A vén szipirtyó

Volt is meg nem is volt, volt egyszer két öreg asszony. Az egyik nyolcvan esztendős volt, a másik meg kilencven esztendős. A nyolcvan esztendős anyámnak szólította a kilencven esztendőst, a másik meg csak gúnyolódott a fiatalabbikkal.

Sétálgatnak egy nap a kertjükben és az öregebbik így gúnyolódik a fiatalabbal:

– Lánykám lánykám, gyémánt lánykám, rózsaarcú szép kis lánykám, két szemednek búza­kékje, szemöldököd feketéje; nyíló rózsa a te szácskád, cseresznyeszín az ajkacskád; két narancs a te két melled, akár a hó fehér kebled; életemnek a varázsa, teli holdnak a képmása. Kár azért a két ezüst kezedért, hogy rózsát kell szedegetnie és megszúrhat a tövise; kár azért az arany hajadért, hogy fénylő arcod elfedi.

Ép akkor haladt el a sehzáde a kapujuk előtt és végighallgatta a beszédjüket. Azt mondja a lalájának:

– Lala, jól jegyezd meg magadnak ezt a házat, holnap majd ide jössz vissza az anyámmal.

Megérkeznek a palotájukba és így rimánkodik a sehzáde az anyjához:

– Anyácskám, egy lánykát tudok egy házban, hátha háztűznézni mennél oda.

– Szívesen, fiacskám, – feleli az anyja és már másnap reggel beül a lalával egy kocsiba, utána vagy négy palotabeli asszony, úgy mennek az öreg asszonyék háza felé. Bekopogtatnak a házba, belépnek és fogadja őket a kilencven esztendős. El-elbeszélgetnek egy keveset, egy­más­nak az egészsége után tudakozódnak, míg elő nem áll a szultán-asszony a fia szándékával.

– Allah áldassék érte – feleli az öreg – aranyékszer a lánykám, minden foga egy-egy gyöngy­sor, egyetlenje a világnak.

– Nem láthatnám? – kérdezi a szultán-asszony.

– Ó, – feleli az öreg – hátha megrontja a tekinteted és lány nélkül találok maradni. Meg aztán szégyellős is a lánykám, nem szívesen mutogatja magát.

– Legalább a kisujját ha láthatnám – kéri a szultán-asszony.

– Egy-két nap mulva jöjjetek el megint, megpuhítom akkorára – feleli a vénség.

Visszatérnek a szerájbeliek a palotájukba, az öreg asszony meg egy pacalt kerít valahonnan elő, rácsavarja a nyolcvanasnak a kisujjára, hennával (rózsaszín festékkel) befesti és úgy vár­ják a lánykérőket. Egy-két nap multán megint beállítanak és a lány ujját nézné meg a szultán-asszony. Odamennek ajtajához és beszól a kilencven esztendős:

– Angyalképű kis leánykám, mutasd meg a kisujjadat.

A kulcslyukon át mutatja a másik az ujját, jól rá volt a pacal feszítve.

– Milyen szép lehet az a lány, – gondolja a sehzáde anyja – szinte fénylik az ujjacskája.

Egy gyémántgyűrűt vesz elő a zsebéből és ráhúzza a lány ujjára. Megbeszélik aztán az esküvő napját és visszatérőben a palotájukba, csakúgy osztogatják az ajándékféléket.

Folyik a készülődés a szerájban és indulóban a lakodalmas kocsi, hogy előhozza a meny­asszonykát. Felöltözteti a kilencvenes a nyolcvanast, fátyollal takargatja és indulnak a palotába. Amint megérkeznek, előbb a kilencvenes száll ki és elkezdi, hogy:

– Köntöskét borítsatok a lányomra, akárki fia lánya meg ne tekinthesse.

Ráadják a köntöskét, beviszik a szerájba, annak is egy szobájába. Megkezdődik eközben a lakzi, mulat a sok násznép, míg bele nem fáradnak a sok evés-ivásba. Benyit a sehzáde a tündérje szobájába és amint leszedi róla a fátyolt, majd hogy hanyatt nem esik ijedtében. Csupa százránc fonnyadt arca, alig maradt egy-két foga, sárga keble, vánnyadt melle, ilyen az ő felesége. Úgy felháborodik a pórul járt sehzáde, hogy fogja az öreg asszonyt és az ablakon át kidobja egy kertbe. A tündérek padisájáé volt véletlenül az a kert.

Egyetlenegy lánya volt ennek a padisának és amióta csak a világra jött, se a nevetését nem hallották, se a sírását. Ép a kertben búslakodott emiatt a padisa, amikor meghallja a nyögdé­cselést. Odalép, hát egy öreg asszony fekszik a fűben.

– Mi itt a keresni valód? – kérdi tőle a padisa.

– Ide dobtak, hát itt vagyok – nyögdécsel az öreg.

– Furcsa egy öreg asszony, – gondolja a padisa – megmutatom a lányomnak, hátha elneveti magát rajta.

Az volt a padisa lányának a baja, hogy sose látott még emberi arcot; azért nem sírt soha és azért nem nevetett.

Mondja a padisa az öregnek, hogy hátha megnevettethetné a lányát.

– Talán megnevettetem – mondja az öreg asszony.

Azzal hozza a padisa a lányát és mutatja neki a furcsa öreg asszonyt.

– Ó leánykám, tündérlánykám, – szólal meg az öreg asszony – láttál-e már életedben ilyen szép gyöngysor fogakat, ilyen ajkat, ilyen szájat, keblemnek a két narancsát, teliholdnak a kép­mását?

Olyan furcsa volt az öreg asszony, olyan furcsa a beszédje, hogy kitört a lányból a nagy kacagás.

– Kacag a lányom, nevet a lányom – örvendez nagy boldogan a padisa.

– Most még csak azt szeretném, ha megríkatni is tudnád – mondja az öreg asszonynak.

Elkezdi erre az öreg asszony, hogy van neki egy kilencven esztendős anyja, az keseríti el az életét.

– Fiatalnak öltöztetett fel, a sehzádéval vétetett el és úgy csúffá tett, hogy az ablakon át dobtak ki a kertbe.

Csakúgy potyogtatta szegényke a könnyeit. Megsajnálta az asszonyt a lányka és sírva hullatja a könnyeit ő is.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác – Boszporuszi tündérvilág