Ankara lazít a szoros amerikai szövetségen

Sajátos játszmába kezdett Törökország. Igazolják ezt az észak-iraki kurdok elleni egyre erőteljesebb és gyakoribb fellépésektől a grúz–orosz konfliktus idején mutatott látványos, a Moszkvához fűződő szálak erősségét jelző visszafogottságon át az örmény nyitásig. Eközben a rugalmas elszakadás jeleit látva egyre nyilvánvalóbb, hogy a szoros amerikai–török szövetség lazulóban van. Ha valaki kételkedett a NATO nyújtotta kollektív védelem hatékonyságában, vagyis abban, hogy az északatlanti szervezet támadás esetén meg akarja és képes is megvédeni bármelyik tagját, a múlt heti budapesti védelmi miniszteri találkozó aligha állította helyre a bizalmát. A NATO a válság egyértelmű jeleit mutatja.

Az Európa és az Egyesült Államok között húzódó hagyományos választóvonal mellett egyre újabbak keletkeznek. Így a vonakodó „régi Európa”, valamint a nosztalgiából, gazdasági előnyök reményében vagy éppenséggel zsarolásnak engedő és a terrorizmus elleni harcba katonáit egyre nagyobb számban idegenbe küldő „új Európa” között, vagy az Amerika meghosszabbított kezeként Európát bomlasztó Nagy-Britannia, s vele szemben az egyetlen önálló atomütőerővel rendelkező és egyre ambiciózusabb franciák, a sodródó Németország, a két hatalmas szomszédjától egyformán rettegő, s távoli „pártfogója”, Washington védőszárnyai alá búvó Lengyelország között stb. Hol helyezkedik el ebben az egyre szövevényesebbé váló rendszerben a NATO második legnépesebb hadseregével rendelkező Törökország? Egy-két évvel ezelőtt még egyértelmű lett volna a válasz: természetesen Amerika oldalán. Manapság ez egyre kevésbé látszik biztosnak. Látványos szakításról persze szó sincs, a rugalmas elszakadás jelei azonban egyre szembeötlőbbek, olyannyira, hogy már Washingtonból is látszanak. A tehetetlenségi nyomaték teszi-e, vagy a lengyelekéhez hasonló helyzet, hogy miután Iránnal és Oroszországgal is haragban van, az éberségre intő jelek ellenére ragaszkodik a kettő között elterülő Törökországhoz? Az Oroszországot megkerülő olaj- és gázvezetékek építésére vonatkozó elképzeléseknek szinte egytől egyig Törökország a kedvezményezettje. A Grúziában történtek az e vezetékek kiindulási pontjául szolgáló közép-ázsiai országokat már ráébresztették, hogy abból a kelet–nyugati folyosóból, amelynek megvalósulásában, mint gazdasági fejlődésük zálogában a kilencvenes évek eleje óta bíztak, nem lesz semmi. A kemény grúziai orosz fellépésre adott európai választ enyhének találták. Amerika magatartása is engedékenyebb volt az általuk elvártnál, amit gyengeségnek értékeltek, néhányan közülük azonban – mint például Azerbajdzsán és Grúzia – Törökország ambivalens viselkedését tartották a legkiábrándítóbbnak. Tbiliszi több támogatást remélt, jóllehet számára is világos, hogy Törökországot egyre szorosabb szálak fűzik Moszkvához. Ám, hogy ilyen kiélezett helyzetben is Oroszország barátsága lesz számára a fontosabb, arra nem számítottak.

Azerbajdzsánban régi sebeket tépett fel Abdullah Gül török államfő örményországi látogatása is. Nemcsak azért, mert az örmény elnök személyében olyasvalakivel parolázott, akit Bakuban az azeri– örmény háborúban elkövetett, a srebrenicaihoz hasonló népirtásban tartanak vétkesnek, hanem a kaukázusi stabilitási és együttműködési platform ötlete miatt is. Az a tény, hogy ezt az orosz vezetéssel létrehozandó szervezetet éppen Törökország ajánlja fel a kaukázusi országoknak biztonságérzetük fokozására, Bakuban nagyon emlékeztet az 1920-as évekbeli helyzetre, amikor Ankara tétlenül nézte, hogy Azerbajdzsánt a Szovjetunió bekebelezze. Törökország a kaukázusi török népek iránta érzett bizalmát, hozzájuk fűződő kapcsolatait gazdasági téren és az őt a nyugati világhoz kapcsoló katonai szervezetben, a NATO-ban is jól kamatoztatta, most ugyanezeket az országokat tálcán kínálja fel Oroszországnak? Nem kevésbé érdekes a kurdokkal szemben kiújult harciassága. A vezérétől, a török börtönben sínylődő Abdullah Öcalantól megfosztott Kurd Munkapárt (PKK) jelentősen megszelídült, az EU-ban már le is került a terrorista szervezetek listájáról. Az utóbbi időben csak katonai célpontokat támad Törökországban, sőt, felajánlotta, hogy követeléseiről, amelyek a szó „modern” értelmében vett terrorista szervezetekéitől eltekintve helyi jellegűek, és a kurd kisebbség jogaira vonatkoznak, tárgyaljanak. Az észak-iraki regionális kurd vezetés hasonlóképpen hajlandó lenne asztalhoz ülni, hogy eszmét cseréljen a török vádakról, miszerint a kurd lázadók az ő oltalmuk alatt gyűjtenek erőt délkelet-törökországi célpontok elleni támadásra. Ankarának azonban mintha kifejezetten szüksége volna egy határon átnyúló konfliktusra! Nem hajlandó a párbeszédre egyikükkel sem, hanem az Egyesült Államok hallgatólagos beleegyezése és kiadós fegyverszállításai mellett (főként a légierő és a flotta fejlesztésére) folytatja a maga modern háborúját e sajátosan nemzetközinek tekintett terrorizmus ellen. A török parlament a közben további egy évre meghoszszabbította a hadsereg mandátumát, hogy Észak-Irakba behatolva csapást mérjenek a kurd lázadókra. A Pentagon talán elgondolkodhatna azon, helyes-e az állítólag atomfegyver birtoklására törő Iránnal, a Nyugat iránt nem éppen barátságos, de még kiváró Szíriával és a kívül-belül bizonytalan helyzetű Izraellel a szomszédságban közel-keleti politikájának súlyponti országává ezt a Törökországot tenni.
Kovács Mária – Magyar Nemzet