Eltelt az első évem Törökországban

Nos igen, valóban ma egy évvel ezelőtt jöttem ki. Félelmetes gyorsasággal szaladt el az idő… Ilyenkor szokás valamiféle számvetést vagy összegzést készíteni, gondoltam megpróbálom én is átgondolni, hogy mi változott az elmúlt egy évben. Van rá egy jó szó:minden.

Visszanéztem a blogomat, amikor egy évvel ezelőtt elkezdtem beszámolni az első élményeimről. Minden új volt, az ízek, az illatok, az emberek, felsorolni sem tudom. Az élményanyag mennyisége azóta sem csökkent, nap mint nap botlok valami újdonságba és biztos vagyok benne, hogy ez még jó sokáig így lesz. Az első sokkon azért már túl vagyok, végig követhettétek az új felfedezéseimet és csetléseim-botlásaimat – ráadásul be sem számoltam mindenről :).

Nem éppen az ideális helyen sikerült belekóstolnom a törökországi létbe, de nem panaszkodhatom, mert a látókörömet jócskán kiszélesítette – néha úgy éreztem, túlságosan is. Nagyon sok helyre eljutottam nemcsak itt a délkeleti vidéken, de az egész országban, ezáltal volt szerencsém saját szememmel látni az országon belüli különbségeket. Erről több soron is írtam már Nektek. Megízleltem milyen az élet a kurdok lakta vidéken, egy kicsit beleláttam az életükbe minden furcsaságukkal együtt. Megtapasztaltuk milyen az, amikor az indulatok elszabadulnak és felszínre törnek, és milyen hatással van mindez a mindennapi életünkre, közvetlen kis környezetünkre. Voltak nehéz pillanataink, amikor odakint a városban éppen komoly tüntetések folytak és nem ajánlották, hogy bizonyos kerületekbe menjünk, vagy amikor a tüntetések tettlegességig fajultak.

Nem mondom, hogy az utóbbi időszakban teljesen nyugodt szívvel tudtam odakint a városban mászkálni, ugyanakkor hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy semmi értékes nincs itt. A város nagyon sok építészeti remekkel rendelkezik, 15.-16. századbeli karavánszerájokkal, 5.-6. századbeli keresztény templomokkal, nem is említve a diyarbakıri falat, amelyről azt mondják, hogy a világon a második leghosszabb a kínai nagy fal után. Az óváros sajátságos autentikus hangulata magával ragadja a legkonzervatívabb látogatót is, a zsibvásárszerű színes forgatag bárkinek kellemes élményeket szerezhet. Lehetetlen betelni a falakból sugárzó történelemmel, a város históriája szinte megérinti az embert. A helyi jellegzetes ételek, a grillezett máj vagy a döner illata ínycsiklandóan terjeng a levegőben, ellenállhatatlan vágyat érez az idegen, hogy áldozzon a gasztronómia oltárán. A város mellett fut a Tigris-folyó, a „termékeny félhold” egyik híres folyója, már maga a látványa különleges, ha végigpörgetjük a történelmi tanulmányainkat. Rengeteg szépség lakozik itt, aki a „mesés kelet” gyöngyszemeire vágyik, az erre, az ország keleti részén találhatja meg.

A lakóhely csak egy része a mindennapi életnek, sokkal fontosabb az, hogy kivel osztjuk meg. A kezdeti tétova lépéseimet nagy szeretettel fogadták az új ismerősök, ebben a zárt közösségben nagyon sokat segítettek. Kellett egy kis idő, amíg rájöttek hogyan is kell egy külföldivel „bánni” és nekem is meg kellett tanulni, hogy ők hogyan „működnek”. Már tudom, hogy milyen itt a látogatósdi, mik az íratlan protokoll szabályok, mik a hagyományok. Ismerem az itteni ünnepeket, étkezési szokásokat, családi összejöveteleket. Viszonylag elboldogulok a török nyelvvel, ismerem a mindennapi szófordulatokat, mire mit illik válaszolni, mikor mit illik mondani. A saját szintemen tudok beszélgetni, ha valaki angolul is tud, akkor egy sajátos angol-török keveréknyelven próbálom kifejezni magam :).

Nem mondom, hogy olyan egyszerű volt ezt az életet megismerni és megszokni. Persze, hogy nekem is adódtak a meg nem értésből, másságból eredő problémáim, voltak húzósabb napok, voltam elkeseredett és szomorú. De aztán mindig a helyére kerültek a dolgok a fejemben és mentem tovább az úton, Önder mindig segített, hogy megértsem az itteni gondolkodást és ritmust.

Végig figyelemmel szemléltem a körülöttem zajló világot, sok minden van, amit nagyon megkedveltem és van olyan, ami még mindig furcsa. Nem szenvedek a honvágytól csak olyan normális módon, persze hogy a család és a barátok nagyon hiányoznak. És a Pick szalámi, na meg a tejföl sós kiflivel majszolva. Nem folyok bele, mert már unásig ismerhetitek hogy mi az, amit hiányolok innen :). Hogy hol a haza, az nem is kérdés, odahaza. De az otthon az már itt van, itthon.

Nem, nem bántam meg, bár még mindig nagyon hosszú út áll előttem, hogy igazán itthon érezzem magam. Sok minden vár ránk, újra szedjük a sátorfánkat és bizony újra meg kell ismerni egy másik világot. Mert biztos vagyok, hogy az, amit itt láttam csak egy fajtája a török létnek, nem is olyan sokára egy teljesen mással kell találkoznom. Új év, új élet…

Remélem Ti is legalább annyira élvezitek a velem való utazást, mint amennyire én azt, hogy mindezt megmutassam Nektek. Igen, fizikailag valóban messze vagyunk egymástól (de azért szerencsére nem áthidalhatatlanul), de talán így egy kicsit közelebbinek tűnök és nem veszek el Ázsia ködös világában.

TéDé