A citromlány

Hol volt, hol nem volt… Régmúlt időkben, szita volt a szalmában… Tevék kiabálnak a fürdőházban… A fürdősnek nincsen tálja, a kazán fűtőjének baltája… Fürdőbe megy arab banya, nincs a székén a batyuja… Hol van a hol? Hetvenkét bolond ül egy bivalyon. Ettünk, ittunk de húst nem is látott a fogunk… A vándor mutatványos legyen áldott, mert nekünk egy daru lovat adott… A ló minket jól megrúgott. Maradj állva hátul amott… Tenger közepére érve, úgy gondoltuk ez a széle… Ágyúöntők golyóival zsebünket megtöltöttük, azt hittük, hogy köles… Leány-tornyot övünkbe tűztük, trombitának nézve… Elfogott egy őrjárat, őket bolondnak néztük… Beraktak egy hajógyárba, egy nap, két nap, három nap… Megfogtunk egy bolhát, lenyúztuk az irháját, sátrat vertünk Üszküdártól innen… Mind aki ezt nem hallgatja, hagyja ott a sánta dada…
Egyszer egy időben élt egy jóságos padisah. A szegényeknek ramazánkor ételt, más ünnepeken pedig ruhát osztatott. Az ő parancsára egyszer egy évben a szerájjal szemben épült kút egyik csapjából olaj, a másikból pedig méz csorgott, áldotta is őt ezért mindenki.
Egyszer, amikor a kút csapjaiból éppen olaj és méz folyt, egy öregasszony jött a kútra. A csempeszélű korsóját olajjal töltötte meg. Meglátta őt a padisah fia a szeráj ablakából, aki addig onnan azt figyelte, hogyan jönnek-mennek az emberek a kútra. Amikor az öregasszony kezében a teli korsóval a kúttól már elmenőben volt, előkapta az íját, s egy nyíllövéssel összetörte a korsót. Az olaj kiömlött a földre.
A sehzáde hangosan nagyokat kacagott az öregasszony szerencsétlenségén. Az anyóka, aki nem értette, mi van ezen nevetnivaló, felnézett az ablakra:
– Ejnye, fiam! Mit ártottam én neked, hogy a korsóm te eltörted? Azt kívánom Allahtól, szeress bele Citromlányba, de ne lásd meg őt soha! – kiáltotta az öregasszony.
A sehzáde ettől fogva csak erre tudott gondolni, állandóan ezen járt az esze. Ugyan milyen lehet az a Citromlány? Éjszakánként is ezért törte magát, már-már majdnem belepusztult.
A padisah látta, hogy a fia mennyire emészti magát, megsajnálta, magához hívatta, s megkérdezte mi a bajának oka. A sehzáde elmondta, hogy Citromlány keltette fel nagyon az érdeklődését, s ha apja megengedné, elmenne és azt a lányt, megkeresné.
Mi mást tehetett volna a padisah, engedélyt adott fiának, hogy Citromlányt megkeresse. A sehzáde egy napig készülődött az útra, aztán elbúcsúzott padisah apjától, szultána anyjától, s útnak indult…
Ment, mendegélt… Hegyen völgyön általkélt… Napokig csak ment, mendegélt. Egyszer csak egy öregemberre lelt egy hegy tetején. Tisztelettel köszöntötte, a kezét is megcsókolta.
Az öreg nagyon boldog lett, hogy az ifjú őt olyan tiszteletben részesíti, még a kezeit is csókkal illeti.
– Sok szerencsét gyermekem! Hová tartasz ily egyes-egyedül? – kérdezte az öreg.
– Van valahol egy Citromlány, akire nagyon kíváncsi lettem, őt indultam megkeresni. Már napok óta úton vagyok, de még eddig nyomára se leltem. – válaszolta a sehzáde.
Ekkor az öreg elnevette magát.
– Én tudom, hol találod meg Citromlányt. A következőket tanácsolom neked: Menj innen egyenesen előre. Menj a szemben lévő hegy mögé, s ott egy rózsakertet látsz majd magad előtt. A rózsáknak rettentő nagy tüskéi vannak, de te mondd azt: „Milyen gyönyörű rózsák ezek.” Szakíts egyet közülük, s szagold meg. De azzal ne törődj, hogy vérzik a kezed! Menj onnan tovább… Találsz később egy olyan folyót, melynek a vize olyan vörös, mint a vér. Ahogy elhaladsz mellette, mondd azt: „Ejnye, milyen kristálytiszta víz!” Igyál is egy kortyot belőle. Eredj tovább. Egy saroknál találsz majd egy láncokkal fához kikötött lovat és egy kutyát. Ami a ló előtt van hús, azt tedd a kutya elé, s ami a kutya előtt van széna, azt tedd a ló elé… Innen is eredj tovább… Szemben elől két kapu látszik. Az egyik zárva, a másik nyitva. Amelyik be van zárva, azt nyisd ki, amelyik nyitva van, azt csukd be! Amelyiket kinyitottad, azon menj át… Beérkezel egy nagy kertbe. Ez a dév szerájának a kertje. A kertben több ezer gyümölcsfa közt csak egyetlen citromfa nő. Ezt keresd, s találd is meg! Látni fogsz rajta három szem citromot. Szedd le mind a hármat, fordulj meg, de hátra ne nézz! Amerről jöttél, arra távozz! Ha ezeket a citromokat felvágod, mindegyikből egy leány bújik elő. Kívánnak valamit tőled, ha kívánságukat teljesíted, fenséges lesz… ha nem teljesíted, akkor ők meghalnak. Viselkedj óvatosan. Nosza, eredj, járj szerencsével! – szólt az öreg.
A sehzáde köszönetet mondott az öregnek, de amikor meghajolt, hogy kezet csókoljon, senkit sem látott. Az öreg egyszeribe eltűnt.
Megindult, hát, gyalogolt. Nem sok idő telt el, elérkezett a hegy mögé, mindjárt azután a rózsakerthez. Bement a rózsabokrok közé, s bár a kezét vér borította, egy szál rózsát leszakított.
– Milyen szép rózsák! – mondta, majd megszagolta, s továbbhaladt.
Megtalálta vérvörös vizű folyót is,- Milyen kristálytiszta víz! – mondta, a partján fölé hajolt, ivott egy pár kortyot, aztán felegyenesedett, s a vízen átkelve folytatta útját. Egy sarkon meglátta a fához láncolt lovat és a kutyát. A kutya elől a szénát, a ló elébe, a ló elől a húst a kutya elé rakta, majd továbbment. Nemsokára két kapu tűnt fel előtte. A nyitottat bezárta, a becsukottat kinyitotta, s átment rajta, ekkor ért be a dév gyümölcsösébe.
Az óriási kertben sokáig keresgélt, mire rátalált a citromfára. Valóban, csupán három citrom lógott a fán. Mind a hármat leszedte, s visszafordult. Pont, mikor a kertkapuhoz ért, vette észre a dév, hogy a kertjéből ellopta valaki a citromokat. Eget, földet megreszkető hanggal felordított:
– Csukjátok be a kapukat! Kapjátok el azt a legényt! – üvöltötte.
Megszólalt erre a nyitva álló kapu:
– Hány éve már, hogy állandóan csak zárva voltam. Senki sem kérdezte tőlem, hogy érzem magam. Ez a derék ifjú végre kitárt engem, most egy kicsit megkönnyebbültem. Én ugyan meg nem fogom! Menjen Isten hírével, szerencsésen! – mondta a kitárt kapu.
A sehzáde ezen a kapun át, hagyta el a kertet.
Ekkor a dév a lónak és a kutyának kiáltotta:
– Ló! Kutya! Kapjátok el ezt a legényt! El ne eresszétek! – parancsolta nekik.
A ló és a kutya együtt válaszoltak:
– Mi ugyan meg nem fogjuk! Éveken keresztül arra kényszerítettél, hogy az egyikünk húst, a másikunk szénát egyen. Ő volt az, aki könyörült rajtunk. Felcserélte előttünk a húst a szénával. Allah segítse őt! Mi nem teszünk rosszat neki! – kiáltották a dévnek.
Most már a dév a folyónak kiáltotta:
– Véres folyó! Vérvörös folyó! Azt az ifjút ne hagyd elszökni!
A folyó is megszólalt erre:
– Én semmit nem fogok neki ártani. Te mindig azt hajtogattad, hogy én véres folyó vagyok, és sohasem ittál a vizemből. De ő azt mondta, hogy milyen kristálytiszta víz! Ivott belőle, s ez jólesett nekem. Jött, de had menjen, útja legyen szerencsés! – mondta a folyó.
A sehzáde minden baj nélkül kelt át, s hagyta el a folyópartot, megérkezett a rózsakerthez.
A dév messziről kiáltozott:
– Szúrós rózsák! Tüskés rózsák! Fogjátok el azt a legényt! Ne eresszétek el! – parancsolta.
A rózsák is megszólaltak, s mind ugyanazt kiáltozták:
– Ha te méltóztattál is néha idefáradni hozzánk, egyetlen-egyszer sem szagoltad meg virágaink illatát. Mindig azt mondtad ránk, hogy tövisesek vagyunk, ezzel sértegettél bennünket. Ez az ifjú nem törődött a töviseinkkel, azzal se hogy véres lett a keze. Egy szál rózsát leszakított, megszagolta, s azt mondta: „Milyen illatos.” Ennek nagyon megörültünk. Allah őt is örvendeztesse meg! Dolga legyen szerencsés! – válaszolták a rózsák.
A sehzáde a rózsaligetet is minden baj nélkül hagyta el, s kiért az útra.
A dév mivel mást már nem tehetett, otthagyta a kertjét, s futott az ifjú után. Még a kapukon csak keresztül jutott, már a lovat és a kutyát is elhagyta, de bizony a folyó nem eresztette át, a vize hullámzott és örvénylett. A dév a vízbe gázolt, de a folyó elragadta, s belefulladt a folyóba.
A sehzáde mit se tudva minderről, csak haladt tovább az útján, s azon gondolkozott, fel kéne már vágni egy citromot. Leült az út szélére, a bicskáját elővette, s az egyiket kettévágta. Amint a citrom szétvált, hát nem egy gyönyörű szép leány bújt ki belőle?
– Vizet! Vizet! – kiáltozott a leány.
A sehzáde azonnal megértette, hogy a leány szomjas és vizet kér. Körülnézett, de a közelben se patakot, se kutat nem látott.
– Vizet! Vizet! – hajtogatta a szerencsétlen leány, és hirtelen meghalt.
A sehzáde nagyon elbúsult. Mit tehetett volna? Felkelt, s szomorúan ballagott tovább. Kissé elfáradt már, amikor leült megpihenni egy fa tövében. Ekkor kettévágta másik citromot is.
Ebből a citromból is, hát nem egy szemkápráztatóan szépséges leány bújik elő?
– Vizet! Vizet – kezdett ez is kiáltozni.
A sehzáde érezte, hogy megint szorult helyzetbe került. Jobbra-balra nézegetett, vizet keresett. De Allah ennek a tájnak, se forrást, se folyót nem adott.
– Vizet! Vizet! – kérte a lány, de mivel nem kaphatott, meghalt ez is sóhajtások közepette.
Annyira bánkódott a sehzáde, magát okolva a két szép leány haláláért.
– Miért is nem egy vízparton vágtam fel legalább ezt a második citromot! – mondta dühösen magában.
Nagy szomorúan feltápászkodott, elgondolkozva ment tovább. Elhatározta, hogy lesz ami lesz, a harmadik citromot csak egy vízparton hasítja ketté.
Már elegendő utat tett meg, és épp egy városhoz közeledett. Még a város előtt, az út egyik oldalán megpillantott egy kertet, benne sok fával. Egy hatalmas nagy vízmedence is volt a kert közepén. Rajta kívül a környéken egy lélek sem volt látható.
Bement a kertbe, leült a medence kávájára, elővette a harmadik citromot, s reszkető kezekkel kettévágta. Ez alkalommal is, mint korábban, de azoknál sokkalta szebb, telihold szépségű leány bújt elő.
– Vizet! Vizet! – kezdte ez is kiáltozni.
A sehzáde azonnal fogta, s behajította a vízmedencébe. A vízben lubickoló leány előbb rengeteget ivott, majd még alaposan meg is mosakodott. Szép csengő hangján hangosan kacagott.
Határtalan volt a sehzáda öröme, hiszen most Citromlányt végre sikerült megmentenie a haláltól. Nagy vidáman szemügyre is vette Citromlányt.
– Szultánám, téged ilyen állapotban nem vihetlek be a szerájomba. Várj meg itt. Elmegyek, s hozok neked szép ruhát. Magammal hozom a katonáim, s úgy megyünk a szerájba -, mondta a sehzáde a leánynak, míalatt az a medencében fürdött.
– Jól van, sehzádém, én felmászom arra a fára, s ott várlak meg. De amikor bemégy a szerájba, anyád, vagy apád meg ne csókolja a homlokodat, mert ha ezt megteszik, akkor elfelejtesz engem. – kötötte a lelkére Citromlány.
– Úgy lesz! Citromlány, vedd ezt a gyűrűt, húzd az ujjadra! Ha elveszítenénk egymást, ennek segítségével majd könnyen egymásra találunk. – válaszolta a sehzáde. Azzal zöldköves gyűrűjét lehúzta az ujjáról, elhajította a medence felé, Citromlány ügyesen elkapta, azt az ujjára húzta. A sehzáde ekkor már el is indult.
Ahogy megérkezett a szerájba, a padisah és felesége a szultána azon való örömükben, hogy újra viszontláthatják a fiukat, ölelgették, szorongatták, végül az orcáját és homlokát is megcsókolták. Ebben a pillanatban a sehzáde citromlányt elfelejtette.
A sehzáde legyen csak feledékeny, de mi térjünk vissza Citromlányhoz.
Nem sokkal az után, hogy a sehzáde elment, Citromlány kijött a vízmedencéből. Közel a medence széléhez egy magas platánfa állt. Odament a fához s beszélni kezdett hozzá:
– Hajolj le platánfa! – kérlelte a fát.
A platánfa lassan meghajlott, s miután az egyik ágán Citromlány elhelyezkedett, a fa kiegyenesedett. Citromlány elbújt a lombok közt, de a fejét kidugta a levelek közül, így figyelte a medence környékét.
Ezenközben a város egyik házából egy arab szolgálólány jött vízért a medencéhez. Amikor a korsóját a medence vizében megmerítette, egyszerre kővé dermedt. A vízben Citromlány szép arcának a tükörképe látszott. Az arab lány azt hitte, hogy az ő arca tükröződik a medence vizében, s nagyon elcsodálkozott.
– Én ilyen szép volnék? Miért végeztetnek velem akkor ilyen szolgamunkát? – kérdezte önmagától.
A korsót megtöltötte, elindult a medencétől hazafelé, megérkezve így szólt a gazdasszonyához:
– Amikor a korsót a medence vizébe merítettem, a vízben megpillantottam a tükörképem. Tudom, nagyon szép lány vagyok. Miért végeztetsz velem szolgamunkát? Ezután talán el se megyek vízért!

Folytatás >>>

Forrás: terebes.hu