Világszépe

Egyszer volt, hol nem volt . . . Isten útjai
kifürkészhetetlenek… Élt hajdanában egy padisah. A föld kerekén nincs
talpalatnyi hely, melyet be nem járt, nincs
város, amit nem látott, nincs király, kit le nem igázott. Ezt a hatalmas padisahot egyszer súlyos csapás
érte: elvesztette a szeme világát A földkerekség minden tájáról ágyához siettek az orvosok, de nem volt
segítség, a padisah szeme világát egyik orvos sem tudta visszaadni. Végül egy dervis jött hozzá:

— Felség, csak egy orvossága van
a te bajodnak, csak akkor gyógyulsz meg, ha
olyan földnek porát teszed a szemedre, melyet még
nem taposott lovad lába.A padisah szomorúan sóhajtott e szavak
hallatára, s csak a fejét csóválta:

— Bajos lenne ilyen földet,ilyen port találni.

A dervis suttogva mondott szavai futótűzként
terjedtek el a palotában meg az egész városban. Volt a
padisahnak három fia, s a legidősebb így szólt apjához:

— Apám, útra kelek, s megkeresem a földet, melynek pora gyógyír lesz szemedre.

Apa és fia elbúcsúztak. Az ifjú herceg elindult, hogy lova
hátán bejárja a világot. És jól figyeljetek szavamra derék
urak, szép hölgyek: egy napon visszaérkezett az ifjú herceg
meg a kísérete. A herceg egy maroknyi földet hozott atyjának.

A padisah így szólt:

— Fáradt lehetsz, fiam. Honnan hozod ezt a földet?

— A Hétszerhét-hegy mögül, a Szemnemlátta Dombról.

— Hej — sóhajtott a padisah —

ifjúságom szép napjaiban fácánra vadásztam ott.
A maroknyi föld tehát nem volt jó semmire.
Ekkor jött a másodszülött herceg.

— Búcsúzzunk el, atyám — mondta.

Ő is útra kelt, hogy meghozza apjának azt a marék földet,
mely visszaadhatja szemevilágát. Elmúlt egy nap, elmúlt
kettő, majd három és még mindig semmi hír nem jött a hercegről.
Egy szép napon aztán visszatért ö is.

— Jó hírt hozok, apám — így köszöntött be

— megtaláltam a földet, mely visszaadja szemed világát.

Megjártam a Hétszerhét Szakadékot, amögött

sötétlik a legeslegmélyebb szakadék, annak is a legaljáról
hoztam ezt a marék földet. Ember nem járta messzeségben,
szem nem látta mélységben kutattam utána. Rajtam kívül
nem járt még ott emberfia, ezt biztosan tudom.

— Nem jól tudod, fiam — mondta a

padisah — ifjúságom szép napjaiban vadkacsára vadásztam ott.

Már senki sem bizakodott abban, hogy a padisah valaha
is újból látni fog.
Egyszer aztán a legfiatalabb herceg állt apja elé:

— Apám — mondta — én is

nekivágok a világnak, megpróbálom megszerezni a földet, mely
gyógyír lenne szemedre.

— Hiú ábránd lenne, édes fiam —

mondta a padisah — kerek e világon nincs

talpalatnyi hely, melyet nem taposott volna lovam lába.
A herceg azonban nem hallgatott apjára. Csókkal búcsúztak
egymástól. A fiatal herceg egyenest az istállóba sietett. Ott
kiválasztott egy csikót, mely különb volt az összes többinél.

— Ebből lesz a hozzám méltó paripa

— mondta a herceg.

Külön kötötte a lovat, s szigorúan meghagyta, hogy negyven
napon át mazsolával és árpával etessék.
Az ifjú herceg azt is megparancsolta a szolgáknak, hogy
egy nagy darab ugart negyven nap, negyven éjszakán át szünet
nélkül öntözzenek. A negyvenedik napon, mikor a herceg
kiment az istállóba, hogy megnézze a lovát, az már vadul toporzékolt,
türelmetlenül nyerített, olyan volt, akár egy ifjú
oroszlán. A herceg a hátára ült, kivágtatott a negyven napon
át öntözött ugarra, s oly gyorsan, oly vadul száguldozott a sáros
földön, hogy a paripa patkója porfelhőt kavart a csupasár
ugarból.

— Az ilyen ló méltó hozzám!

Patája nyomán por kavarogjon a sár felett is — mondta a herceg.

Ezzel megsarkantyúzta s vágtatott egyenest előre.
Hegyeken át, völgyeken át, zivatarban, napsütésben
vágtatott, nem rettent meg szakadéknál, nem pihent az árnyas
fánál, derék lova vitte, vitte, s egyik éj a mást követte.

Mikor harmadszor is leszállt az éj, az ifjú herceg éppen
egy síkságon lovagolt. Megpillantott valamit, mely a messze
távolban csillogott, villogott. Az ember azt hihette volna, hogy a nap
egy darabkája hullott a földre, az csillog így a sötétben.

— Vajon mi lehet ez? — ámult a herceg.

Mikor közelebb ért a csillogó-villogó valamihez, látta hogy
egy lehullott madártoll ragyog a földön vakító fénnyel. Felvette
a tollat, ide-oda forgatta, nézegette.

— Magammal viszem — mondta. —

Még jó hasznát vehetem.
Ebben a pillanatban titokzatos hang szólította:

— Herceg, hagyd azt a tollat! Ha

magaddal viszed, balsorsodat viszed.
A herceg ügyet sem vetett e szavakra. Zsebébe csúsztatta
a csodaszép tollat, újból lóra szállt, s ment tovább.
Még sokáig, nagyon sokáig, ki tudná megmondani hány napig
lovagolt. Lovas és a ló végül egy városhoz érkezett. Az ifjú herceg
megállt egy fogadó előtt, öregasszony volt a fogadó gazdája. Az
öregasszony így szólt a herceghez:

— A fogadóban nincs már hely.

Az ifjú herceg ekkor egy marék aranyat adott az
öregasszonynak, s az mindjárt másként beszélt

— Isten hozott, édes fiam,

kényelmes helyet kapsz te is, a lovad is, de még a kutyád is,
ha veled együtt útra kelt.
Ügy esett, hogy ennek az országnak a padisahja akkor este
kidoboltatta:

— E napon senki ne merjen világot gyújtani, ha besötétedett!

A herceg pihenőre tért s mikor levetkőzött a ragyogó tollat
kivette dolmánya zsebéből s a falmélyedésbe tette, a lámpa
helyére. Mikor leszállít az éj, a padisah maga járta be a
várost, és meglátta, hogy az egyik fogadó ablakán át ragyogó
fény árad az utcára. Jól megjegyezte magának ezt a fogadót
ezt az ablakot. A padisah emberei másnap mentek, hogy magukkal
vigyék azt akinek ablakából nappali fény áradt az éjszakába.
Az ifjú herceget a padisah elé vezették. A padisah
így szólt hozzá:

— Miért nem engedelmeskedtél parancsomnak?

Hogy merészeltél az éjszaka lámpát gyújtani?

— Ó, nagy padisah — válaszolt az ifjú herceg — idegen vagyok én ebben az országban.

Nagyon fáradt voltam, korán lefeküdtem. Nem lámpa fénye
áradt ki az éjszakába, egy toll csillogott – villogolt a
szobámban. Útközben találtam, magammal hoztam.

— Nekem adnád? — kérdezte a padisah.

— Szívesen, felség — válaszolt a herceg.

S átadta a padisahnak a tollat. A padisah elbűvölten nézte
a ragyogó tollat, olyan öröme telt az ajándékban, hogy megbocsátott
az idegennek. A csodálatos toll meg bevilágította az
egész palotát körös-körül vaksötét éjszaka volt de a fejedelmi
hajlék fényárban úszott. A padisah örömében egyre mondogatta:

— Nálam boldogabb ember nincs is az országban!

Egy napon a nagyvezír meghallotta a padisah szavait:

— Nálam boldogabb ember nincs a föld kerekén!

A nagyvezír ekkor így szólt a padisahhoz:

— Aligha van . . . Csakhogy . .

. egyre azon gondolkozom, vajon milyen lehet a madár,
melynek tolla ily csodaszép… Bárcsak felségedé lenne!

— Hogyan juthatnék hozzá?

— Aki megtalálta a tollat,

megkeresheti a madarat is, ha felséged megparancsolja neki —
válaszolt a nagyvezír.

A padisah magához hívatta a herceget

— Keresd meg a madarat melynek

szárnyából kihullt ez a toll, mert ha nem, a fejeddel

játszol — mondta neki.

Szegény fiú nem tudta, mitévő legyen. Nemet mondani
azonban mégsem mert. Ment, hogy felnyergelje a lovát, s az
istállóban bánatosan sóhajtozott Egyszer csak megszólalt a
paripa:

— Ugye herceg, megmondtam, hogy

bajt hoz rád ez a toll ! . . . Nem hallgattál
rám, s most itt a baj ! . . . De most már a becsületed
forog kockán, mennünk kell, hogy megkeressük a madarat És
most jól figyelj rám: azonnal menj a padisahhoz, kérj tőle egy
jó zsíros öszvért Azután indulunk a Kafhegyhez. A madarak
királya hullatta el ezt a csodálatos tollat. Évenként
egyszer a hegy tövében hívja össze alattvalóit. Hamarosan
megint összegyűlnek ott Mikor odaérünk, levágod az öszvért,
feldarabolod, és szétszórod a hegy lábánál. De a bordákon
rajt hagysz egy kis húst Bebújsz az öszvér bordái közé,
a nagy fa árnyékában, ott senki sem fog meglátni. A madarak
összegyülekeznek. Legutoljára a királyuk érkezik meg.
Beszélgetnek, tárgyalnak majd. A király végül engedélyt ad népének a
lakomára, s akkor a madarak nekiesnek a hegy tövében szétszórt
húsdaraboknak. A király az öszvér csontjaira telepszik
majd, s csőrével belevág a bordán maradt húsba. Ekkor te
megragadod, s mielőtt egy hang is kijönne a torkán, szárnya alá
dugod a fejét Azután rögtön nyeregbe pattansz, s egy perc
késedelem nélkül elvágtatunk.
Így beszélt a paripa.
A herceg követte tanácsát, majd az öszvérrel együtt útra
keltek. Időben a Kaf-hegy tövébe értek. A herceg a sűrűben
rejtette el a lovát. Aztán megölte és földarabolta az öszvért.
Jómaga elrejtőzött a csontvázban, a bordák között, amelyen
lova tanácsa szerint rajta hagyta a húst. Kicsit később seregestül
érkeztek a madarak a hegy lábához. Csicseregtek, turbékoltak,
szárnyukkal verdestek. Egyszerre aztán csönd támadt,
majd halk suhogás hallatszott. A herceg az ég felé tekintett
s látta, hogy lebegő uszályként valami csodálatos fényesség
ereszkedik lefelé. Behunyta szemét — ezt is a lova
tanácsolta — nehogy mindörökre megvakuljon a madár tollazatának
tüzes fényétől. A madarak királya csöndesen leereszkedett
népéhez, egy ideig beszélgetett alattvalóival, majd
engedélyt adott nekik a lakmározásra. A madarak nekiestek
a húsdaraboknak, királyuk meg az öszvér csontvázára telepedett
s csőrével a bordák közé vágott. E pillanatban megragadta
az ifjú herceg, a madár szárnya alá dugta a fejét, a
lovára pattant, s elvágtatott. Hamarosan a padisah palotájához
értek.A madár láttán a padisah azt sem tudta, hova legyen
örömében.Kegyelemben elbocsátotta a herceget. A palota fényárban
úszott. Ekkor a padisah megkérdezte nagyvezírét:

— Van-e nálam boldogabb ember a föld kerekén?

— Mindez nagyon szép — válaszolt a vezír.

— Csakhogy . . . felséged palotája valahogy szegényesnek tűnik egy ilyen csodálatos madárhoz.

Milyen szép is lenne egy elefántcsontpalota! Madár és
hajlék mily jól illenék egymáshoz!

— De ki építhetne számomra elefántcsontpalotát? És hol lelhetnék annyi elefántcsontot?

— Aki megszerezte felségednek a madarat, szerezze meg az elefántcsontot is! — mondta a vezír.

Azonnal üzenet ment a fogadóba… A padisah tudatta
óhaját az ifjú herceggel. Szegény herceg nagyon nekibúsult.
Ekkor megszólalt a ló:

— Hozzád méltatlan lenne a megfutamodás… Készülj az útra. Kérj a padisahtól
rakival telt korsókat meg egy szakasz katonát. Az Elefántok Erdejébe
megyünk. Az erdő közepén van egy tó. Delenként, mikor
legrekkenőbb a napsütés, ide járnak inni az elefántok.
Az összes rákit beleöntöd a tó vizébe. A katonákkal együtt
elrejtőzöl a fák között. Az elefántok holtrészegek lesznek,
ha isznak a tó vizéből. Akkor aztán kitéphetitek agyaraikat.
Az ifjú herceg mindenben lova tanácsát követte: a rákival
telt korsókkal meg a katonákkal együtt elindult az Elefántok
Erdejébe. Mikor a tóhoz értek, beleöntötte az összes rákit.
Délben, a rekkenő hőségben megérkeztek az elefántok. De
alighogy beleszagoltak a vízbe, riadtan hátráltak mindahányan.
Amint a hőség fojtogatóbb, rekkenőbb lett, az elefántok
egyre nehezebben bírtak szomjukkal, s végül mégis ittak
a tó vizéből, s mindahány részegen nyúlt el a tóparton.
Ekkor kitépték agyaraikat. Pár katona előresietett, hogy megvigye
a padisahnak a jó hírt. Azonnal munkába kezdtek, állványoztak,
létrákat támasztottak a palotának, a falait elefántcsonttal
borították, arannyal szegélyezték, s a termekbe aranyozott
elefántcsontburkolatot raktak. A padisah gyémántos aranykalitkát
csináltatott a madárnak, s a kalitkát a palota legszebb termébe
vitette, ö maga örömtől sugározva trónjára telepedett, s
hívatta a nagyvezírt.

— No, mit szólsz mindehhez?

Vajon van-e nálam boldogabb fejedelem a föld kerekén?

— Felség, Nálad boldogabb fejedelem nem lehet. Csakhogy . . . Valaki hiányzik az elefántcsontpalotából..

. Hiányzik a Világszépe.

— Vajon van-e élő ember, aki nem

kívánja maga mellé Világszépét? Én is szeretném
megszerezni feleségül… A földkerekség minden
királya megpróbálta elrabolni, s mind kudarcot vallott . . .
Hogyan sikerülne nekem az, ami soha, senkinek sem sikerült?

— Az, aki megszerezte a

csodálatos madarat meg a tömérdek elefántcsontot, ha akarja.
Világszépét is ide tudja hozni — válaszolt a vezír.
Azonnal küldöncök mentek az ifjú herceghez, s tudatták
vele a padisah akaratát.

— Hát ez már sok —
méltatlankodott magában az ifjú herceg.
Gondterhelten ment a lovához, s az így beszélt neki:

— Hercegem, alávetjük magunkat

ennek az új próbatételnek, utána békességünk lesz s
visszatérhetünk hazánkba. A földet, melyet keresel, melyet
még nem taposott atyád lovának lába, éppen Világszépe
kertjében találod meg. Két legyet ütünk egy csapásra: elraboljuk
Világszépét és megszerezzük a gyógyító földet atyád szemére.
A herceg lóraszállt s vágtatott napokon meg napokon át.
Lovas és ló végül megérkezett Világszépe kertjéhez. Hajnali
fény derengett az ég alján, mikor a ló így szólt a lovashoz:

— Szállj le, hercegem. Menj be a

kertbe. Törj le hét tüskés rózsafagallyat. Világszépe
minden pirkadatkor kiül kertjébe, hímes vásznat szövöget.
Óvatosan settenkedj mögéje, ragadd meg a hajánál fogva, majd verd
meg a rózsafagallyakkal. Addig üsd, míg nem kiáltja,
hogy „elég!” Akkor, és csakis akkor, vedd a karodba, ülj vele
nyeregbe.A herceg bement a kertbe, ahogy lova tanácsolta, levágott
hét rózsafagallyat. Ekkor megpillantotta a szőttese fölé hajló
Világszépét, a haja világolt, mint a hajnalfény. Mögéje settenkedett,
hajánál fogva megragadta, s ütni kezdte a tüskés gallyakkal.
Világszépe végül felkiáltott:

— Elég! Elég! Rendelkezz velem!

Hiszen már régen vártam egy ilyen derék vitézre!
Ekkor mindketten nyeregbe szálltak, s a padisah
elefántcsontpalotája felé vágtattak. Mikor
megérkeztek, a herceg a padisah elé vezette foglyát,
jómaga pedig visszatért a fogadóba. Keblébe rejtve ott volt az a
maroknyi gyógyerejű föld is, melyet Világszépe
kertjéből, a szövőszéke alól hozott. Az ifjú herceg
nyugodtan pihenőre tért.Világszépét meg bezárták az öreg padisah háremébe.

Amint leszállt az éj, a padisah kopogott ajtaján.

— Világszépe, nyiss nekem ajtót,hadd időzzem veled!

— Menj az utadra, öreg szamár! —

hangzott a válasz. — Még mit nem képzelsz, a te
korodban! Ha azt akarod, hogy kedves legyek hozzád, hozasd
ide kancáimat! A Hétszerhét- Tengeren túl, egy szigeten
legelésznek. Megfiatalodsz, ha megfürdesz kancáim
tejében, és akkor, de csakis akkor, beeresztlek hálószobámba!

— De vajon ki tudná idehozni a kancákat? — kérdezte a padisah.

— A vitéz, aki engem elrabolt —válaszolt Világszépe.

Tudatták a herceggel a padisah legújabb óhaját. A herceg
ismét lóra szállt, s hamarosan elérte a Hétszerhét-Tenger partját Ekkor
megszólalt a paripa:

— ölj le negyven bivalyt, nyúzd

le a bőrüket s húzd rám mind a negyvennek a bőrét.
Utána rejtőzz el a bozótban. Én majd egy nagyot nyerítek. Ekkor
a tengerek nagy csődöre kiemelkedik a habokból.
Harcolni kezdünk egymással, ö sorra letépi rólam a bivalybőröket
egyiket a másik után. A negyvenediknél ereje már
fogytán lesz. Ekkor rádobod nyergemet s a hátára pattansz, ö azonnal
a habokba veti magát, s a szigetre visz, ahol a
kancák legelésznek. Kiválasztod közülük a pejt meg az
almásderest, s idehozod mind a kettőt. Elvisszük őket a padisahhoz.
Minden úgy történt, ahogy a ló megmondta. A herceg ráhúzta
lovára a negyven bivalybőrt, jómaga meg elrejtőzött.
A paripa felnyerített a csődör előbukkant a habokból. A két
állat megmérkőzött… A herceg aztán felnyergelte a csődört
nyeregbe pattant, a habok közé vágtatott s átúsztatta az
óceánt… A szigetre érve megragadta a két kancát a pejt meg
az almásderest és a padisahhoz vitte őket.
A padisah még aznap este kopogott Világszépe ajtaján:

— Szultánám, a kancák istállómban vannak már. De ki feji meg őket?

— A vitéz, aki elrabolt engem —

válaszolt Világszépe. — Borítsa fejére a kendőmet

kenekedjék meg illatszeremmel, akkor meg tudja fejni a két kancát.

Hívatták a herceget. Úgy tett, amint Világszépe meghagyta.
s ment az istállóba fejni: az almásderes tejét aranyvederbe,

a pejét meg ezüstvederbe csorgatta. A teli vedreket beküldte
Világszépének. Világszépe levetkőztette a padisaht és mosdatni
kezdte a pejparipa tejével. Ahogy mosdatta, dörzsölte,
a padisah bőre, húsa cafatokban mállott le testéről, s végül
csak egy halom csont maradt belőle.

— Vigyétek és ássátok el ezt a szemetet — adta ki a parancsot Világszépe.

Azután megmosdatta a herceget az almásderes tejében, hogy
az is sebezhetetlen és örök életű legyen, akárcsak jómaga.
Világszépe és a herceg egybekeltek, negyven nap, negyven
éjszakán át tartott a menyegzőjük.
Békés boldogságban élhettek volna, de az ifjú herceget
gondok gyötörték. Mikor Világszépe ezt észrevette,
megkérdezte:

— Miért vagy oly szomorú? . . .

A padisah trónjára kerültél, feleségül kaptad Világszépét…
Mért vagy mégis boldogtalan?

— Ó, királynőm. Jómagam is padisah fia vagyok — válaszolt az ifjú.

— Hét éven át mindent elszenvedtem, csak hogy megszerezhessem a gyógyírt

apámnak. Most szüntelenül ő van az eszemben.
Világszépe nem kérdezősködött tovább, megkezdte az úti
előkészületeket, s nemsokára elindultak a herceg hazája felé.
Napokon át mentek, mendegéltek, megpihenni árnyas
patakpartra tértek, lombsátor volt a hajlékuk, tulipán a
fejealjuk. Mikor aztán a herceg szülővárosa közelébe értek,
küldöncöket menesztetlek a palotába, hogy mielőbb megvigyék
a jó hírt. A vak padisah alig-alig hitte el, hogy legkisebb fia
épségben, egészségben tért vissza. De a herceg máris megérkezett,
apjához sietett s így szólt:

— Meghoztam a szemed orvosságát,atyám . ..

— Hol találtál rá, édes fiam?

— A menyed szövőszéke alatt —

válaszolt a herceg.

— Hát feleséget is hoztál? Ki légy

---