Uniós körökben fokozott figyelemmel készültek 2005. október 3-ára, amikor hosszas egyeztetések, alkudozások, háttérmegbeszélések után hivatalosan is megindultak a csatlakozási tárgyalások két tagjelölttel, Horvátországgal és Törökországgal. A történelmi pillanatot nagy lelkesedéssel fogadták Zágrábban és Ankarában is. Azóta eltelt lassan tizenhat év, s a két jelöltből azóta csak egy nyert bebocsátást az Unióba, az is nyolc év tárgyalás után.
Ciprus, mint politikai tényező
Az eltelt bő másfél évtized folyamán rengeteget változott Törökország és az Európai Unió kapcsolata. Amikor 2002-ben a jelenlegi kormánypárt hatalomra került, nemcsak az Európai Unió bizonyos tagállamaiból, hanem a terrorellenes háborúját vívó Egyesült Államokból is lelkesedéssel tekintettek a török belpolitikai folyamatokra, s üdvözölték az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) reformjait, amelyek a jogállamiságot erősítették, a hadsereg EU által kritizált gyámkodását pedig gyengítették. A belső változások mellett ezekben az években néhány külpolitikai kérdés rendezésében is új távlatok nyíltak meg. A török vezetés teljes mellszélességgel beállt a Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár által jegyzett terv mögé, amely a több évtizede megosztott Ciprus két részének újraegyesítését irányozta elő. A terv végül a görög ciprióták elutasítása miatt megbukott a 2004-es népszavazáson, így a sziget azelőtt vált uniós tagállammá, hogy rendezték volna a kérdést.
Ennek következményeire nem is kellett sokáig várni. Nem sokkal azután, hogy 2006-ban lezárták az első és mindmáig egyetlen csatlakozási fejezetet (Tudomány és kutatás) az Európai Bizottság bejelentette, hogy Ciprus miatt blokkolja több fejezet megnyitását, amit később újabbakkal toldott meg. Az ENSZ égisze alatt ugyan tovább folytak az egyesítési tárgyalások (ezek legutóbb április végén rekedtek meg), de vajmi kevés esély volt a megegyezésre akkor, amikor a görögök által lakott Ciprust a török állam nem ismeri el.
És jött Merkel
Forrás: balk.hu