Erdoğan és Atatürk

erdogan_atatürkAmikor Erdoğan elnök pártja váratlan, ám döntő győzelmet aratott a 2015. november 1-jei törökországi választásokon a megfigyelők azt a következtetést vonták le, hogy a törökök ezzel a stabilitásra szavaztak. Egy hónappal később, miután a törökök lelőttek egy orosz katonai gépet és kiújultak a harcok az ország délkeleti részén a stabilitás sokkal bizonytalanabbá vált, mint korábban. Erdoğan veszélyes vizekre evezett, de népszerűsége a helyi és nemzetközi feszültségekkel együtt nőtt.

Az emberek továbbra is keresik Erdoğan népszerűségének titkát, sokan úgy vélik, hogy Törökország megalapítójának, Musztafa Kemal Atatürknek sikerét követi. Főleg az erős hagyományokon alapuló populista nacionalizmus és a sértett egyenlősdi az, amit örökölt tőle.

Erdoğan és Atatürk gyakran szembenálló feleknek tűnhetnek. Atatürk támogatói szerint ellentét van a modernizátor és szekularista és a nyugatellenes iszlamista között.

Nem sokkal a novemberi választások ez az ellentét másban is megnyilvánult. Erdoğan vendégeket hívott új, 1000-szobás elnöki palotájába, hogy együtt ünnepeljék a Török Köztársaság alapításának évfordulóját, miközben mindenkit arra emlékeztetett, hogy az állam alapítói egykor a nemzetet Atatürk palotájában ünnepelték „nőkkel, keringővel és pezsgővel” mialatt a szegények a túlélésért küzdöttek cipő és ruha nélkül, kilátástalannak tűnő helyzetben. Majd így folytatta: hosszú küzdelem után végre sikerült megszüntetni a különbséget a „köz és a köztársaság között”. Erdoğan azt mondta vendégeinek, hogy azzal, hogy meghívta őket az új rezidenciájára, azt akarja szimbolizálni, hogy valójában ez az épület a népé és a nemzeté is.

Az elmúlt választások eredménye részben attól függött, vajon hisznek-e neki az állampolgárok.Azt gondolják-e, hogy valóban mindenkié Erdoğan palotája vagy, ahogy a kritikusok állítják, egyre inkább erős és elérhetetlen zsarnokká válik? A legtöbben mellé állnak, csakúgy, mint közel egy évszázada Atatürk mellé.
Ironikus, hogy Erdogan Atatürk-éra elleni kirohanásai azonban kísértetiesen hasonlítanak azokra a támadásokra, amelyet maga Atatürk intézett az oszmán szultánok ellen, kiknek hatalmát megdöntve létrehozta a modern Törökországot.

Erdoğan felszólalásaiban idegen elitként próbálja lefesteni elődeit, akiknek európai modorossága közönyössé tette őket a nép kultúrája és igényei iránt. Atatürk is azon volt, hogy ebben a színben tüntesse fel a késői oszmán dinasztiát, azt mondván, hogy „idegen hódítók, őrültek és pazarlók”, akiknek romlottsága veszélybe sodorta a török nemzetet.

Pezsgő és keringő helyett Atatürk-éra az őrült Ibrahim szultán népszerű történetét kínálta, aki „borostyánt szedett afrodiziákumként”, hogy „jobban tudjon teljesíteni a nőknél”, miközben török katonák haltak meg a harcokban. Hogy maga mellé állítsa a közvéleményt, először eltörölte az Oszmán Császárságot, majd a kalifátust is. Atatürk azzal vádolta meg az oszmán szultánokat, hogy elárulták a nemzetet, mert a britek támogatásával tartották fenn korrupt hatalmukat. Atatürk kétségtelen kárörömmel jegyezte meg, hogy az utolsó oszmán szultán, mint „minden mohemedánok kalifája” az angolok védelméért folyamodott, de kivégezték egy angol hadihajón Isztambul falain kívül.

Atatürk retorikája erre a kritikára épült, fókuszában rezsimjének a török nép értékei és jólléte iránti elkötelezettsége állt. Jelmondata ez volt: „Törökország a törököké” és „a falusiak a nemzet legfontosabb tagjai”. Arra törekedett, hogy a mindennapi emberek sajátjuknak érezzék az új nemzetállamot. Atatürk kormánya fontosnak tartotta, hogy tiszteljék az embereket, a népet és a kultúrájukat.

Az anatóliai parasztok egyszerű nyelvén szólt, nem az oszmán bíróságok által használt érthetetlen arab és perzsa keveréknyelven. Királyi paloták helyett múzeumokat ígért, amelyek büszkén mutatják be a vidéki viseletet és szőnyegeket; és iskolákat, amelyek felkészítik (az egyszerű embereket), hogy elfoglalhassák helyüket az ország kormányzó elitjében.

Idővel természetesen Atatürk uralma kitermelte a saját elitjét, és a vidéken élők tudatában voltak annak, hogy ők kívül rekedtek ezen. Az autoriter rezsim nem váltotta be ígéreteit, a vidéki szavazóknak gazdasági stagnálást, egypártrendszert hozott, ahelyett, hogy hatalommal ruházta volna fel őket.

Erdoğan rendszere is valószínűleg ugyanezt teszi, és idővel ugyanúgy emlékeznek majd rá vissza. A kezdeti ígéretek és módszerek nem sokban különböznek attól, amivel Atatürk próbálkozott. A novemberi választások után az egyik kormánypárti újságíró arról számolt be, hogy az emberek, akik Erdoğanra és pártjára szavaztak az őket megillető helyet követelik a „médiában, a felsőoktatásban és az elit városrészekben egyaránt”. Az újságírónő szerint a demokrácia eljövetelével „a nagy nemzet bástyáit meghódítják” vagyis a falusiak még mindig arra várnak, hogy az országuk számba vegye őket is és azt szeretnék, hogy Erdoğan sikert érjen el ott, ahol korábban Atatürk elbukott.

Ami különösen zavaró momentum a török politikában az az, hogy Erdoğan leghangosabb liberális kritikusai Törökországban és külföldön osztják Atatürk rezsimjével szemben megfogalmazott kritikáját. Ez az oka annak, hogy kezdetben sokan azért támogatták Erdoğan pártját, mert azért harcolt, hogy változtasson az ország merev, iszlám-ellenes szekularizmusán és az antidemokratikus militáris és bürokratikus struktúrákon.
Atatürk bírálása korábban tiltott volt. Valójában Törökország elmúlt egy évtizedes liberalizációja hozta meg a régóta óhajtott párbeszédet arról, hogy az Atatürk rezsim gyakran elnyomó volt.

A történészek egyre inkább bizonyítják, hogy Atatürk modernizációs reformjai nem voltak olyan széles körben népszerűek, mint ahogyan a hivatalos történetírás korábban állította, inkább felülről vezérelve, autoriter módon alkalmazták őket a népen, amely rossz néven vette, hogy megfosztották iszlám hitétől és hagyományos kultúrájától.

Bizonyos értelemben a tudósok és más megfigyelők megpróbáltak a szmokingok és a cilinderek mögé nézni, amelyek az Atatürk elit modernitását szimbolizálták, hogy észrevegyék az összetéveszthetetlen Hitler-bajuszt, amelyet sokan büszkén viseltek.

Napjainkban, ahogy Erdoğan egyre inkább zsarnokká vált, még most is van néhány történész, aki kitart mellette, azt hangoztatva, hogy Atatürk bűne valamiféleképpen mentség az újságírók bebörtönzésére.
Gyakoribb azonban a kritikus szemlélet. Néhány újság, köztük a Der Spiegel német lap egy cikkében egészen kritikusan fogalmazott Erdoğannal szemben, mindazonáltal Atatürköt is úgy festette le, mint olyan embert, aki keveset törődött a nép vallásos, konzervatív többségével.

Az a helyzet, hogy a liberális írók Törökországban és külföldön is egyre inkább azt hangsúlyozzák, hogy az összehasonlítás alapja Erdoğan és Atatürk autoriter kormányzása. Néhányan úgy vélik, hogy Törökországban folytatódik a tekintélyelvűség politikája és a törökök mindig is erős vezetőt akartak, aki uralkodik felettük. Röviden úgy foglalható mindez össze, hogy ha a liberális elemzők nem tudják megérteni Erdoğan népszerűségét, Atatürkét sem lesznek képesek megérteni.

Az egyenlőség eme sérült érzését a vezetőik kihasználják és sajnos inkább a diktatúra, mint a demokrácia megszilárdítására törekednek. A populista nacionalizmus az emberek legjobb és legrosszabb hajlamaival játszik, és Erdoğan csakúgy, mint Atatürk mesternek bizonyult abban, hogy mindkettőt kellőképpen kiaknázza.

A november 1-jei választást követően a támogatói közül néhányan úgy vélték, hogy a nyugati megfigyelők nem vették észre Erdoğan hatását, mert elit buborékban élnek, az átlag törököket nem értik meg. A választás előestéjén a nyugati megfigyelők valóban meglepődtek azon, hogy az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) támogatói hosszasan beszéltek Erdoğan sikereiről, amelyeket a szegények orvosi ellátásában ért el. Később, ahelyett, hogy a választásról beszéltek volna, a következő két ember, akikkel beszéltem, azt ecsetelte, miben mesterkednek a zsidók. Semmi jóban, mint kiderült.

A nemzeti vagy népakarat nevében eljárva Atatürk létrehozta a demokratikus Törökország kormányzásának fontos alapvető elemeit, beleértve a parlamentet, a választási rendszert és nem utolsó sorban legalább egy politikai pártot. Ebben a szellemben Erdoğan az illiberális demokrácia továbbfejlesztett formájában uralkodik, amelyben a gondosan irányított tömegtájékoztatás ugyanazt a támogató szerepet játssza, mint Atatürk idején.

Mindkét vezető következetesen több tiszteletet mutatott a népakarattal szemben amennyiben elvont fogalmakról volt szó és nem konkrét kérdésekről, mint a szabad választások és a sajtószabadság, amelyeken keresztül a népakarat valóban megnyilvánulhatott volna. Hasonlóképpen, mindketten készek voltak lábbal tiporni a kisebbségek jogait és azokét, akiknek személyes nézetei nem vágtak egybe a nemzetével.

Nem meglepő, hogy a népakarat eszméje – bár különböző megnyilvánulási formában – alkotja demokrácia és a fasizmus vezérelve is. Mikor Atatürk kijelentette, hogy „a népet illeti meg a feltétel nélküli uralom”, az alapvető liberális eszmét idézte meg, de egyben emlékeztette is a népet, hogy ő mentette meg Törökországot a sötét erőktől, akik el akarták venni ezt a szuverenitást.

Atatürk azt állította, hogy a függetlenségi háború megnyerésével kiragadta a törököket az európai imperialisták és nem muszlim kisebbség karmai közül. Atatürk szekularizmusa sok istenfélő törököt elidegeníthetett, akik viszont felfogták, hogy csodával határos módon nyereséget aratott egy sor ellenség – az angolok, a franciák, az olaszok és a görögök, örmények felett, akik mind keresztény népek.

Erdoğan saját ellenségeit – akik tágabb értelemben a nemzet ellenségei – hasonlóképpen látja: baljós, kaleidoszkóp-szerű képben állnak össze a hasonló erők: Amerika és Európa, zsidók és örmények, Fethullah Gülen hitszónok követői és most már valószínűleg Putyin is.

A magáról alkotott, a külföld és a törökök felé vetített képen keresztül Erdoğan azt sugallja, hogy egyedül ő képes megvédeni népét ezekkel az erőkkel szemben. Retorikájának vonzereje részben a paranoián alapul. Mélyebbre nyúlva fellehető a hagyomány, amelyet nem lehet teljesen elválasztani a demokratikus ideáloktól, amelyek mellett állandóan – bár kevéssé meggyőzően – érvel.

Amikor Erdoğan hatalomra került, sokan reménykedtek abban, hogy Törökországban olyan liberális demokrácia jön létre, mint Németországban. Mások úgy vélték, az ország az iszlám teokrácia uralma alá kerül, mint Irán.

Törökország azonban maradt Törökország. Az Atatürk és Erdoğan közötti hasonlóságok arra szolgálnak, hogy emlékeztessenek: a populista nacionalizmus és a sértett egyenlősdi eszméje se nem nyugati, se nem iszlám vonás, hanem világszerte terjedő jelenség. Megrázó a hasonlóság Putyin Oroszországával, Modi Indiájával, Berlusconi Olaszországával, Orbán Viktor Magyarországával és még Donald Trump Amerikájával is, ami felfedi, hogy az efféle érvelés, amely meghatározó volt a huszadik századi politikájában, a huszonegyedik században is tovább virul.

Forrás: www.politico.eu

Fordította: Kollár Kata – Türkinfo