság védelmében. „Mindenekelőtt ugyanis rajtunk múlik, hogy ismét érvényt szerezzünk az iszlám legfőbb parancsának, a könyörületességnek.”

            Az iszlámról Európában, de lényegében világméretekben folyó heves vita napjaiban jelent meg egy szintén perzsa családi gyökerű fiatal német történész könyve arról, hogy a második világháború idején a nemzetiszocialista vezetés miként igyekezett saját céljainak szolgálatába állítani-kényszeríteni az uralmi övezetébe került muzulmánokat, illetőleg kik támogatták közülük a németeket. Egyúttal leszámol ezzel kapcsolatos előítéletekkel és tévhitekkel. Az angliai Cambridge-ben doktorált 37 éves szerző, David Motadel jelenleg a London School of Economics világtörténelem-tanára. Művét eredetileg angolul Angliában és az Egyesült Államokban publikálta. Címe ez volt: Iszlám és a náci Németország háborúja. A közelmúltban jelent meg a német fordítás Prófétáért és Führerért – az iszlám világ és a Harmadik Birodalom címmel.

            A Deutschlandfunk rádióállomásnak nyilatkozva David Motadel emlékeztetett arra, hogy Hitler ki nem állhatta a kereszténységet, az iszlámtól azonban valamiféle hasznot remélt. A náci rendszer százezrével soroztatott be muzulmánokat Németország háborúja számára. Emögött elsősorban katonai megfontolás rejlett, az ideológiai szempontok másodlagosak voltak. Valahányszor Hitler a háború alatt ostorozta a katolikus egyházat, mindannyiszor pozitív ellenpéldaként összehasonlította az iszlámmal, amelyet erős, támadó, háborús vallásnak tekintett a gyenge és elpuhult katolicizmussal szemben. A rasszista diktatúra kezdett „gyengédséget” tanúsítani a mohamedánok iránt, ugyanis a náci vezérek a háború előtt még gyakorta megvetően nyilatkoztak a nem európai népekről, a háború alatt viszont meglepően pragmatikusok lettek.

            Elvben például a törököket, az irániakat és az arabokat, amennyiben nem zsidók voltak, mentesítették mindenfajta rasszista faji megkülönböztetés hatálya alól, miután az ankarai, teheráni és kairói kormány eljárt náluk annak érdekében, hogy állampolgáraikat ne érinthessék a náci törvények.    Berlin először akkor érzékelte az iszlám politikai fontosságát, amikor a német haderő 1941–1942-ben muzulmánok lakta területekre hatolt be a Balkánon, Észak-Afrikában, a Krímben, a Kaukázusban, és megközelítette a Közel-Keletet és Közép-Ázsiát. Ekkor megkísérelte mozgósítani a lakosságot az állítólagos közös ellenség, a Brit Birodalom, a Szovjetunió, Amerika és a zsidók ellen.

            Mindenekelőtt azonban a villámháborús stratégia szovjetunióbeli kudarca, a német hadsereg visszaszorulása és az egész kontinensre kiterjedő partizánháború késztette Berlint arra, hogy gyorsan lehetséges új szövetségesek után nézzen. S ennek az igénynek a nácik szemében megfeleltek a muzulmánok is. Idézet Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető beszédéből, amelyet egy sziléziai katonai gyakorlótéren mondott Boszniából érkezett muzulmán tisztek előtt:

            „Egyáltalán elválaszthat-e valami is bennünket, németeket a muzulmánoktól Európában és az egész világon? Teljesen világos, hogy céljaink közösek, és együttélésünknek nem lehet szilárdabb alapja, mint közös céljaink és eszményeink. Németországnak 2000 éve nincs a legkisebb súrlódási felülete sem az iszlámmal. Közösek ellenségeink is, a bolsevikok, Anglia, Amerika és az őket valamennyiüket ellenünk hajszoló zsidók.” Aztán néhány nap múlva a náci párt „fajpolitikai hivatala” funkcionáriusainak kijelentette: „Meg kell mondanom, hogy nem találok semmi kivetnivalót az iszlámban. Mert katonákat nevel hadosztályaink számára, és megígéri számukra a mennyet, ha küzdöttek és harcban estek el. Hát lehet katonák számára gyakorlatiasabb és vonzóbb vallás?”

            Az egyébként vallásellenes Hitlertől is fennmaradt egy némileg hasonló megnyilatkozás: „A mohamedanizmus még engem is lelkesíteni lenne képes az egek iránt!”

            A náci rendszernek az iszlámról alkotott képe természetszerűleg torzkép volt, s e hamis látásmódból származott számos konfliktus – hangsúlyozza a szerző. Mint könyvében is részletesen leírja, a Szovjetunió megtámadása utáni első hónapokban a zsidók megsemmisítésére bevetett különleges SS-alakulatok (Einsatzgruppen) ezrével lőttek agyon muzulmánokat is, főleg hadifoglyokat, mivel körülmetéltségük miatt azt hitték, hogy zsidók. Ez annyira kiélezte a helyzetet, hogy Reinhard Heydrich, a „birodalombiztonsági főhivatal” vezetője, aki mint ilyen – a „végső megoldás” keretén belül – egyben e különleges SS-alakulatokért is felelt, parancsban utasította „körültekintőbb magatartásra” a keleti arcvonal SS-főtisztjeit…

            Minthogy Hitlernek mind több ágyútöltelékre volt szüksége, a Wehrmacht és az SS 1941-től muzulmán önkénteseket toborzott és sorozott be alakulataiba – közöttük bosnyákokat, albánokat, krími tatárokat, valamint muzulmánokat a Kaukázusból és Közép-Ázsiából. A cél az volt, hogy „takarékoskodjanak a német vérrel”, vagyis hogy pótolják a keleti fronton elszenvedett súlyos vérveszteségeket. Bevetették őket minden fronton: még Sztálingrádban, Varsóban, végül Berlinben is. Összlétszámuk megközelítőleg 250 ezerre becsülhető. Megnyerésükhöz bizonyos kivételes vallási kedvezményekben részesítették őket, például alakulataiknál engedélyezték az állatok rituális vágását, ami zsidók esetében kezdettől fogva a náci gyűlöletpropaganda céltáblája volt. Ezt a gyakorlatot a nácik egyik első intézkedésükként, az 1933-ban becikkelyezett „birodalmi állatvédelmi törvényükben” tilalmasnak nyilvánították. A tilalmat azonban 1941-ben feloldották, hogy kedvében járjanak a német oldalon küzdő muzulmánoknak.