![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Ha felidézzük mindazt, amit a történelem órákon tanultunk, hamar belátjuk, hogy nem árt, ha egy uralkodó több mindenhez ért. Ez igaz volt az Oszmán Birodalom szultánjaira is, akiknek ifjúkori oktatására – bizonyos korszakoktól eltekintve – kiemelten fontos ügyként tekintettek, és akiknek uralkodó létükre el kellett sajátítaniuk egy pénzkereső mesterséget is.
Mi mindenhez kellett értenie egy oszmán szultánnak?
Az első oszmán szultánok neveltetéséről nem sokat tudunk, de valószínű, hogy a katonai képzésük nagy hangsúlyt kapott, hiszen a szultánok a 16. század végéig maguk vezették a hadjáratokat. Ezekre a hadjáratokra időnként fiaikat is magukkal vitték, így a şehzadék hamar megtanultak az íjjal és a fegyverekkel bánni, megtapasztalták a hadviselés nehézségeit, és jártasságot szereztek a vadászatban. I. Mehmed szultán például, aki híres vadász volt, olyan jól bánt az íjjal, hogy megkapta „Kürüşçü” (íjfeszítő) nevet. A hercegeknek nemcsak a hadi tudományokban kellett remekelniük, hanem meg kellett ismerkedniük az államigazgatás fortélyaival is, ezért a 16. századig már ifjú korukban egy-egy tartomány élére nevezte ki őket az apjuk, ahol lalájukra támaszkodva belekóstolhattak a kormányzásba. Ahogy a birodalom mérete növekedett, a szultánok egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak örököseik elméleti képzésének. Az oszmán hercegek nyelveket és kalligráfiát tanultak, perzsa és arab verselést, így felnőve kiváló zenészek és költők is akadtak közöttük.
A sokoldalú nevelés fontosságára jó példa II. (Hódító) Mehmed élete, aki a gyermek- és ifjúkorában tanultaknak, és állandó tudásszomjának nagy hasznát vette a birodalom szervezése során. II. Mehmed szultánt apja, II. Murád szultán legbizalmasabb emberei nevelték. A féktelen természetű fiúval kezdetben nehezen boldogultak a nevelői. Csak azután vált figyelmes tanítvány belőle, miután egy kurd vallástudóstól, Molla Ahmed Güranitól, aki filozófiára, történelemre, irodalomra, és az iszlám történetére tanította, megkapta élte első verését. Egy másik tanítója, Anconai Cyriacus görög és latin nyelvre oktatta a herceget, aki fiatalon olvasta Homéroszt, és a klasszikus történelem iránti lelkesedése később sem lankadt. Feljegyezték róla, hogy Konstantinápoly bevétele után az ottani könyvtár egyes könyveit lefordíttatta törökre. A kormányzás tudományát elődeihez hasonlóan neki is gyerekként kellett elsajátítania Maniszában, illetve Amaszjában, sőt, amikor apja 1444-ben lemondott a trónról, közel két évig szultánként kellett helytállnia, mielőtt 1451-ben másodszor is trónra lépett. Mehmed felnőttként is érdeklődést mutatott a különböző tudományok iránt, de érdekelte a kereszténység és a szúfi misztikus költészet is. Trapezunt (a mai Trabzon) 1461-es meghódítása után Geórgiosz Amirutzész görög filozófus és tudós földrajzra, csillagászatra és asztrológiára tanította. A források tanúbizonysága szerint II. Mehmed művészetekre nyitott, művelt uralkodó volt, aki az irodalom híres patrónusaként 30 oszmán írót támogatott. Avní néven ő maga is írt török nyelvű verseket, és egy nagyjából 80 versből álló dívánt, azaz versgyűjteményt hagyott ránk. Az oktatás jelentőségét felismerve alapította meg a szerájiskolát az általa építtetett Topkapı palotában, ahol ezután évszázadokon át folyt az oszmán katonai és közigazgatási elit tagjainak képzése.
Ékszerészek, költők, kalligráfusok…
Talán kevésbé ismert, hogy egy ősi tradíciót követve a szultánoknak – állítólag törvény tiltotta, hogy az állami kincstárból fedezzék saját költségeiket — el kellett sajátítaniuk egy pénzkereső kézműves mesterséget. Erről a hagyományról Evlija Cselebi is beszámol a Seyahatnaméban, és megemlíti ezt Richard Knolles is az The Ottoman Kings and Emperors (Az ottomán királyok élete) című 1610-ben megjelent munkájában:
„Minden török császárt vallása törvényei arra köteleznek, hogy naponta egyszer valamilyen kézi munkát és ügyességet igénylő mesterséget gyakoroljon”.
Jean-Claude Flachat, egy 1740-55 között Isztambulban élt francia kereskedő a Kafes (Ketrec, a szultáni palota része, ahová a 17. századtól a szultáni család azon férfi tagjait zárták, akik trónkövetelőként léphettek volna fel az uralkodóval szemben) bemutatásakor szintén beszámol erről a szokásról:
„A raboknak mindenféle mesterségeik vannak, és még buzdítják is őket, hogy tanuljanak ki valamiféle kézművességet, amely illik a rangjukhoz.”
A szultánok tehát a szabadidejükben különféle mesterségeket űztek. A már említett II. Mehmed például az íjászatnál használatos szarvgyűrűket faragott, valamint övcsatokat és kardhüvelyeket készített. A fia, II. (Kegyes) Bajezid, akiről Knolles azt írta, hogy „békés életet választott, ideje nagy részét a filozófia tanulmányozásával töltötte, illetve tudós férfiakkal társalgott”, a kalligráfia mestere és asztalos volt egy személyben, ugyanakkor apjához hasonlatosan költő is, aki Adlí néven alkotott. Bajezid fia, I. (Vad) Szelim, akinek hódításai közel megkétszerezték a birodalom területét, az ékszerész szakmát sajátította el. A mesterséget Trabzonban tanulta ki, ahol 1489-től szandzsákbégként kormányzott. A választása bizonyára nem véletlenül esett erre a mesterségre, mert ahogy Evlija Cselebi írta a Seyahatnaméban, „A világon nincs párja a trabzoni ékszerész mestereknek.” A szultán aranyból saját, félhold alakú sorkövetőket készített, melyek végét drágakövekkel rakta ki. Evlija arról is beszámolt, hogy Szelim Trabzonban megtanult egy másik fémműves technikát, jelesül a vésést, és a trabzoni pénzverde számára vésett egy érmét az apja, Bajezid szultán nevével. A források szerint Szelimet érdekelte az irodalom is, olyannyira, hogy a sok olvasástól elromlott a szeme, így a szultánok közül egyedüliként kénytelen volt szemüveget viselni. Kiváló íjász és kardforgató volt, ráadásul költő, aki Szelimí költői néven törökül, perzsául és arabul írt verseket.
I. (Törvényhozó) Szulejmán apjához hasonló módon szintén ékszerész volt. Evlija Cselebi szerint Szulejmán az apja, a későbbi I. Szelim szultán trabzoni kormányzósága idején tejtestvérével, Jahjával együtt egy görög ékszerésztől, Kosztantin mestertől tanulta meg a mesterséget. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a következő anekdota:
Szulejmán herceget az apja a kor leghíresebb ékszerészéhez, Kosztantin mesterhez küldte, hogy a mester inasaként sajátítsa el a szakma fortélyait. Az ifjú herceg bizonyos időnként fel is kereste a mestert, és inaskodott mellette. Szulejmán eleinte nagyon gyakorlatlan volt. Az ügyetlenkedése miatt Kosztantin mester megharagudott rá, és megesküdött arra, hogy ezerszer megvesszőzi a talpát.
Szulejmán herceg mindezt elmesélte az édesanyjának, Hafsza szultánának, aki nyomban magához hívatta Kosztantint. Hafsza szultána arra kérte a mestert, hogy bocsásson meg a fiának és megajándékozta egy marék arannyal. A mester fogta az aranyat, majd hazaérve átadta Szulejmánnak azzal, hogy: — Fogd ezt, olvaszd meg és húzz belőle ötszáz aranyvesszőt!
Szulejmán megcsinálta, amit a mester kért, majd az elkészült aranyvesszőket átadta Kosztantinnak. Mivel a mester megesküdött rá, hogy megveri az inasát, mindenképpen be akarta tartani az esküjét, csakhogy Hafsza szultána kérésének, jelesül, hogy bocsásson meg Szulejmánnak, is meg akart felelni. Végül Szulejmán herceget a deresre fektette, majd megmarkolta az ötszáz aranyvesszőt, mintha egy seprűt alkotnának, és ezzel az aranyseprűvel kétszer rácsapott a herceg talpára. Ily módon teljesítette az esküjét, hiszen az ötszáz vesszővel a herceg talpára mért két ütés épp ezernek számított.
Sajnos Szulejmán szultán munkái nem maradtak fenn, pedig állítólag nagyon tehetséges ékszerésznek bizonyult, akit megihlettek az itáliai ötvösök munkái. (Híres négyes „koronáját”, ami valójában egy sisak volt, itáliai aranyművesek készítették). Szulejmán szultán emellett bőrdíszműves volt, továbbá költő, aki Muhibbí álnéven verselt.
Szulejmán fia, II. (Részeges) Szelim a mekkai zarándoklatra indulóknak készített botokat. Imádta a palota virágoskertjét, feljegyezték, hogy 1574-ben 50000 tulipánhagymát rendelt Aleppóból. II. Szelim, aki „túlságosan kedvelte a test örömeit és a bort”, viszonylag jó költőnek számított. Nem meglepő, hogy legtöbb verse a szerelmet és a bort ünnepli.
II. Szelim fia, III. Murád szultán nyilakat faragott, emellett értett a kalligráfiához és költőként Murádí néven alkotott.
III. Mehmed szultán kanalakat készített, ezek nyelét gyönggyel, korallal, rubinnal és egyéb drágakövekkel vagy véséssel díszítette. Készített nyilakat, íjászgyűrűket, tagja volt a gyűrűsök céhének, és szintén írt verseket.
I. Ahmed szultán, a híres isztambuli Kék mecset építtetője, apjához, III. Mehmedhez hasonlósan szintén készített kanalakat és íjászgyűrűket, illetve tagja volt az íjászok céhének. Knolles a már említett művében leírja, hogy „Mahomet szultán (III. Mehmed), a legutóbbi nagyúr nyilakat készített, a fia pedig, Achmat (I. Ahmed) a szarvból faragott gyűrűk készítését választotta, amit minden török a hüvelykujján visel, hogy ezzel feszítse meg az íját, mielőtt lőne. Ezeknek a szarugyűrűknek a készítését a Nagy szultán minden reggel az imádkozás után szinte vallásosan végezte hosszabb-rövidebb ideig.” I. Ahmed szultán cserkesz ostorokat is készített. Költőként Bahtí néven írt verseket, melyek között akad két Magyarországról szóló gazel is.
Ahmed fiai közül II. Oszmán szultán, aki az első olyan oszmán uralkodó volt, akit alattvalói gyilkoltak meg, a szíjgyártó és nyerges mesterséget tanulta ki, állítólag ő maga készítette a lovai nyergét. A sors fintora, hogy miután letaszították a trónról, és a janicsárok markába került, utolsó útjára nyereg nélküli lovon vitték…
IV. Murád szultán, I. Ahmed Köszem szultánától született fia szintén kalligráfus és költő volt. A szultán jól bánt az íjjal, bár a kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált uralkodóról ezzel kapcsolatban feljegyzett történetek nem éppen hízelgőek. Paul Rycaut angol diplomata lejegyezte, hogy a szultán „különös élvezetét lelte abban, ha az egyik tengerparti kioszkjában ülhetett, ahonnan íjával és nyilaival az emberekre lövöldözött”.
Az 1618-tól a szultáni hercegek elzárására szolgáló Kafesből kikerülő későbbi szultánok iskolázottsága meglehetősen hiányos volt, mindössze abból állt, amit a háremben vagy a szerájiskolában elsajátítottak. A Ketrecből kijutva, trónra lépésükkor az évekig tartó elszigeteltségük miatt teljesen alkalmatlanok voltak az uralkodásra. Egyikük, I. (Őrült) Ibrahim, aki szintén I. Ahmed szultán fia volt, zarándokok botjaira készített díszeket, illetve teknősbékapáncélból készített kanalakat, imafüzéreket és különböző tárgyakat. Ibrahim fiai közül IV. Mehmed híres vadász volt, emiatt Avcınak, azaz Vadász Mehmednek nevezik. A költészet mellett a zene is érdekelte, zeneszerzőként katonai indulókat írt. Ibrahim másik fia, II. Szulejmán, aki 39 évet töltött a Ketrecben, kitanulta a kalligráfiát, és ideje nagy részét a Korán részleteinek másolásával töltötte. II. Musztafa, a kiváló íjász hírében álló szultán, aki 1697-ben Savoyai Jenőtől szenvedett megsemmisítő vereséget Zentánál, szintén költő volt, valamint kalligráfus.
II. Musztafa öccse, III. Ahmed szultán, aki életéből 16 évet töltött a Kafesben, jóval nagyobb szabadságot élvezett sorstársainál, hiszen részt vehetett a vadászatokon és az udvari eseményeken. Fiatalon kitanulta a kalligráfus mesterséget, a Topkapı szerájt több munkája is díszíti, melyek közül kettő a Szent Palást pavilon főbejárata fölötti két oldalon található. A bal oldali így szól: „A világ királya, a fényességes uralkodó”, a jobb oldalin ez olvasható: „Ahmed szultán, aki betartja a Szent Törvényt.” III. Ahmed szintén írt verseket, és fura módon szívesen hímezgetett a nőkkel együtt. A Tulipán-korszak uralkodójának nevéhez, aki fényűző udvaráról és a tulipánmániájáról is ismert, számos építkezés kötődik, a leghíresebb talán Saadabad, vagyis az Örök Boldogság Palotája, melynek parkja Versailles mintájára épült.
III. Ahmed unokaöccse, I. Mahmud szultán több mesterséggel rendelkezett. Amellett, hogy költő volt, hematit pecséteket vésett, elefántcsontból és ébenfából díszes, hilalnak nevezett fogpiszkálókat, és ékszereket készített, de érdekelte a faragás is. Műveit állítólag a bazárban árulták, és az eladásukból származó bevételt jótékony célokra fordították.
Zeneszerzők, festők, birkózók…
A 19. és 20. századi szultánok között is akadtak, akik különös kedvteléseknek hódoltak. III. Szelim például rajongott mindenért, ami európai. Az ő udvara volt az a központ, amely megismertette a török társadalmat az európai kultúrával, különösen a francia műveltséggel. Elismert zeneszerzőként szerzeményeit ma is játszák, és tudható az is, hogy kiválóan játszott neyen (nádfurulyán). Akkor is épp a hárem zeneszobájában tartózkodott, amikor meggyilkolták. III. Szelim szultán emellett értett a fegyverekhez, és Ilhamí, azaz „Ihletett” néven verseket is írt. Egyik ismert kétsorosa így szól:
„Óh, Ilhámi, ne légy rest, és ne bízz semmiben, ami e világi!
A Föld senki kedvéért nem áll meg, a kereke mindörökké forog.”
A nyugatosító törekvéseiről és reformjairól ismert II. Mahmud, aki a szultánok közül elsőként viselt a palotán kívül nadrágot, vörös fezt és fekete frakkot, szintén képzett zenész volt, de értett a kalligráfiához és az ékszerészethez is, és emellett gyöngyház intarziákat is készített. Fia, I. Abdülmedzsid szultán, aki folytatta apja reformjait (a mozgalmat Tanzimatnak nevezzük), és aki felépíttette a Dolmabahçe palotát, festő és zeneszerző volt egy személyben, aki nyugati stílusú, ún. „alafranka” dalokat komponált.
I. Abdülmedzsid szultán féltestvére, I. Abdülaziz szultán, aki 115 kilót nyomott, híres birkózó volt, alattvalói Güreşçinek, azaz Birkózónak nevezték. Feljegyezték róla, hogy rézedényeket készített. A neveltetésével kapcsolatban Enver Ziya Karal török történész azt írta, hogy bár trónörökösként nem kellett fogságban élnie, taníttatásának nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Hercegként egy medresze-hallgató, bizonyos Hasan efendi tanította, akire nem hatottak a kortárs gondolatok, ehelyett főleg nyelvekre és tradicionális tudásra oktatta a fiút. Karal lejegyezte, hogy Abdülaziz szerette a festészetet, ő maga is rajzolt, képei leginkább a tengert és hajókat vagy fákat ábrázoltak. Karaltól tudjuk, hogy a szultánt a keleti zene is érdekelte, és játszott neyen. Ezenkívül érdeklődött az európai építészet iránt is, olyannyira, hogy az általa építtetett paloták tervrajzait átnézte, és az építkezéseket személyesen felügyelte. Ő volt az első szultán, aki (a háborús okokat leszámítva) elhagyta a birodalmat, amikor III. Napóleon meghívására Párizsba látogatott.
I. Abdülmedzsid szultán fia, V. Murád szultán zeneszerzőként és festőként is alkotott, továbbá jól zongorázott. Lemondatása után sokat játszott ezen a hangszeren a Çırağan palotában. A török történetíró, Haluk Şehsuvaroğlu írta róla, hogy gazdag könyvtárral rendelkezett és sokat olvasott. „Olyan tagja volt ő az Oszmán-háznak, aki jól ismerte a nyugati zenét, és aki hercegként, illetve trónörökösként maga is több zenedarabot komponált. Ezek közül a leghíresebb a Szilisztra-induló.”
I. Abdülmedzsid szultán másik fia, II. Abdülhamid szultán hobbija a fafaragás volt, asztalosként gyönyörű intarziákat készített, sőt, egy amerikai világkiállításon első díjat nyert a munkájával. Amikor szultánként a Yıldız szerájba költözött, a palotakertben egy bútorgyártó műhelyt és egy fazekasműhelyt is építtetett, mindkettő híres volt magas színvonalú termékeiről. A kertben, ahol fűrészmalom is állt, a szultán egy másik asztalosműhelyt is építtetett, kizárólag a saját használatára. II. Abdülhamid beszélt franciául, és ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy 15 évesen találkozott Vámbéry Árminnal, aki a húgát, Fatmát tanította franciára. Vámbéry leírta, hogy Abdülhamid mindig részt vett a húga nyelvóráin.
Mint láttuk, a szultánok többsége mesteremberként vagy művészként is megállta volna a helyét, az már csak rajtuk (és a körülményeken) múlt, hogy mennyi időt szenteltek, szentelhettek választott mesterségüknek vagy akár kedvteléseiknek.
Felhasznált források:
FREELY, John: A szultánok magánélete, General Press, Budapest, 1999
http://www.sanalkocaeli.com/m/?id=4042
Képek forrása: commons.wikimedia.org
Nagy Marietta – Türkinfo
