A félelem

Egyszer volt, egyszer nem volt, volt egyszer egy asszony, ennek meg egy fia. Amint üldö­gélnek egy este a kunyhójukban, azt mondja az asszony a fiának:

– Jól zárd be az ajtót, mert félek.

– Mi az a félelem? – kérdi a legény az anyjától.

– Az, hogy félünk – feleli az asszony.

– Milyen az a félelem? – kérdezi ismét. – Meg kell, hogy keressem.

Hiába beszél a lelkére az anyja, nem tágít a szándékától. Útra kél másnap reggel és amint megy mendegél, hegyek közé téved az útja. Felmegy az egyikre, hát negyven rablót pillant meg, ép tüzet raktak a hegyen. Odamegy hozzájuk a legény és – adjon Isten – helyet foglal köztük.

– Hogy mertél idejönni, – kérdik a rablók – mikor se madár nem mer errefelé repülni, se karaván nem mer erre elhaladni?

– A félelmet keresem, azt mutassátok meg nekem – mondja nekik a legény.

– Itt meg nem találtad nálunk? – kérdik a rablók.

– Hol van? – kérdi megint a fiú.

Azt mondja neki a negyven rabló:

– Itt egy kazán, liszt, vaj meg cukor; vidd odaát abba a temetőbe, és ott készíts belőle helvát (édes tésztát). Majd megtalálod a félelmet.

– Jól van – mondja a legény, veszi a helvának valókat és viszi át a temetőbe.

Tüzet rak a sírok közt és kezdi csinálni a helvát.

Egyszerre csak egy kéz nyulik ki a sírból és kér egy darabka helvát.

Rákoppint a legény a kanalával és azt mondja neki:

– Előbb az élők esznek és csak azután a halottak.

Elkészíti aztán a helvát és visszatér vele a rablókhoz.

– No, hát megtaláltad a félelmet? – kérdezik tőle.

– Nem én, – feleli a legény – mindössze az történt, hogy egy kéz nyult ki a sírból és helvát kért tőlem. Én meg egy jót koppintottam rá a kanalammal.

Elcsodálkoztak a rablók, hogy ennyi bátorság legyen egy legényben.

– Egy fürdő van itt a közelünkben – mondják aztán neki – ott rátalálsz a félelemre.

Meg se áll a legény a fürdőig. Bemegy, hát egy bölcső lóg fent a falon, egy síró gyermek van benne; egy asszony meg egyre futkos körülötte. Odamegy az asszony a legényhez és azt mondja neki:

– Hadd lépek a válladra, hogy megszoptassam azt a gyereket.

Nem bánja a legény és amint fellép a vállára és szoptatja a gyermeket, úgy ránehezedik a lábával, mintha agyon akarná nyomni. Egyet ránt a legény az asszonyon és úgy odacsapja a kőhöz, hogy kiszállt belőle a lélek. Közben pedig lehull a félkezéről egy karperec. Elteszi a legény a karperecet és amint indul kifelé, egy arab állja el az útját, hogy az övé az a karperec. A legény nem adja, az arab meg követeli.

– Menjünk a bíróhoz, – mondja a legény – ha neked ítélik oda, a tiéd lesz; ha pedig nekem, akkor az enyém.

Azt mondja neki a bíró, hogy azé a karperec, aki bizonyítani tudja az igazát. Egyik se tudja bizonyítani. Azt ítéli erre a bíró:

– A karperec nálam marad és annak adom majd vissza, aki a párját is elhozza.

Eltávoznak erre a felek.

Elindul a legény és amint megy mendegél, egy tenger mellett halad el az útja. Egy hajót pillant meg a tengeren, úgy inog-recseg, mintha rázogatná valaki, belőle meg emberek kiabál­nak ki. Odakiált a legény, hogy talán a félelmet találták meg?

– Attól félünk, hogy a tengerbe veszünk – kiáltják a hajóról.

Leveti a legény a ruháját, beleugrik a tengerbe és odaúszik ahoz a hajóhoz.

– Mi a bajotok? – kérdi a hajón levőktől.

– Rázogatja valaki a hajót, – felelik neki – félünk hogy felborul velünk.

Kötelet köt a legény a derekára és leereszkedik rajta a tengerbe, hát látja, hogy a vízilány rázza a hajót. Úgy elveri a tenger lányát, hogy elmenekül előle. Felhúzódik aztán a legény és kérdi az emberektől, hogy ez volt tán a félelem? Megint visszaúszik a partra, felöltözködik és amint ismét útnak indul, egy szép nagy kerthez jut el, a kertben egy medencéhez. Leül egy kissé, hogy megpihenjen és mialatt üldögél, egyszerre csak három galamb repül a medencé­hez. Mind a hárman vízbe buknak, aztán kiszállnak és amint egyet rázkódnak, három lánnyá lesz a három galamb. Bort hoznak egy kancsóban és amint hörpinteni akar az egyik, azt kérdi a másik kettő:

– Kinek az egészségére akarsz inni?

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác: Boszporuszi tündérvilág