1914 – Enver pasa és “német tejtestvére” eddig ismeretlen puccsot tervezett a békepártiak ellen

enverTörökországban a minap feltűnést keltett egy történelmi visszapillantást tartalmazó kétrészes újságcikk. Valószínűnek tetszik, hogy ez a némileg még korai időpontban megjelentetett írás indítja el az 1914-ről szóló megemlékezések várhatóan hosszú sorát. Szerzője török, de évtizedek óta külföldön él, s nevét sokáig még tudományos körökben is csak suttogva lehetett kiejteni az örménykérdésben elfoglalt álláspontja miatt. Egy külföldi levéltárban most olyan okmányokra bukkant, amelyek éppen a nagy háború kitörésének közelgő századik évfordulója előtt a korábbinál még élesebb megvilágításba helyezik az Oszmán Birodalom és a császári Németország szoros katonai szövetségét, e kárhozatos kapcsolat eddig ismeretlen sötét oldalait.

A szóban forgó cikkíró Taner Akçam történész, ma már hazájában is “kiadható” művek tekintélyes alkotója. Említett kutatásainak eredményét a Taraf című isztambuli napilapban tárta a közvélemény elé. Elbeszélésének “hőse” a sokáig Konstantinápolyban szolgáló Hans Humann német korvettkapitány és haditengerészeti attasé, aki már 1913-tól kezdve egyedülálló értesüléseket szerzett török kormánykörökből. Információit aztán a háború alatt hivatali elöljárói, főként a német birodalmi nagykövet, a józan és emberséges Wolff-Metternich gróf megkerülésével juttatta el Berlinbe. A maga szűkebb területén kiváló szakember volt, korábban egy ideig ő vezette a német haditengerészeti hírszerzést. II. Vilmos császár annyira kegyeibe kegyeibe fogadta, hogy állítólag nála is bejátatos volt. Legnagyobb előnyének azonban azt tarthatta és tartották megbízói, hogy kebelbarátja volt Enver pasának. A török hadvezér és hadügyminiszter első kézből származó, megbízható hírekkel látta el, s személyét fedezte. Magától értetődő módon tegeződtek is, hiszen nagyon régóta ismerték egymást, szinte együtt nőttek fel. Hátuk mögött ezért “tejtestvérekként” emlegették őket, s amerikai források szerint a daliás, stramm német tiszt az előkelő fővárosi társaságban még a szintén jó kiállású török pasánál is “törökösebb jelenségnek” számított.

Humann 1878-ban Szmirnában, a későbbi Izmirben látta meg a napvilágot. Életének első 12 esztendejét Törökországban töltötte, s később is mindenhez vonzódott, ami török. Régész apja ugyanis a nyugat-anatóliai Bergama közelében akkoriban tárta fel a ma Berlinben őrzött csodálatos ókori Pergamon-oltárt. Nővérének szintén archeológus férje később a német keleti múzeum igazgatója lett. Ő mégsem a tudományos, hanem a haditengerészeti pályát választotta. Ezen gyorsan haladt is előre, mivel pártfogoltja volt Alfred von Tirpitz nagyadmirálisnak, akivel Ideológiailig osztozott a pángermán eszmék iránti rajongásában.

A központi hatalmak szempontjából sok függgött attól, hogy az Oszmán Birodalom az ő oldalukra áll-e. Cemal haditengerészeti miniszter még 1914. június 28-ika, tehát Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolás után is puhatolózó tárgyalásokat folytatott francia illetékesekkel. Egy hadgyakorlatra hívták meg Franciaországba. Az alkalmat kihasználva az isztambuli vendég szeretett volna garanciákat kapni arra vonatkozólag, hogy megőrzik az oszmán állam területi épségét, visszaszolgáltatják neki a balkáni háború alatt megszállt égei-tengeri szigeteket, és eltörlik a külföldiek számára évszázadok óta biztosított kiváltságok rendszerét, az úgynevezett kapitulációkat. Sikertelenül próbálkozott. Emellett a törökök még nem fejezték be haderőreformjukat sem, ezért – ameddig csak lehetett – a semlegesség fenntartására törekedtek. Augusztus 2-án azonban Németország és az Oszmán Birodalom titokban szövetséget kötött, kifelé azonban utóbbi kinyilvánította fegyveres semlegességét.

A háború kérdésben az Egység és Haladás Bizottságának ifjútörök kormánya 1914 nyári hónapjaitól kezdve megoszlott, két csoportra szakadt: a háborús pártiak a mielőbbi hadba lépés mellett foglaltak állást, a velük szemben állók azonban ellenezték ezt. Ekkor az ifjútörök vezetők – Talat, Enver és Cemal pasák, valamint Halil Menteşe, a parlament elnöke, később a véres örményüldözés egyik mentegetője – 1914 szeptemberében tervet eszeltek ki a “békepártiak semlegesítésére.” Cemal kicsit megkésve állt át a háborús párti oldalra, de ezt elnézték neki. Szintén ehhez az odalhoz csatlakozott Doktor Nâzım és Bahaettin Şakir, akik közül főleg az utóbbi az örménydeportálások fő “szakértője” lett. A kabinetben viszont Cavit bej pénzügyminiszterrel az élen összeállt a háborút ellenzők aggódó csapata, amely hangoztatta fenntartásait, s igyekezett késleltetni a hadba lépést lehetővé tevő kormányhatározat elfogadását. Ez korlátozta a háború mellett ágálók cselekvési lehetőségét. A németek nagyon türelmetlenkedtek. A puccsisták terve ezért a katonai hatalomátvétel első lépéseként éppen azt irányozta elő, hogy vegyék őrizetbe a háború ”ellenzőit vagy késleltetőit.” A török összeesküvők nem egyedül, hanem német katonatisztek közreműködésével tervezgettek, akik az államcsíny végrehajtásában konkrét feladatokat kaptak. A műveletben fontos szerepet oszottak a Goeben nevű német csatahajóra. Hans Humann elejétől fogva ott bábáskodott a puccs előkészítésénél, s ennek részletéről folyamatosan tájékoztatta Berlint. A török történész-kutató alább hosszan idéz a német attasénak ezekből a jelentéseiből

“Meghívunk majd a Goeben fedélzetére vezető politikusokat, így Cemal pasa haditengerészeti minisztert, esetleg Souchon admirálist, vagy mindkettőt, továbbá a nagyvezírt és még más minisztereket is. Ürügyként felhozzuk, hogy haditengerészeti gyakorlatot tartunk, s ennek keretében torpedókilövést mutatunk be. A gyakorlat rövid, csak mintegy kétórás lesz, és ezért a meghívásra aligha fog bárki nemet mondani. A vendégeket pezsgős reggelivel fogadjuk!

Eközben egy német tiszt parancsnoksága alatt egy török zászlóalj – megbízható török tisztekkel – készenlétben várakozik a Dolmabahçe-palota körletében. Ugyanott egy lovassági alakulat is lesz “pihenőben”. A Taksim Kaszárnyában egy géppuskás osztag várja az akcióba szólító parancsot. A Boszporusz-parton elhelyezkedik négy katonatiszt, akikről ismert, hogy feltétlen engedelmességet tanúsítanak Cemal és Enver iránt, majd amikor a két pasa csónakon megérkezik, csatlakoznak hozzájuk. Ezután a palotába kísérik őket, s a főudvarmesterrel közlik, hogy egy nagyon fontos ügyben beszélni óhajtanak a szultánnal. A padisah elé járulva közlik majd, hogy a hadsereg mostani bizonytalan helyzete már fenntarthatatlan, a katonák türelmetlenkednek, sőt lázadoznak is, és adott esetben, ne adj Isten, szembefordulhatnak még akár őfelségével, a szultánnal is. A palota körletében egy zászlóalj és egy lovassági alakulat már nagyon fenyegető tartást vett fel! Ezért is múlhatatlanul szükséges a hadba lépés. A hadsereget egyelőre már csak Enver és Cemal pasák tekintélyével és azzal az ígéretével lehet féken tartani, hogy a kormányt leváltják, és újat neveznek ki a helyébe – hangoztatnák a szultán jelenlétében.

Miután az uralkodó kinyilvánítja egyetértését, főudvarmestere és szárnysegédje a Goeben fedélzetére siet, és követeli, hogy a nagyvezír adja át nekik hatalmi jelvényét, az állami pecsétet. Amikor ez megtörténik, a padisah Cemal pasát kinevezi nagyvezírnek. Ekkor Enver és Cemal lovasok kíséretében nyitott gépkocsin a Fényes Portához, vagyis az oszmán kormány székhelyére hajtatnak, hogy felolvassák a szultán által már aláírt nyilatkozatot. A tervek szerint a leváltott minisztereket és a megbízhatatlannak ítélt más politikusokat ezután biztonsági okokból néhány napig még a csatahajón őrizetben tartanák. Ezalatt számba veszik azokat a személyeket, akiket kinevezhetnének az új kormány minisztereinek Úgy gondolják, hogy Fethi bejt haza lehetne hívni Szófiából, ahol nagykövet, mert alkalmas lenne a külügyminiszteri tisztségre. A bolgár fővárosban katonai attaséként őmellette szolgál régi barátja, Mustafa Kemal….

A katonai hatalomátvétel terve azonban füstbe ment, helyesebben végrehajtása tárgytalanná vált azáltal, hogy még mielőtt akcióba léptek volna az összeesküvők, a kormányban felülkerekedett a háborús szárny…Ami azonban a Goeben csatahajót illeti, reá és német testvérére, a Breslau könnyű cirkálóra azért még várt egy kétes feladat… 1914. augusztus 10-én ez a két német hadihajó, amely a földközi-tengeri brit és francia hadiflotta elől menekült, a törököktől engedélyt kapott arra, hogy áthaladhasson a Dardanellákon, s így egérutat nyerjen. Minthogy azonban az Oszmán Birodalom akkor még hivatalosan semleges volt, ez ellentétes lett volna státusával. Nagy-Britannia követelte is a hadihajók kiszolgáltatását. E probléma áthidalására a törökök azt a megoldást választották, hogy jelképes pénzösszegért egyszerűen megvásárolták, és a török hadiflotta részévé avatták a két német haditengerészeti egységet. Miután központi utasításra átngedték őket az aknazáron, augusztus 16-án biztoságosan befuthattak a konstantinápolyi kikötőbe. Ekkor ünnepélyesen új nevet kaptak: a Goebent Yavuz Sultan Selimnek, a Breslaut pedig Midillinek nevezték el. Német legénységükkel és tisztjeikkel együtt azonnal török szolgálatba állították őket, parancsnokukat, Souchon tengernagyot pedig kinevezték a török flotta főparancsnokává. Kétségtelen, hogy Enver szerette volna 1915 tavaszáig elodázni a hadüzenetet, de a német kormány fokozta a törökökre gyakorolt nyomását, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy most már megadja a tőle korábban igényelt pénzügyi támogatást, és leszállítja a szükséges fegyvereket is. A török háborús döntést október 25-én hozták meg. Enver pasa utasítást nyújtott át Souchonnak: “A török hajóhadnak biztosítania kell az uralmat a Fekete-tengeren. Keresse meg az orosz flottát, és ahol megtalálja, támadja meg hadüzenet nélkül!” Két nappal később aztán a német tengernagy csatasorba állította a Goebent (Yavuz) és a Breslaut (Midilli), valamint egy kisebb török hajórajt, s megközelítve az orosz partokat tüzet vezényelt Szevasztopol, Odessza, Feodoszija és Novorosszijszk kikötőkre. 25 perc alatt lámgba borítottak számos hajót, üzenanyag- és gabonaraktárt. E nyilt agressziós cselekmény után – hazafelé tartva – a tenger fenekére küldtek több orosz hadihajót is.

Török és külföldi szerzők sok mindent írtak ezekről az eseményekről és előzményeikről, gyakran egymásnak gyökeresen ellentmondva, s még az időpontokról is vitatkozva. Az egyik változat szerint a minisztertanácsot előre állítólag nem is tájékoztatták az Enver által “titokban parancsba adott” tengeri támadásról. Teljes tájékozatlanságot színlelt Talat és Cemal pasa is. Utóbbi éppen baráti körben kártyázott, amidőn elérte a hír. Egy forrás szerint égre-földre esküdözött, még saját leányát is esküjébe foglalta, hogy előzőleg semmit sem tudott. Sait Halim pasa nagyvezír, tehát a kormány vezetője is hasonlót állított magáról, s be is nyújtotta lemondását a padisahnak. Ő azonban – egy megható leírás szerint – átölelte, és könyörögve kérlelte , hogy maradjon, “ne hagyja magára”, főleg pedig “ne engedje kiszolgáltatni uralkodóját az itteni műkedvelő alakok kényének-kedvének”. Végül a nagyvezír “engedett a könyörgésnek”, maga is könnyek között búcsúzott az útlevelük átvételére érkező brit és francia nagykövettől – majd a kormánytagok túlnyomó többségével együtt azért mégis a helyén maradt. Tiltakozásul csak négyen távoztak, közöttük Mehmet Cavit bej pénzügyminiszter és az örmény Oskan efendi postaügyi miniszter. Előbbi iszlámra áttért szaloniki zsidó család (dönme) sarja és szabadkőműves volt, szoros kapcsolatokat ápolt a legmagasabb francia pénzügyi körökkel. “A háború a végzetünk lesz, akkor is, ha győzünk” – jelentette ki. A kiváló szakembert a kemalista történetírás szerint is koholt vádak alapján 1926-ban elítélték, s – nyugati kapcsolatainak tiltakozása ellenére is – kivégezték. Állítólag részt vállalt egy Musztafa Kemal ellen tervezett merényletben. Oroszország 1914. november 2-án, Anglia és Franciország november 5-én hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. A török hadüzenettel Konstantinápoly november 11-én válaszolt. V. Mehmet szultán növember 14-én hivatalosan meghirdette az igazhitűek szent háborúját, miután tanulmányozta a legfőbb muzulmán vallásjogi méltóság, a şeyhülislam szakvéleményét, fetváját. Ez nyilvánvalóan megnyugvássl töltötte el német katonai szövetségest, II. Vilmos császárt, aki sokat emlegetett 1898-as törökországi látogatása idején a “világ háromszázmillió muzulmánja barátjának” kiáltotta ki magát.

Az Oroszország elleni agresszióban részt vevő két német hadihajónak érdekesen alalkult az utóélete is: a Goebent (Yavuz) 1929-ben átvette a köztársaság hadiflottája, s csak 1963-ban küldték a bontóba, a Breslaut (Midilli) már 1918 januárjában elsüllyesztették az Égei-tengeren. De bevetésüknek évekre visszanyúló különös előtörténete is volt. Az oszmán kormányt aggasztotta a görög hadiflotta erőteljes fejlesztése, ezért 1911-ben Angliától megrendelt két hadihajót. A Sultan Osman és a Raşidiye 1914 derekára el is készült. Részben közadakozásból vásárolták őket, a birodalom asszonyai ajánlották fel ékszereiket. Leszállításuk azonban késett, mert még szükségessé vált néhány üzemeltetési próba elvégzése, és problémák támadtak az utolsó fizetési részlet körül. Oszmán katonatisztek és haditengerészek egy csoportja már Angliában tartózkodott, hogy átvegye a hajót, és kifizesse a hátralékot, amikor Winston Churchill, az admiralitás első lordja a londoni kormány nevében váratlanul lefoglaltatta a kész hajókat. Történészek szerint ez erősen vitatható, sőt törvénytelen lépés volt. Ilyesmire a nemzetközi jogban csak az a körülmény adott volna lehetőséget, ha Nagy-Britannia hadiállapotban van. De akkor még nem volt. A brit államférfi valószínűleg nem bízott az Oszmán Birodalom hivatalos semlegességének őszinteségében. Gyanakvása teljes mértékben megalapozottnak bizonyult. Lépese mindamellett érthetően nagy felzúdulást keltett Konstantinápolyban, amit a német hadvezetés ügyesen ki is használt arra, hogy az “elvesztett hajók pótlására” a Dardanellák felé irányítsa a Goebent és a Breslaut…. .

Taner Akçam elbeszélése szerint az ő törökországi iskoláskorában azt tanították, hogy “bennünket belekényszerítettek a háborúba. Ezt mi nem akartuk, ám erőszakkal mégis rávettek”. Meg hogy a “németbarát Enver senkit nem tájékoztatva, országát belerántotta a háborúba” . Mindez azonban mesebeszéd. Sem az nem igaz, hogy erőszakkal kényszerítettek, sem az, hogy minden Enver fejéből pattant ki. Az, hogy Envert ennyire bűnbaknak lehetett megtenni, Mustafa Kemalra vezethető vissza – írja Akçam. (Ő ellenezte a németek oldalán megvívandó háborút, de hivatásos katonaként fegyelmezetten szolgált, s mind a nyugati, gallipoli fronton, mind Kelet-Törökországban az oroszok ellen dicsőséget szerzett a török fegyvereknek. A harctéri győzelmek terén messze túlszárnyalta vetélytársát, Envert.) A történetírók tollát aztán az Enverrel szemben érzett viszolygás vezette. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Talât, Cemal, Halil Menteşe és más ifjútörökök emlékirataikban összevissza hazudoztak a hadba lépés okairól, körülményeiről. Csakhogy a történész úgy véli, hogy a haditengerészeti akció nem Enver egyedi vállalkozása volt, hanem az Egység és Haladás Bizottsága kormányának tudtával és döntése alapján indult. “Bennünket nem úgy kényszerítettek bele a háborúba, hanem ezt akartuk is, aztán szívvel-lélekkel részt is vettünk benne” – írja a történész-kutató. Szerinte a legfontosabb két indíték az volt, hogy megszabaduljanak a kapitulációktól és az 1914 februárjában Oroszországgal aláírt szerződés kikötéseitől, vagyis az örményektől.

Az 1914. szeptemberi eseményekre, az említett puccs terveire és Hans Humann német haditengerészeti attasé jelentéseire visszatérve a történész megállapítja, hogy a német tiszt gondozta az akkori oszmán és német – mai kifejezéssel élve – “mély állam tikos kapcsolatait”, a felek rajta keresztül juttatták el egymásnak azokat a híreket, amelyeket hivatalos csatornákon át nem forgalmazhattak. Ezért az ő kezén ment keresztül számos rendkívül jelentős, máshol csak nehezen fellelhető információ és okmány. Ezek a dokumentumok viszont napjainkban az amerikai Yale Egyetem Ernst Jächk gyüjteményében megtalálhatók. De ki volt ez a Jächk? Akçam szerint “nagy törökbarát”, de egyben tudós berlini politológus professzor és utazó is. 1909-ben jelentette meg A felkelő hold című művét, amelyben dicséretekkel halmozta el a törökséget.

A német-török baráti egyesület alapítójaként és a befolyásos ”központi külszolgálati hivatal” vezetőjeként szintén felvette a kapcsolatot az ifjútörökök főembereivel, Enverrel és Talâttal, s 1915 augusztusától októberig beutazta Törökországot. Októberben azonban hazajelentette, hogy “Talât nem csinál titkot abból, hogy az örmény nép megsemmisítése megnyugvással tölti el.” Természetesen kapcsolatban állt Humann-nal is, s a német haditengerészeti attasé segítségével el tudta intézni, hogy Johannes Lepsius tiszteletes, az örmény kálvária egyik nemzetközileg is első feltárója bejuthatott Enver pasa hadügyminiszterhez. Jächk a harmincas évek elején emigrált Németországból, Angliában, majd az Államokban több egyetemen, így a Columbián is tanított, 1959-ben New Yorkban hunyt el.

Hans Humann azonban végig dicstelen szerepet játszott. Ahol csak tehette, mentegette az Oszmán Birodalom világháború alatti “örménypolitikáját”, emberek tömeges elhurcolását, egy egész népcsoport kegyetlen eszközökkel véghezvitt megsemmisítését. Fennmaradt több erre vonatkozó nyilatkozata. Mindezt azzal tetézte, hogy otthoni elöljáróinál rendszeresen feljelentette azokat a német diplomata kollégáit, akik ezt elítélték, s ellenérzéseiknek hangot is adtak. Céljai eléréséért alaposan kihasználta azt a körülményt, hogy kora fiatalsága óta szoros barátság fűzte Enver pasához. Például így sikerült Berlinből hazarendeltetnie Paul von Wolff-Metternich nagykövetet. A gróf ugyanis az örmények golgotajárásával kapcsolatban német császári diplomataként elsőként beszélt a “kiirtás politikájáról”, és javasolta kormányának, hogy erélyesen lépjen fel török szövetségesével szemben. Humann hazatérése után is egyetértését fejezte ki az örmények ellen alkalmazott oszmán módszerekkel. Némely forrás szerint 1920 márciusában támogatta a szociáldemokraták vezette kormány megdöntésére irányuló sikertelen szélsőjoboldali Kapp-puccsot. Humann 1933-ban halt meg, sírjánál Hitler akkori alkancellárja, Franz von Papen búcsúztatta, akinek előtte tanácsadója volt, s aki később, a második világháború alatt – egészen 1944-ig – birodalmi nagykövetként a náci Németországot képviselte Ankarában.

2013-12-29
Flesch István-Turkinfo