Akkoriban épp munkalehetőség után kutattam, miután a csőd szélén állt az újság, ahol eddig dolgoztam.
A háztulajdonos pont a legalkalmatlanabb pillanatban zörgetett az ajtómon azzal, hogy “lakbér!”. Igaz, a hó eleje ide s tova már huszönöt nappal elmúlt. Kotorásztam a zsebemben. Vagy két lírányi aprópénz meg egy régi tízes került a kezembe.
– Ma vasárnap van. – mondtam. – Honnan vegyek most pénzt, hogy kifizessem?!
Emberem az ő alattomos, álszent modorával gúnyosan megjegyezte:
– Na persze! Ma zárva vannak a bankok!
Ha nem csalódom, a fickó csak ugratott. Eddigelé ugyanis még semmi dolgom nem volt a bankokkal. Bizonyos szempontból igaza volt hát. El is határoztam, hogy ezután, ha tíz lírát keresek is, abból egyet beteszek a bankba, hogy az ilyen pasasok élcelődésétől megkíméljem magamat. Ha csak három vagy öt lírát teszek is be, de elmondhassam, hogy igenis van pénzem a bankban. Most viszont az első dolog, hogy valami alkalmas munkát találjak, aztán lesz, ami lesz, de kifizetem azt az átkozott lakbért.
Másnap, még meg sem borotválkoztam, már indultam is. A Yokuş legtetejétől a legaljáig mindenhol próbáltam pénzt szerezni, de még egy tízest sem tudtam tarhálni senkitől. Épp a sorsjegyiroda előtt álltam sötét gondolatokba merülve, amikor egy szelvény árus szinte a fülembe ordítozta:
– Holnap van a húzááás!
Legalább tíz éve, hogy nem vettem sorsjegyet, ki kéne hát próbálni a szerencsémet. Más lehetőségem úgysem maradt.
– Húsz líra egy egész szelvééény!
Szóval ha veszek is, csak egy felest vehetek. De hát mostanáig jutott nekem valamiből is egész?!
– Igen ám, de… – töprengtem, – ha pénzecskémet szelvénybe fektetem, mit fogok enni és inni?
Elmosolyodtam: Mintha legalábbis minden nap báránysültet, baklavát és böreket ettem volna! Eh, oda se neki, Nedzsati! – gondoltam. Két nappal előbb, vagy utóbb, mit számít az!
A sorsjegyet ugyan a rikkancstól is megvehettem volna, de mégse tettem. A pénztárnál ülő hivatalnok valahogy bizalomgerjesztőbbnek tűnt. Egy kincstárnok komolyságával ült ott, és bár ezernyi sorsjegyet eladott már, ezernyi ábrándkergető honfitársamba csepegtetve a remény nektárját, mégis egy banktisztviselő ridegségével nézett rám.
– Adjon egy feles sorsjegyet!
Csak messziről nyújtottam feléje a kezemet, jelezve, hogy semmi közöm ehhez az érzéketlen emberhez. Egy csomó sorsjegy közül saját árva kezemmel húztam ki egyet, ami majd szerencsét hoz.
Amint zsebre tettem, rögtön megváltozott a világ. Mindenekelőtt a háztulajdonos jelent meg lelki szemeim előtt. Hogy’ volt pofája molesztálni engem potom háromszázötven líra miatt? Aztán fölényesen sétálni kezdtem a kirakatok előtt. Azok az ingek, felöltők, öltönyök, nyakkendők úgy néztek rám, mintha csak egyetlen szavamra várnának: ,,becsomagolni!“ – No, holnap majd ennek is eljön az ideje!
Yokuşunkat alulról felfele indulva kezdtem végigjárni. Ilyen fölényes nyugalommal, ilyen magabiztos lépésekkel még sose mentem végig rajta. Zsebre tett kézzel sétáltam el a könyvesboltok kirakatai előtt. Készülő három könyvem részére négyszínű borítókat választottam. Könyvekből, amelyeket eddig nem tudtam elolvasni, most könyvespolcot rendeztem be.
Ábrándjaimat kergetve elégedetten vettem irányt Beyoğlu felé. Padlásszobám számára függönyöket, asztalokat, székeket kerestem. Mindenekelőtt egy nyolc lámpás rádióra lenne szükségem. Ja, és egy mosógép, egy gáztűzhely meg egy jégszekrény is kell még. Kalaptól a cipőig, tetőtől talpig felöltöztettem magam. Na, de ilyen elegáns öltözetben, ilyen komfortos bútorok közt nem lakhatok egy tetőtérben! Legalább egy háromszobás, központi fűtéses lakást kell kibérelnem. Végtére is egy úságíró, egy tollforgató ember vagyok! Ha Şişliben bérelnék, az túl messze esne. Ha a Boğazban[1], az viszont bronchitisemnek nem tenne jót. Azt hiszem, legjobb, ha Çağaloğluban keresek valamit.
Szóval, minden szép, minden nagyon jó volt! De hát a háromszobás, szépen berendezett lakásomban egyedül mégsem élhetek. Harmincöt éves vagyok, ez épp a legalkalmasabb kor a nősülésre. El is megyek Fahrijéhez, és ezzel fogok beállítani:
– Képzeld, nyertem a sorsoláson! Most már összeházasodhatunk.
Ha megkérdezi, mennyit, azt válaszolom: – A főnyereményt! Még akkor is, ha csak a tízezer lírást húzzák ki.
Ekkor hirtelen szomorúság nyilallt belém:
– Tyű, a mindenit! Ezzel a fél sorsjeggyel még álmodni sem szabad a teljes összegről!
Ennek ellenére tovább fűztem ábrándjaimat egész éjjel: Széltében hosszában bejártam Anatóliánkat. Európának, Amerikának minden szögletét bebarangoltam.
Amint kezembe vettem az újságot, hogy megnézzem, milyen számokat húztak ki, rámjött a reszketés. Attól féltem, minden álmom szertefoszlik, mint a szappanbuborék. Rettegve pillantottam a főnyereményre. A hat számjegyből egyet sem találtam el. Micsoda pech! Egyre zsugorodó remények közepette mentem tovább a kétszázezresekre meg a százezresekre. Szemem sarkából a tízezreseket meg az ezreseket is átfutottam. Az apró nyereményekre került sor. Az ujjam egy húsz lírás összegnél állt meg. Sorsjegyem utolsó száma nyolcas volt. Eh, gondoltam, ez is jobb, mint a semmi. Tíz líra esett tehát a szelvényemre… Legalább a befektetett pénzt visszanyertem. Megtaláltam a szamaramat, amit elveszítettem. Ennyi. Mégsem tudtam örülni, csak nagy gondolatokba merültem el.
No, legalább a sorsjegyemre jutó összeget felvehetem a sorsjegyárusoknál. Magamban duzzogva baktattam el a Sorsjáték Igazgatóságra.
Az ablak kinyílt, a nyertesek egymás után felvették kevéske pénzüket. Én is odanyújtottam a sorsjegyemet. A hivatalnok szenvtelen ábrázattal elvette:
– Nyeremény… tíz líra!
– Igen – válaszoltam.
– Adjak helyette sorsjegyet?
Az első pillanatban úgy gondoltam, hogy egy új sorsjeggyel visszahozhatom szétpukkant ábrándjaimat. De aztán megijedtem attól, hogy a következő húzásig, egy álló hónapig éjjel nappal megint délibábokat fogok kergetni, ahelyett, hogy cikkeimet fejezéném be. ÍIgy szóltam hát:
– Nem! Nem kell sorsjegy!
Egy kötegből ropogós tízest húzott elő, és átnyújtotta.
Elővettem a pénztárcámat, és beletettem ezt a vadonatúj tízest, anélkül, hogy összehajtottam volna. Épp belső zsebembe csúsztattam, amikor valaki megragadta a karomat. Turánt, a fotoriporterünket pillantottam meg.
– Na, mi van? – kérdezte. – Kihúzták a sorsjegyedet?
Most már nem titkolhattam el a dolgot.
– Ki bizony!
Rögtön felcsillant a szeme:
– Hány líra ugrott?
– Hát nem valami nagy összeg.
– Mégis, mennyi?
– Szóra sem érdemes, öregem!
Hirtelen mintha valami eszébe jutott volna, lekapta válláról a fényképezőgépet.
– Értjük! Szóval egy jókora summa… Mindenki így beszél, aki valami nagy halat fogott. Hadd készítsek rólad itt a pénztár előtt egy képet!
Odament a pénztároshoz, és elmondta neki, hogy ő újságíró. Az a jéghideg ember rögtön felengedett. Az emberek általában szeretik az újságban látni a képüket. Mesterséges vigyor ült ki az ajkára.
Egy köteg ezrest nyújtott felém. Miközben a köteg egyik végét megfogtam, mintha épp át akarnám venni- a másik végét persze ő tartotta jó szorosan -, villant a vaku.
– Nosza, – mondta Turán, – most pedig irány a kajálda.
– Gyerünk! – válaszoltam, hiszen már régóta nem nyeltem le egy falat meleg ételt sem.
Karonragadott, és betuszkolt egy lokantába.
Tekintve, hogy olcsón akartam megúszni a Turánnal való étkezést, hús helyett levest, édesség helyett szárazbabot hozattam. Épp a számlát készültem megnézni, amikor így szólt:
– Hohóóó! Csak nem képzeled, hogy lekenyerezel ilyen olcsó étellel?
– Hogyhogy?
– Én fogok fizetni!
– Ugyan már! Én nyertem pénzt, nem te.
– Tudom – válaszolta. – Úgysem úszod meg ünneplés nélkül!
Előhúzta pénztárcáját és fizetett.
Másnap reggel a háziúr ébresztett:
– Már megint a lakbér! – nyögtem fel.
– Ugyan, dehogy. Méghogy lakbér! Gratulálni jöttem a nyereményéhez.
– Honnan tudja?
– Bent van a fényképe az újságokban – mondta, és orrom alá dugta a lapot. Turán fotója volt.
A szerkesztőségben egész nap záporoztak a gratulációk. Ismerősök, ismeretlenek borultak a nyakamba. Nahit, akitől három nappal ezelőtt ötven lírát akartam tarhálni a lakbérre, ezzel fogadott:
– Na, most már kiadhatod a lapot, amit oly régóta tervezel!
– Persze, még kiadóvállalatot is akarok alapítani! – toldottam meg.
– Ha társat keresel, itt vagyok!
– Van tízezer lirád? – Tudtam ugyanis, hogy a bácsikájától nagyobb összeget örökölt.
– Van hát! – mondta, csak úgy foghegyről. – Akár rögtön ki is vehetem a bankból!
– Akkor az első dolog, hogy papírt vegyünk. Száz tekercs? Ötszáz tekercs?
Hüsnü már meg is jelent, anélkül, hogy értesítettük volna:
– Amennyi papírt csak óhajtanak…
– De részletre! – mondtam.
– Hol van ma már olyan, aki nem részletre vásárol? Természetesen, részletre. Ha meg tudunk egyezni…
Persze, hogy megegyeztünk. Miután tekercsenként két líra profitot ajánlottunk neki, szinte elájult a gyönyörtől. Bérelt raktárunkba kétezer tekercs papírt helyeztünk el.
Közben alig telt el huszonnégy óra, hát mit olvasunk a reggeli lapokban?! ,,Negyven százalékkal emelkedtek a papírárak!”
Vagyis tekercsenként legalább húsz líra profit… Kétezer tekercsnél az annyi, mint annyi… vagyis negyvenezer líra…
A rám eső húszezer lírát rögtön be is tettem a bankba.
A múlt vasárnap a háziúr látogatott meg. Persze, a lakbérért jött – kaptam a fejemhez.
– Ajaj, ma vasárnap van. – mondtam neki. – De holnap rögtön kiveszem a bankból és már adom is.
– Már elnézést, Nedzsati bej! Szóra sem érdemes!
PuskásLászló fordítása
[1] Boğazban, azaz a Boszporusz partján.
2012-08-12