„Felhangzik egy hangos, velőtrázó, de reményteljes ugatás” – Fauszt Tímea beszámolója az antakyai földrengést követő mentésről –

A tragikus törökországi földrengést követően újra címlapra kerültek az életmentők és különlegesen kiképzett négylábú társaik. Egy ilyen katasztrófánál semmivel nem helyettesíthető az a tudás, amellyel egy keresőkutya a gazdáját a túlélők nyomára vezeti. Persze az elhunytakat is megtalálják a romok vagy akár a víz alatt is, ha kaptak ilyen kiképzést. Mindkét jelzés rendkívül fontos, és ezek között különbséget tenni az életmentés kulcsa. Ehhez kell a több évtizedes tapasztalat, de erre csak annyit mondok: ezeknek a kutyáknak a kiképzését Lehoczky László irányítja. Az ő képzési módszere garancia és védjegy.

Antakyában tolmácsként segíthettem a magyar önkéntesek munkáját. Először kívülállóként csak annyit láttam, hogy a végeláthatatlan romok mellett a csapat operatív vezetője, Turi László áll a jellegzetes mentőruhájában, szájában szivar, bal hóna alatt egy igencsak kompakt fekete mini kutya. Feszülten figyel. Keveset és röviden beszél: Lehó, te kezdd Hope-pal, kérlek! Péter, most te gyere Kinggel. Niki, te abban a sarokban dolgozz Nózival. Beske tegye össze a romkamerát, Maci bácsi hozza a kocsiból a termokamerát… Majd amikor mindenki ellenőrizte a neki kijelölt helyet, és csak a szűkületek maradtak, az addig parancsnoki hónaljból kissé dideregve tekintgető tacskó, Smile is bevetésre került. Azzal a hivatástudattal, azzal a magabiztossággal, azzal a gyakorlott attitűddel, a higgadt és profi jelzésrendszerével az a kicsi kutya megmutatta mindenkinek – aki addig kételkedve sandított rá –, hogy milyen a magyar virtus. Ott a terepen, a munkáját végezve, semmivel nem volt kisebb, mint a többiek.

Amikor Smile éppen nem volt szolgálatban, mi, csapattagok kézről kézre adtuk, szeretgettük, takargattuk, kabátunkba gyömöszöltük vagy plédbe csavartuk.

– A kutyáink? Négy csoda! Mindent megtettek gazdáikért. Nagyon megmaradt bennem, ahogy Hope ül a romon, és ültő helyében elaludt, majd arra riadt, hogy elkezdett oldalra dőlni. De amint Lehó szólt neki, mintha új akkumulátort kapott volna, máris ment, hogy végezze a feladatát – emlékszik vissza Turi László, amikor a kutyák teljesítményéről kérdeztem.

Valóban így volt. Minden kutya fegyelmezetten, odaadóan, fáradhatatlanul követte a gazdái utasításait, a jelzéseik között is leginkább gazdáik tudnak különbséget tenni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy „értenek a nyelvükön”.

Sok idő nem jutott a pihenésre, de amikor a munkából visszatérve bementem a magyar csapat sátrába, azt láttam, hogy elsőként a kutyákról gondoskodnak. Etetés, itatás, tisztogatás, takargatás, hálózsák, majd maguk arra a 17 centiméterre fekszenek le a polifoamon, ami még megmaradt, miután a kutyáik kényelmesen bekészítették magukat az együttalváshoz. Persze Turi Laci kényelmesen elfért, és Binda Niki is, hiszen Smile és Nózi nem foglal akkora helyet, mint King Lukács Péter és Hope Lehoczky László mellett.

Smile alig pihenhette ki magát a földrengést követő mentésből hazatérve, máris apai örömök elé nézett.

– A kis Smile-ok most hathetesek, lassan gazdisodnak. Családi kedvencek lesznek. Ketten vannak, két fiú. Nagyon jólnevelten viselkednek, nem is vagyunk hozzászokva, hiszen nálunk 8-9 tagú almok szoktak lenni, akiknek az a hivatásuk, hogy lebontsák a házat. Most, hogy ketten vannak, egymással, illetve a gyerkőceinkkel vannak elfoglalva. Valaki mindig pátyolgatja őket. Most, hogy Vito is itt van, nagyon furcsa, milyen pindurik. Figyelni kell, hová lépünk – mondja Turi László, aki a kiskutyák egyikét Ahmetnek akarta ajándékozni.

Annak a most ötéves kisfiúnak, akit a csapat Törökországban, Antakyában mentett ki romba dőlt házuk alól a földrengést követő 120. óra tájékán. A kisfiú nagyszülei úgy érezték, hogy most még nem tudnának megfelelően gondoskodni egy kiskutyáról. Ha igent mondtak volna, a kölyök Smile is az elnöki különgéppel utazhatott volna Törökországba, mint ahogy Hope is jöhetett Ahmetet meglátogatni, illetve a törökországi Mancs-szobor március 30-i hivatalos avatására.

Mint minden hírességnél megszokhattuk, ez esetben is főleg csak Smile-ról esik szó, a csöppségek anyukájáról alig tudunk valamit. Ezt itt és most pótoljuk. – A kicsik anyukája Zizi névre hallgat, 5 éves, és egyébként a kisfiam, Bence kutyusa. Bence és Zizi között 6 nap van születési időben – árulta el Turi László. Smile egyébként 2011. június 2-án született, és 8 kilót nyom. Hát ezért zsibbadt mindenki karja egy idő után, mikor a nagy hidegben pátyolgattuk. Kis vasgyúró az a kutya.

– Smile imád utazni. Viszont már azért érződik, hogy nem fiatal, többet pihen, és lassan átadja a stafétát az új generációnak – osztja meg terveit Turi László. És hogy kié lesz a staféta? St. Georges Hill Black Legendé, vagyis a Szent György-hegyi Fekete Legendáé. Hívónevén: Vito. Belegondolva hogy kiknek a kezei alatt, lába mellett fog felnőni a csöppség, valószínűleg – nomen est omen – fogunk még hallani róla.

– Vito egy energiabomba és egy szeretetbomba keveréke. A program, amit végig fogunk csinálni, a Mancs gazdája és kiképzője – Lehoczki Laci – által kifejlesztett képzési módszer alapján zajlik majd. Meggyőződésem, és az eredmények is azt mutatják, hogy ez a legjobb út. Smile terelgeti Vitót, ha kell, oda is koppint, de nagyon jól viszonyul hozzá – meséli Turi László.

Antakyában megtanultuk, hogy pár másodperc alatt milyen fordulatot vehet akár több százezer ember sorsa egy természeti katasztrófa nyomán. Számtalan alkalommal beszélhetünk szerencsés véletlenről ilyen helyzetekben, de egy valamit nem lehet a véletlenre bízni: az időben érkező professzionális segítségnyújtást.

Ebben a csapatban mindenki tudta a dolgát. Csak álltam és bámultam, milyen profi mindenki. Akkor bele sem gondoltam mennyi – számunkra láthatatlan – idővel és áldozattal jár, hogy éles helyzetben így tudnak együttműködni. Ezért is történhetett meg az, hogy a csapat kutyái olyan helyen jelezték élők jelenlétét, ahol más csapatok kutyái már csak elhunytakat mutattak. Így történt Ahmet esetében is. Az ő házának a romeltakarítása is rövidesen megkezdődött volna, ha a magyar önkéntes mentőcsapat kutyái nem jelzik, hogy van még remény a kövek alá szorulva… Így is lett.

„Békeidőben” az önkéntes mentők alig kapnak figyelmet. Amikor megtörténik a baj, hatalmas médiafelhajtás kellős közepén találják magukat, majd rövid időn belül újra elhallgatnak a mikrofonok, nem tülekednek a kamerák. Ők azonban láthatatlanul dolgoznak tovább, hogy azokra a napokra készüljenek, amikor más már nem segíthet. De a szívet tépő gyászban és őrjítően bizonytalan várakozásban felhangzik egy hangos, velőtrázó, de reményteljes ugatás – ott kell folytatni a kutatást!…