Török tisztviselők a 17. században, ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK- HEGYI Klára

A törökök szerzetesei, a dervisek

„Törökországban három furcsa dolog van: hogy a férfiak bekötött fejjel járnak, hogy az asszonyok nadrágot hordanak, és hogy a bolondokat szentnek tartják” – írta egy epés európai utazó. A szent bolondokon a derviseket értette, akik közül útja során nyilván a félmeztelenül, mezítláb, torzonborz üstökkel és egy-egy kedvenc állattal vándorló és kolduló együgyűekkel találkozott. A rendházakba szerveződött dervisek többsége azonban nem ezt a típust képviselte. Egy részük szemlélődéssel, önsanyargatással vagy ájulásig hajszolt tánccal igyekezett istenével egyesülni, másik részük nagyon is hasznos, evilági életet élt: rendházukban kiszolgálták az utazókat és az elesetteket, tanítottak, tudományos és szépirodalmi munkákat írtak és fordítottak. A hódoltság legismertebb dervisközösségei Budán, Pécsett és Szigetvárott működtek. A szigetvári rend háza Szulejmán szultán belső részeit rejtő mauzóleum mellett állt, itt és a pécsi rendházban két tudós rendfőnök jóvoltából magas tudományos színvonalú történeti és vallásfilozófiai munkák születtek.

A szandzsákbégek

A hódoltság legnagyobb közigazgatási egységei, a vilájetek, szandzsákokra tagolódtak, amelyeknek élén bégek álltak. Legfontosabb feladatukként ők parancsnokolták a területükön állomásozó katonaságot, de a szandzsák polgári igazgatását is ők irányították. Rangjuk és jövedelmeik egyértelműen az oszmán elitbe emelték őket, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Míg az átlagos várvédő katona zsoldja nem érte el az évi 3 ezer akcsét, addig a bégeknek 200–600 ezer akcse jövedelmű szolgálati birtokokat rendelt a kincstár. A magas jövedelműek ebből tekintélyes magánkíséretet tartottak, nevük megörökítésére építkeztek és kegyes alapítványokat tettek, gyengébben javadalmazott társaik jövedelmét viszont jórészt elvitték azok a kenőpénzek, amelyekért a Porta hatalmasságai a jobb állásokat osztogatták. A bégek sűrűn váltogatták egymást, de nagyobbrészt Magyarországon keringtek: Szinán bég pl. 1566 és 1573 között hat hódoltsági szandzsákot járt végig. Posztjuk elnyerésében, rangjuk megtartásában közvetlen főnökeiknek, a beglerbégeknek is nagy szavuk volt. Alárendeltségük példája, hogy a hirtelen haragú és fejlett igazságérzettel megáldott Murtezá budai pasa saját kezűleg, nyilvánosan felpofozott egy béget, aki nem állt be önként abba az emberláncba, amely deszkákat adogatott kézről kézre a Duna partjától fel a Várhegy tetejéig.

A hódoltság török hivatalai idegen nyelvi közegben működtek, magyarok segítsége nélkül sem Béccsel, sem a szomszédban birtokos magyar nemesekkel és várkapitányokkal, de még saját alattvalóikkal sem tudtak volna kapcsolatot teremteni. Ezt a közvetítést látták el a török hivatalok magyar írnokai, akik közül a legtanultabbak egyaránt kiválóan értettek és írtak törökül, magyarul és latinul. A budai pasák magyar deákjai és titkárai mellett, akiket szolgálatuk a nagypolitika és a diplomácia magasába emelt, a török közigazgatási központokban alacsonyabb rangú írnokok és tolmácsok is dolgoztak. Ők a hódoltság népének írták a magyar nyelvű parancsokat, a hivatalokban az adófizető vagy kérvényező alattvalóknak fordítottak. Ez utóbbiak igencsak rá voltak utalva a segítségükre, amit rendszeres ajándékokkal honoráltak. Úgy látszik, hogy a deákok nagyobb része áttért az iszlámra, de olyan is akadt köztük, aki keresztényként állt török szolgálatba. A budai pasák közvetlen környezetéhez tartozók időnként bizalmas értesülésekkel, fontos hírekkel látták el a magyar oldalt, de bizonyosan voltak olyanok is, akik kétfelé kémkedtek. Bizonyítékunk nincs rá, de feltételezhető, hogy a török adóztató hivatalok is nekik köszönhették ragyogó ismereteiket királyság behódoltatásra kiszemelt helységeiről.

Folytatás: szigethvar.hu