A bujdosó fejedelem életének néhány kevésbé ismert fejezete -2- : D’Andrezel Vicomte, isztanbuli követ, 1724-1728

Már több mint ha év óta Törökországban tartózkodik, amikor 1724. októberében Rákóczi Ferenc arról értesül, hogy az akkor éppen megérkezett új francia nagykövetet, aki Bonnac márki helyébe lép, M. le vicomte d’Andrezel-nek hívják. Ez neki igen kellemes meglepetés, mert egy régi ismerőséről van szó. Vele először 1715 tavaszán találkozott Grosbois-ban, amikor elhatározta, hogy a kamalduliakhoz fog rendszeresen járni. Ismert tény, hogy ezután a kolostor melletti ún. Fieubet házat vette bérbe azért, hogy kényelmesebben tudjon elhelyezkedni, írni, vallásos könyveket olvasni és magába szállva elmélkedni. Jean-Baptiste Louis Piacon, vicomte d’Andrezel ennek a viszonylag nagy és lakájos háznak az előző bérlője volt. A szerződésben, melyet 1716. május 30-án közjegyző előtt „Sáros grófja” (M. le comte de Charroch) álnév alatt Grosbois-ban írt alá, M. d’Andrezel név szerint meg is van jelölve. Nevét pedig családjának eredeti hűbérbirtokától kapta a vicomte-i nemesi címmel együtt, mely Grosbois-tól húsz kilométerre fekszik, délkelet irányában. Ma is egy Andrezel nevű falu létezik, a nagy búzatermelő lapály közepén, Mormant és Guignes között.

A XIV. század elején, az ottani földet vicomte-i birtokká tette a francia király hálája jeléül egyik ősének egy azóta elfelejtett hőstettéért. Mind a két főúr, a magyar és a francia, egyformán vallásos volt, ugyanúgy kívánt áhítatba merülni, ájtatossági gyakorlatokra átadni magát és buzgalommal imádkozni. Az első találkozás alkalmával vallásos kérdésekről élénk eszmecserét folytattak és megállapították, hogy tulajdonképpen teljes eszmeközösségben vannak. Nem csoda, ha rögtön rokonszenveztek egymással. Aztán mindegyik a maga útját járta. Rákóczi elhagyta Franciaországot és Konstantinápolyba ment. D’Andrezel-t pedig Roussillonba küldték ki megyei főhadbiztosnak. Talán a szép pireneusi tartományban maradt volna még sokáig, ha közben, XIV. Lajos halála után, a Régens nem nevezte volna ki a külügyi tanács elnökévé, majd a régensségi főtanács tagjává Nicolas du Blée d’Huxelles marsallt, aki 1690 óta Elzász katonai parancsnoka volt. E minőségében d’Huxelles megismerkedett a fiatal és tehetséges d’Andrezel hadbiztossal, kinek az erkölcsi és szakmai tulajdonságait többször volt alkalma nagyra értékelni. Tehát, midőn a kormány Bonnac márki kérésének eleget tett és visszahívta Párizsba, a vicomte d’Andrezel-t nevezte ki utódjául az isztambuli nagykövetségre, 1724. március 6-án.

Rövidesen az új nagykövet megérkezése után, Rákóczi Ferenc üstökön ragadta a váratlan szerencsét és levelet intézett hozzá, nemcsak azért, hogy szívélyesen üdvözölje, hanem azért is, hogy szoros kapcsolatban maradjon a francia nagykövetséggel, még jobban mint Bonnac márki idejében. Első levelét április 8-án küldi, megkérdezve vajon d’Andrezel nem-e kapott kormányától rávonatkozó utasítást. Tudniillik, felhasználva a régensség megszüntetését, Orléans-i Fülöp és Dubois bíboros halálát, valamint XV. Lajos nagykorúságát és egyben trónraléptét, nagyobb pénzsegélyt kért az új királytól, hogy kellően tudjon rodostói udvarát tartani és főleg, hogy ne függjön annyira az oszmán hatóságok szeszélyeitől. D’Andrezel, nem lévén erről a kérdésről informálva, az új külügyminiszterhez, Morville grófhoz fordult, aki erre azt válaszolta, hogy kormánya több pénzt nem tud adni, de „nem feledkezik” az erdélyi fejedelemről. Ugyanakkor a nagykövet azt az utasítást kapta, hagyja abba a Bonnac alatt kezdett diplomáciai közvetítést Olaszország és Törökország között, mivel időközben I. Péter orosz cár meghalt. Tudniillik a két szomszéd hatalom ugyanazokat a perzsa tartományokat kívánták a Kaukázusban, de a közvetítésre már nincsen szükség a török haderők győzelmei után úgy Grúziában, mint Örményországban.

Az új orosz cárnő kénytelen volt minél előbb békét kötni. Aztán két éven keresztül, 1725. április 17-től 1727. február 22-ig, sűrűn ment a levélváltás mindkét oldalról, úgyhogy néha szinte mindennapi volt, mint például 1725. augusztus 30 és szeptember 3. között, amikor d’Andrezel négy nap alatt háromszor írt Rákóczinak és Rákóczi ugyanannyiszor válaszolt. Ez volt az idő, amikor a fejedelem kérésére a diplomata Dirling osztrák internunciushoz továbbította az előbbi „Réfléxions sur les principes de la vie civile et de politesse d’un chrétien” című a keresztény erkölcsökről szóló kéziratát azzal a kéréssel, hogy legyen szíves Bécsbe küldeni a szerző fiai címére, hisz 1725-ben József és György még túszként éltek a bécsi udvarban egy olasz név alatt. Csak 1726-ban Györgynek és 1734-ben Józsefnek sikerült Bécsből végképp távoznia és Franciaországba menedéket kapnia.

Akkor éppen a politikai egyensúly megváltozott Közel-Keleten, nemcsak a Kaukázusban, hanem elsősorban Perzsiában, ahol II. Tahmast perzsa sah megbukott és a szefida dinasztia eltűnt egy új afgán származású dinasztia javára. D’Andrezel, nem lévén felkészülve a követi feladatára, és kellően tájékozódva a keleti bonyodalmakról, kérte Rákóczi véleményét az eseményekről. Szeptember 9-én ez utóbbi felvilágosítást adott d’Andrezelnek a török-perzsa érdekellentétekről és viszályokról. Ezzel kapcsolatosan meg is jegyezte, hogy paradoxul legalább annyit tett mint az osztrák internuncius az 1718. július 21-én aláírt passzarovici békeegyezmény tiszteletben tartásáért. 1725 végén, Rákóczi írt párbeszédes alakban egy védiratot a Porta és a görög keletiek által üldözött római katolikus szerzetesek érdekében, a vallási türelemért, hisz Erdély jó példája lehetett annak, hogy több felekezet békésen együtt élhet, ha az emberek iparkodnak egymást megérteni a vallási és filozófiai dolgokban, vagyis ha tűrik egymást.

Azt szerette volna elérni, hogy hagyják békében dolgozni a „latin” szerzeteseket, akik egyébként a kapitulációk értelmében elméletileg a francia király oltalmát élvezték. De ez ügyben a bőszebbek nem a mohamedánok, hanem a görög keletiek voltak, kikkel szerintük a katolikusok tisztességtelenül versenyeztek, és túlbuzgóan iparkodtak a keletieket a római katolicizmusra téríteni, illetve mindennemű ravaszkodással csalogatni.

1725 novemberében d’Andrezel titokban közölte Rákóczival, hogy egy madagaszkári angol kalózkapitány megérkezett Konstantinápolyba és egy roppant meglepő ajánlatot tett a török hatóságnak. Megkérte a fejedelmet, fogadja az illetőt és beszéljen vele különleges tervéről. Ebből végül is semmi sem lett. (Majd egy másik cikkben részletesebb felvilágosításokat nyújtok). Abban az időben d’Andrezel egészsége kezdett romlani. 1726. május első napjaiban szívdobogás fogta el és lázas lett. Elment „jó levegőt szívni” Belgrátba, Isztambultól egy kőhajításnyira délnyugat felé, de május 9-én, Rákóczihoz intézett levelében, panaszkodott, hogy „még egy kicsit gyenge” a feje. Júliusban magyar barátjának azt vallja be, hogy nehezen ejti ki a szavakat és forog a feje. Naivul azt hiszi, hogy ha rebarbarát és egyszerű főzeléket eszik, jobban lesz. Rákóczi ugyanilyen naivul esszenciákat ajánlott neki, mint különösen jó gyógyszer ez esetben.

D’Andrezel inkább hitt a levegőváltozásban és újra ment Belgrátba. Állítólag onnan kigyógyultan jött vissza. Mégis, óvatosságból néhány napig ámbraolajjal bekente magát, hogy agyát megerősítse (?), majd szeptemberben megint elutazott Belgrátba pihenni. Akkor megszűnt a láza és visszajött az étvágya. Úgy érezte, hogy túl van a betegségen, de rövid időn belül be kellett látnia, hogy megrendült az egészsége. Mindjárt kérte visszahívását. Közben keserves napokat élt át nem is annyira legyengült állapota miatt, mint elődje, Bonnac márki fondorkodó unokaöccse, M. d’Usson d’Alion pimaszsága következtében.

D’Alion eredetileg a francia kormány nevében a török-perzsa határbizottságnál közvetítőként működött, de mikor látta, hogy d’Andrezel tehetetlen lett, cselszövényt szőtt a végett, hogy a nagykövetség ügyvivőjévé legyen kinevezve. D’Andrezelnek mégis sikerült kijátszania a cselszövést, úgyhogy Gaspard de Fontenu, a szmirnai francia főkonzul helyettesítette mindaddig, míg utóda, Louis-Sauveur de Villeneuve nem érkezett Isztambulba. Akkor viszont d’Alionnak sikerült a szmirnai főkonzuli állást kapnia. Az alatt az idő alatt, a nagykövet állapota egyre rosszabbodott. 1727. februárár 22-én utolsó levelét írta Rákóczinak, amelynek utóiratában újra szívdobogásra panaszkodott. Egy hónap múlva, március 26-án, meghalt anélkül, hogy tudott volna hazautazni. Eltemették a Perai katolikus temetőben, ahol egy mauzóleumot építettek emlékére. Ez a buzgó keresztény annyi alamizsnát osztott ki, annyira nem volt pénzéhes, hogy 1727. március 26-án jóformán vagyontalanul halt meg.

Az idősebbik fia alig tudta adósságait kifizetni. Vicomte-i címén kívül jóformán nem örökölt semmit. Tegyük még hozzá, jól megérdemelt dicséretére, hogy mialatt nagykövet volt az oszmán fővárosban, saját költségén alapította meg Perában (a mai Beyoglu, az aranyszarv északi oldalán) az első francia tolmácsiskolát, ahol keleti nyelveket tanítottak. Aztán az iskola több mint kétszáz évig sikeresen működött, nagy szolgálatokat téve a keleten lévő külképviseleteknek. Itt képezték ki a követségek és konzulátusok tolmácsait és titkárait, akik az idők folyamán valóságos tolmácsdinasztiákat alakítottak.

Bernard Le Calloc Közreadta: Székelyhidi Ferenc