Bálványok és emberábrázolás az iszlámban

Továbbra is folytatódik a vita arról, hogy az iszlámban megengedett-e az ember ábrázolása, főképp az Iszlám Állam ősi iraki építményeket sújtó ikonoklaszta támadásai után. Annak ellenére, hogy az iszlám történelme során általában engedményt tettek az  emberábrázolást illetően.

Jól ismert, hogy az ősi időkben, az iszlám előtt, az Arab-félsziget törzseinek saját isteneik voltak, akiknek oltárt vagy egyszerűen csak kőtömböket állítottak, és ezeken állatáldozatokat mutattak be. Ábrázolásaik a Kr. előtti első évezredre tehetők, és ebből az időből nagyméretű templom-maradványokat is találtak. A holdat tisztelték a legszélesebb körben, míg az Allah nevű, kevésbé jelentős istenhez csak időnként fohászkodtak.

„Ezek az arab istenségek, sokféleségük miatt különböző kategóriákba sorolhatók. Közülük néhány elvont ideák megszemélyesítése: jadd (szerencse), sa’d (kedvező, szerencsés), rida’ (jóakarat, szívesség), wadd (barátság, szeretet), és manaf (magasság, magaslat). Bár eredetileg elvontak, meglehetősen konkrét formában jelenítették meg őket” tudhatjuk meg Saikh Inajatullah „Pre Islamic Arabian Thought” (Iszlám előtti arab gondolkodás) című írásából. A mekkai Kába kő egyre nagyobb jelentőséggel bírt: már nem csupán az éves, Ábrahámra emlékező zarándoklat célja volt, hanem a környékbeli törzsek itt mutatták be bálványaikat is. Mohamed próféta idejében, a 7. századra már mintegy 360 bálvány volt a Kába szentélyben. A tudós, Ahmad Mohammad Issza rámutat, hogy a Korán egyik verse felszólítja a híveket, ne mutassanak be áldozatot köveknek. A Korán előbb említett versében a kő bálványt jelent, ezzel elismerve, hogy léteztek és felajánlásokat tettek nekik. Az al-Iklász fejezet is nyíltan kimondja, hogy a politeizmus minden formáját el kell utasítani.

Habár a Korán sehol sem utasít arra, hogy a bálványokat le kell rombolni, egy későbbi, a Próféta cselekedeteiről és tanításairól szóló gyűjteményekben (hadísz) úgy említik, hogy ő tisztította meg a Kábát azáltal, hogy kitiltotta a bálványokat. Az évszázadok során az iszlám hittudósok különböző nézeteket vallottak ezeknek a gyűjteményeknek a hitelességét illetően, voltak, akik teljes mértékben elfogadták, mások egy az egyben elutasították a forrásokat. Az egyik legnagyobb ellentét az iszlám szunnita és síita irányzatai között abból fakad, hogy különböző hagyományokat fogadnak el.

Issza az erre a kérdésre vonatkozó hat hadíszt idézi, miközben meg is cáfolja azokat, mivel az idők során jelentésük kibővült és olyan tételeket is magukba foglalt, amit eredetileg nem tartalmaztak. Ezek közül az egyik legfontosabb például az, hogy Mohamed próféta az otthonába semmilyen, a kereszt szimbólumát tartalmazó dolgot nem engedett be. Ezt úgy értelmezték, hogy bármilyen keresztet ábrázoló dolgot meg kell semmisíteni a tulajdonosra való tekintet nélkül. Másrészről Issza megjegyzi, hogy a kereszt a kereszténység jelképe és ezért nem kellene egy vallásos muszlim házában lennie.

Egy másik példa a hadíszból, úgy tartják, hogy a Próféta azt mondta, az angyalok nem lépnének be egy olyan házba, ahol ábrázolások vagy kutya van. Az ábrázolás úgy értelmezendő, mint egy élőlény képmása, aminek birtoklását súlyos bűnnek tartották, és előfordulásakor szigorúan büntették a tulajdonosát. Az ábrázolások ilyetén felfogásának hátterében az áll, hogy Isten teremtett minden élőlényt, az ember viszont nem teremthet. Issza arra mutat rá „Festészet az iszlámban” című könyvében, hogy az ábrázolások értelmezésénél úgy tűnik, az író elfelejti, hogy a fákat, hegyeket és hasonló dolgokat is az Isten teremtette, de ábrázolásuk mégis engedélyezett a művészetben.

Mohamed próféta után

Régészek emberi alakokat ábrázoló festményeket fedeztek föl néhány palota falán az Omajjád-korszak idejéből (661-750), a korszak a Próféta halála után csupán 31 évvel kezdődött. Az arabok az Arab-félsziget elhagyva láthattak római kori templomokat és szobrokat, illetve a bizánci korból fennmaradt freskókkal díszített kápolnákat. Akkoriban ez és a képmásokat ábrázoló érmék használata sem zavarta őket.

Úgy tartják, a Próféta még bizánci érméket is elfogadott lánya, Fatima hozományaként. Szóval semmi nem szólt a festett vagy faragott figurális ábrázolások ellen, amennyiben azokat nem imádták istenként vagy isten helyett.

Ez a korszak nyilvánvalóan a bizánci képrombolás időszakáig tartott, mely 726 ás 787 között, majd 814 és 842 között zajlott. A két időszak alatt az egyház és a birodalmi államvezetés vallásos képeket és ikonokat pusztított el. Bizonyára az arabok tisztában voltak az ellentéttel azok között, akik támogatták a vallásos ábrázolást, és akik nem. Mindezek után nem csak elfoglalták a bizánci területeket, hanem Konstantinápoly falainál álltak, hogy bevegyék a várost.

Annak ellenére, amit a különböző hadíszokban olvashatunk, és amit a kommentátorok magyaráztak, kétféle megoldás is létezett. Az egyik megengedte a kétdimenziós ábrázolást, lehetővé téve a festőknek, hogy élőlényeket ábrázoljanak a miniatúrákon, a bábosok pedig folytatni tudták a híres Karagöz árnyjátékok előadását a 15. század után. A másik megoldás az volt, hogy az élőlényeket árnyékok nélkül ábrázolják, és mivel az európaitól eltérően az iszlám festészetben soha nem alakultak ki a realista perspektivikus ábrázolásmódok, a muszlim festők továbbra is zavartalanul alkothattak.

„A Korán nem tiltja a Próféta képmásait” című könyvben a szerző, Christiane Gruber azt írja: „Ha az iszlám jogot nézzük, nem fordul elő egyetlen törvényes döntés vagy fatva [vallásjogi döntés] sem a történeti gyűjteményben, ami kifejezetten, határozottan tiltja a figurális ábrázolást, a Próféta képmásait is beleértve. Miközben online már újabb keletű fatvákat is találhatunk, az ábrázolásokhoz kapcsolódó tilalmak bevezetéséhez legközelebb álló intézkedés 2001-ben, online jelent meg a táliboktól, amikor elkezdték lerombolni a bámijáni Buddhákat.”

A szobrászat soha nem vetette meg a lábát a muszlim világban, és csak a 20. század második felében vált megbecsült művészeti formává Törökországban.

Forrás: Hürriyet Daily News

Fordította: Mező Anikó – Türkinfo