Török gyerekvőlegények történetei

Muhammet Beyazdağ „Zarok” (Gyerek) című dokumentumfilmjével tavaly több mint 10 díjat nyert. A filmben gyerekmenyasszonyok mesélik el történetüket úgy, hogy csak a kezüket mutatja a kamera. A legújabb dokumentumfilmjében, mely a „Çirok” (Történet) címet viseli, a gyerekvőlegények szívszorító történeteit örökíti meg.

A 25 éves rendező az Akdeniz Egyetem Rádió, Televízió és Mozi mesterszakán végzős diák, korábban ezen a karon már szerzett egy diplomát. A „Zarok” című filmje a harmadéves vizsgamunkája. Beyazdağ elmondta, hogy sosem iskolai feladatnak tekintette ezt a filmet. „Olyan családból származom, mely gazdasági okokból Muşból Isztambulba költözött az 1980-as években. A rokonaim között sok gyerekmenyasszony van, így ez egy szomorú és felkavaró téma számomra. Valamit szerettem volna tenni.” – mondta.

Az előkészületek öt hónapig tartottak, hat nő egyezett bele, hogy elmesélik történetüket úgy, hogy kilétük titokban marad, csak a kezüket mutatja a kamera. Beyazdağ azt is elmondta, hogy a kezek többet elárultak, mint amit az arcok kifejeztek volna.

Most a férfiak keze következik

Már az első dokumentumfilm forgatásakor kirajzolódott előtte a „kéztrilógia” második része. „A „Zarok” forgatása alatt jöttünk rá, hogy léteznek gyerekvőlegények is. A férfiak szintén fiatalon házasodnak. Az a baj, hogy megkülönböztetünk ‘férfit és nőt’ a gyerekházasságokban. A fájdalom, ami a gyerekvőlegényeket éri, nem sokban különbözik attól, amit a lányok élnek át. Az emberek ennek ellenére haboznak egy pillanatig, mielőtt megkérdezik: ‘vannak gyerekvőlegények is?’ A gyerekmenyasszonyokról készült film után szerettem volna tudatosítani az emberekben a gyerekvőlegények létezését is.”

Beyazdağ újra felkereste a családokat, és a gyerekvőlegények, valamint rokonaik beleegyezését kérte a film elkészítéséhez. Öt különböző városban, hat gyerekvőlegénnyel forgatott, ebben az esetben is csak a kezeket vette a kamera.

Anyák „fegyverrel”

Beyazdağ elmondott egy történetet, amely különösen nagy hatással volt rá. „Az egyik fiú édesanyja szintén gyerekmenyasszony volt. Ő is fiatal korában adta férjhez a lányát, amit a következőképp magyarázott: ‘Pisztolyt szegeztek a fejünkhöz’. Szerinte nem a szülőket kell hibáztatni a gyerekházasságokért. Mindez a rendszer hibája, a tanulás lehetőségét elvették tőlük, ők pedig saját tapasztalataikat adják át a jövő nemzedékének.”

‘Az első alkalom, amikor borotvát láttam’

Az egyik gyerekvőlegény ezt mesélte: „Amikor apám azt mondta, hogy intézkedett az esküvőmről a nagynéném lányával, reggelig sírtam. Azelőtt olyanok voltunk, mint a testvérek, együtt játszottunk. Most pedig felvetették velem a nagybátyám esküvői öltönyét. Egészen a hagyományos „vőlegény-borotválásig” borotva nem érte az arcomat, ők viszont egy vallási esküvőt akartak. Az esküvőnk éjszakáján a menyasszonyom a hálószoba sarkában sírt. Én is a sarokba mentem, és elkezdtem sírni. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Ő az ágyon aludt, én a földön. Ha nem nősülök meg, talán egyetemre mentem volna.”

Segítség az anyósnak

„Amikor a lányok férjhez mennek, az anyák egyedül maradnak a házban. Hogy legyen valaki, aki segít neki, megházasítják a még otthon maradt fiukat. Ez szomorú, mert így nincs lehetőségük megtapasztalni, milyen is gyereknek lenni. Kiveszik őket az iskolából is.” – mondta Beyazdağ.

Amikor megkérdezték Beyazdağ-tól, mi az oka, hogy a gyerekvőlegényeket nem nagyon emlegetik, ő azt felete: „Először is, ők nem annyira ismertek, mint a gyerekmenyasszonyok. Emelett a nők helyzete „vérző seb” a társadalmunkban. A férfiak keményebbek és erősebbek, de mindannyiuknak sötét gyerekkora van. Önállóvá kell válniuk, még mielőtt gyerekek lennének, később pedig szülők lesznek.”

Forrás: Hürriyet Daily News

2015-01-23
Fordította: Kollár Kata – Türkinfo