Kovács Gábor: Valahol a Föld nevű bolygón

„A valóság nem áll meg ott, ahol a szemünk.” Tomas Tranströmer

Egy költő talán nem akkor szólal meg, amikor leírja az első szót, hanem amikor először meghall valamit, ami csendesebb a csöndnél, mégis megmarad. Amikor írni kezdek, nem történik más, mint hogy figyelek: a régi képekre, a gyerekkori fordulópontokra, a város szűk utcáira, a fény és árnyék lassú mozgására, a hit kérdéseire, amelyek néha választ adnak, néha csak újabbat nyitnak meg. Figyelek a hangokra, amelyek bennem maradtak, és azokra is, amelyeket rég elengedtem, mégis visszatérnek.
Azt hiszem, mindig is úgy láttam a világot, mintha a dolgok mögött lenne valami más is: egy rejtett, alig észrevehető réteg, vagy csak egy töredék, amely várja, hogy észrevegyék. Ez a kötet ennek a figyelemnek a nyoma. Nem több ennél. És talán nem is kevesebb. Ezért
nem akarok többet tenni, mint megmutatni azt, amit én látok – aztán hagyni, hogy az olvasó saját képet rajzoljon belőlük.
Kovács Gábor

Amennyire fel tudom idézni magamban a Kovács Gáborral közös, fél évszázaddal ezelőtti rabszolga évünk egy bizonyos őszi napját, a délutáni órákat leendő szőlőtőkéknek való gödrök ásásával kellett töltenünk. Az ifjú rabszolgákat párosával rendelték ki e talajmunkákhoz. Minthogy a magát munkafelügyelőnek kiadó hajcsár épp nem volt a láthatáron, tessék-lássék dolgoztunk, két gödörmélyítés között beszélgettünk, nevetgéltünk, én a tüdőmet is rongáltam. Egy ilyen pihenő közben észrevettük, hogy az alföldi égen egészen különleges felhőjáték látható: barokk templomok falfestményein fedezhetők fel effélék: az isteni gondviselést vagy haragot fejezik ki igen harsányan hatásosan. Amikor megláttuk a fantasztikus színű és formájú felhőképződményeket, Gábor csendesen megjegyezte: „a delírium kapui”. Értettem a célzást, és megint nevettünk. Én a telibe talált hasonlaton és azon, hogy ilyen váratlan ötletei csak egy költőnek lehetnek. Nekem pusztán önmagát jelentette a látvány, egy szép felhőjáték volt az egész, szinte varázslatos jelenség, amilyet Budapest egén sose láthattam. Ma már többet vélek érteni társam megjegyzéséből. Érettebb ésszel úgy gondolom, Gábor akkor régen egyszerre utalt rejtjelesen egy zenemű címére, melyet előző, még szabad(abb) életünkben mindketten hallgattunk, valamint egy ennél sokkal fontosabb dologra: arra, hogy a felhőjátékban vagy a delírium kapuiban megnyilatkozó, a fejünk fölé boltozódó mérhetetlen
szabadságból egy villanásnyi vagy egy pillantásnyi még a kényszermunkásoknak is kijut, amikor felnéznek az égre, s ha képesek elgyönyörködni abban, amit látniuk adatik.
Máté J. György

Litera- Túra
Művészeti Kiadó