Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 7. rész

Beypazarıból Hırkatepébe Nallıhan felé vezető utunkat (140 sz. út) kopár sziklák, itt-ott magányosan árválkodó zöld fenyők kísérik. Beypazarıtól 7-8 km-re jobbra, egy mellékútra fordulunk. Ezután barátságosabb a táj, viszont rosszabb, de azért jól járható az út. 15-20 km megtétele után tábla jelzi a Hırkatepéhez és az azonos nevű pici faluhoz jobbra leágazó újabb mellékutat. Rövidesen meg is pillantjuk a nevezetes helyet. A török „tepe” szó dombot, az arab eredetű „hırka” pedig zekeféle, rövid dzsekit jelent. Ne tessék megbotránkozni az utóbbi angol szón, pontosan ez a szótári jelentése. Hogy nézett ki egy középkori török dzseki? Lásd a mellékelt képet. Azonban a török szavaknak gyakran más, az iszlám misztikához kapcsolódó jelentése is lehet. A „hırka” a szúfi misztikában az a ruhadarab, amelybe Mohamed próféta a családját védve öltöztette, ezért ennek viseletével a török dervisek azt jelezték, hogy ők is a Próféta családtagjaivá váltak. Tehát így egy seyyit (ejtsd: szejjit, lásd Szejjit Bilál Szinopban) és egy hırka-t viselő magát a Prófétához egyformán közelállónak, családtagjának vallotta. A helynevek árulkodóak, Hirkatepe neve éppen arra utal, hogy az egykor itt letelepedett türkmén törzs az iszlámnak bizony nem a ma elfogadott szunnita, hanem egy szúfi irányzatához tartozhatott. Hırkatepe Hol is vagyunk, miről nevezetes ez a hely? A kérdésre csak látszólag egyszerű a válasz. A hagyomány szerint itt nyugszik Gündüzalp. Ezt a történészek is megerősítik, de hogy valójában ki volt ő, erre már nem egyértelmű a válaszuk. Abban minden kutató egyetért, hogy a dinasztiaalapító Oszmán felmenőinek egyike. Egyesek azt állítják, Oszmán nagyapja volt, aki 1158-tól 1236-ig élt. Ezt egy, Oszmán idejében vert ezüstpénz feliratáról – az érme ma már nincs meg – állapította meg egy középkori történész, akinek ez az írása fennmaradt. Csakhogy más történészek kutatásainak eredménye szerint Göndüzalp Oszmán apai nagybátyja volt. Ha már itt tartunk, nekünk magyaroknak – függetlenül attól, hogy Gündüzalp nagyapja, vagy nagybátyja volt-e a dinasztiaalapítónak – az érdekes az, hogy Oszmán apját Ertuğrul-nak (magyarosan: Ertóhrul, jelentése: férfi/hős turul!) hívták. Tehát az első, oszmán történelmi alak személynevében, valamint az őket Kis-Ázsiában megelőző szeldzsukok – a Közép-Ázsiában született -, Toğrul (magyar jelentése: turul, azaz vadászsólyom) vezére nevében ugyanúgy szerepel a turulma-dár. Vajon puszta véletlen-e a magyar Emese álmában a mondai turul és a török nevek azonossága? A dombon gondosan bekerített sírkert közén emelkedik Gündüzalp síremléke. Az egyszerű, sátortetővel fedett kis épület oldalai nyitottak, csak kovácsoltvas kerítés óvja. A kerítés mintája – engem legalábbis – egy korsóból felszökő, nyílhegy csúcsú ciprusra emlékeztet, amely pedig az örök élet jelképe. A zöldre festett koporsó alakú sírkövet sötétebb zöld szövettakaró borítja, rajta a hímzett, arab betűs felirat – nyilván Korán idézetek – gyönyörű kalligráfia. Körülötte régi és új sír-hantok, nyilván a ma alig negyven lakosú falucska halottai nyugszanak az egykori híres vezér köze-lében.

Megilletődötten lépdelünk a sírok között. Nincs egyetlen hivalkodó se, mindegyik inkább szegényes, szerény. Ismét megállapítjuk, hogy itt is ugyanúgy megvan a fejtőlvaló és a lábtól-való fa, mint a régi magyar s különösen a székely síroknál. Orbán Balázs volt az, aki először hívta fel erre a hazai kutatók figyelmét, de nem váltott ki vele nagyobb érdeklődést. Még ma se merészel senki fia erről a hasonlóságról komolyabb következtetést levonni, ki tudja miért? A sírkert kapuján belépve, a kikövezett feljáró mellett megpillantottunk egy gyomlálgató idős nénit. Természetesen köszöntünk neki, de ő csak a foga közül morgott valamit, amit mi nem értettünk. Gondoltuk, talán nem örül a nem muzulmán idegeneknek. Megint csalatkoztunk, mert kifelé menet ő szólított meg bennünket. Meg se kérdezte honnan jöttünk, kik vagyunk, de elmondta, hogy azért igyekszik rendbe hozni a virágokat, gyepet, kigyomlálni a gazokat, mert holnap ünnepség lesz, sokan, sokfelől jönnek ünnepelni Gündüzalp sírjánál. Maradjunk mi is, szép lesz, több „nagy ember” is jelen lesz. Közben egy pillanatig sem hagyta abba a munkát, ráadásul az ő korában, számunkra olyan furcsa testhelyzetben, hogy én még húszéves koromban se tudtam volna utánozni.

Megköszöntük a szívélyes meghívást, elmondtuk, hogy Göynükbe igyekszünk, ezért nem maradhatunk itt. Jó utat kívánt, aztán fel sem emelve fejét gyomlált tovább. Hırkatepétől egy fennsíkon vezetett tovább a mellékút, majd lejteni kezdett és hamarosan elértük a Nallihanba vezető főutat. A termékeny völgyben a gabonaföldek mezsgyéjén, de itt-ott a táblákban is látható jegenyefák a magyar Nagyalföldet idézték, de a völgy két oldalán meredeken emelkedő kopár, sziklás hegyek emlékeztettek arra, hogy bizony nem hazai tájakon járunk. Kuş Cenneti Çayırhan falut (ejtése: csajirhán, jelentése: folyó-, patak-hán / szállás) elhagyva alig teszünk meg 3-4 km-t, az úttól jobbra különlegesen szép látványra leszünk figyelmesek. Stop! Ezt jobban meg kell nézni. Kiderül, itt vagyunk a „madár paradicsomban”. Így nevezik a törökök: kuş cenneti. Ahogy megállunk, az autóból kiszállva észrevesszük az eligazító táblát, melynek szövege szerint az előttünk látható tó és környéke 1994 óta védett terület, ahol 150-nél több madárfaj él, vagy vándorlás közben megpihen. Most talán 2-3 féle madarat, ha látunk a vízben és a parton, melyek közül egy-egy lustán felröppen a hőségben… De a tóban tükröződő, furcsa világos színekkel harántcsíkolt kopár hegy valóban paradicsomi látvány. A hegyet Kız Tepének hívják, a „tepe” jelentését már az előbbiekben megismerték, a „kız” pedig leányt jelent. Nos, a leányzó elég hiú lehet, hisz’ állandóan nézegeti magát a tó tükrében, de be kell vallani, van is miért, mert gyönyörű. A madár-paradicsomot az Ankara közelében eredő Sakarya (ejtése: Szakarja), a már Homé-rosz által is említett, ókori nevén Sangarios folyó hozta létre, amely 800 km hosszan kanyarog Közép-Anatóliából a Fekete tengerig, amelybe Adapazarıtól északra torkollik be. Vize és termékeny, néhol mocsaras folyóvölgye a mellette letelepedetteknek a történelem hajnalától napjainkig biztosított megélhetést. A folyót szabályozták, gátakat, duzzasztókat emeltek, de sok helyen megmaradt eredeti, természetes állapotában.

A sehol „Selále” Továbbhaladunk a 140 sz. úton. Nallıhant (jelentése: patkós-hán) elhagyva balra, a 170-es sz. útra térünk. Hamarosan megpillantunk egy táblát, mely ismét balra, egy mellékútra mutat és az van ráírva „şelale” (ejtése: selále). Ez azt jelenti, hogy egy vízesés van a jelzett irányban. De vajh’ hány kilométerre és milyen lehet az út? Próbáljuk meg! Egy kis településen megyünk keresztül, ahol egy étterem hirdeti kiváló konyháját, de mi csak megyünk, egyre magasabbra a hegyek között kanyargó mindinkább keskenyedő úton. Időnként ki se merek nézni a kocsi ablakán, olyan mély szakadékok szélén erőlködik Ignisünk, hát még a vezetője. Már-már ott tartunk, feladjuk. Ahol lehet, visszafordulunk, mert bár a táj gyönyörű, erdős, fenyves, de vízesés az sehol. Egy parkolásra alkalmas térséghez érve megállunk és kiszállunk. Alant mintha egy padokkal, asztalokkal felszerelt piknikező helyet látnánk. Gyerünk le gyalog. Le is megyünk, találunk egy gyérvizű patakot, inkább eret. Követjük a vízfolyást felfelé, amely egyre keskenyedik, sehol semmiféle vízesés, csak óriási fenyők. De már ezért is érdemes volt egy darabig felkapaszkodni.

Visszafelé a parkosított helyen megpihenünk. A nagy csendességet autó motorhangja veri fel. Látjuk, pont ide tart egy erős terepjáró. Barátságos tekintetű férfiak szállnak ki belőle, üdvözöljük egymást. Hivatalos személyek, egyikük övén nagy pisztolytáska, melyből kilátszik a fegyver-markolat. Beszélgetés közben kiderül, észrevették fönt a külföldi rendszámú kocsit és kíváncsiak voltak, kik jöhettek erre a vidékre, amerre nem nagyon járnak külföldiek. Őrszolgálatban vannak, vigyázzák az erdőt, vadat, óvják a környéket a fatolvajoktól, orvvadászoktól. Egy kicsit politizálgatunk. Elmesélem az erdőőrnek, hogy nálunk senki, semmit se tud tenni az erdők védelmében, a fegyverhasználat veszélyesebb a használójára, mint arra, akire ráfogja. Lopják is a fát mindenfelé. Törökünk nem nagyon érti. Ha van erdőőr, annak fegyvere, akkor hogyan lophatják az erdőt? Ő bizony elfoghatja a rajtakapott tolvajt. Ha nem engedelmeskedik felszólításának, mellélő, ha még akkor se fogad szót, akkor megsebesíti és rádiótelefonon kér segítséget. Hát igen, ezt egykor mi is tudtuk, voltak mező-, erdőőreink, de mára elfelejtettük, vagy elfelejtették velünk… Megvárjuk, míg elmennek tovább járőrözni, szemünkkel követjük, amíg látjuk az autójukat. Üldögélés közben megcsodáljuk a piknikező hely egyik földre dőlt, de mégis élő, erőteljes, hatalmas fenyőkolosszusát. Ide kívánkozik – bár már a Küre Hegység Nemzeti Park ismertetésénél is írhattam volna erről -, hogy szóljak a török hegyipásztorkodásról. A növénytermesztésre alkalmas völgyek mentén vannak a falvak, amelyekből a tavasz beköszöntével a pásztorok az állatokat felhajtják a hegyek fennsíkjain zöldellő legelőkre. A havasi legelőkön szállások vannak, ahová szükség esetén akár egy egész család beköltözhet. A szállást çardak-nak (ejtése:csardak) hívják, ebből származik a magyar csárda szavunk is. A csárda – se a török, se a magyar – nem lakás, még ha meg is lehet némelyikben szállni. Májusban gyakran a műutakon is találkozhatunk nagy csordával vagy nyájjal, mely békésen kocog lehetőleg az út közepén. Vannak, akik ezért megszólják a török szokásokat, mi nem, inkább örülünk ilyenkor. Nemcsak az erdőőrök, de a környéken élők is szigorúan vigyázzák az erdőt. A paraszti hagyománynak ma is nagy befolyása van a török falvak életére. A „szokásjog” nemcsak előír, hanem büntet (szankcionál) is. Egyszer egy pásztor, aki egy bővizű forrás melletti szálláson tanyázott és ott jártunkkor éppen a juhai gyapját nyírta, mesélte nekünk hogyan bünteti keményen a közösség azt, aki a helyi szokásokat megszegi: Egy pásztor – annak ellenére, hogy az erdős, fás környéken a falu hagyománya tiltja a tűzgyújtást – amikor ráesteledett, nem jött le nyájával a forrás mellé éjszakázni. Napokig fennmaradt és minden este tüzet rakott. Ámde a fény és a füst elárulta. Amikor visszatért a faluba, a falusiak kiközösítették, mert megszegte a hagyományt, veszélyeztette az erdőt, legelőt. A mai napig senki se vesz tőle semmit és nem ad el neki semmit. A köszönésen kívül mást a falujabeliektől nem kaphat. Szándékosan nem árulom el ennek a hegyi falunak a nevét. Elhagyjuk a hegyet-völgyet, visszamegyünk a főútra és haladunk tovább Göynük felé. Nem tértünk le a Sünnet-tóhoz, bár eredetileg terveztük, de az út oda-vissza 50 km és sokalltuk. Göynük Azt tudjuk, hogy nagyon régitelepülés, a római hadiutak jegyzékében is szerepelt. Legrégebbi ismert neve Koinon Gallikanon volt. A város látványa messziről is csodálatos. Megérkezve első dolgunk a szálláskeresés. Azonnal föltűnt, hogy a város méretéhez képest sok a személykocsi, minden parkoló foglalt. Először a város egyetlen kis hotelében érdeklődtünk. Alig találtunk illetékes személyt, étterme is tömve volt török turistákkal. A szállodástól még meg se kér-dezhettük, már mondta is a láthatóan külföldieknek: full, azaz tele. Nem volt szívélyes, látszott, hogy nagyon elfoglalt. Azért megérdeklődtük, nem ajánlana egy panziót nekünk, mert maradni szeretnénk. Nem sokat segített, mondhatnám semmit se. Akkor nézzünk körül, beszállás és lassú, döcögős autókázás kezdődött a keskeny utcákon. Állj! Jobbra az Öğretmen Evi, mint már tudják, a tanítók háza, szállója. Udvarán több fiatalember beszélget, tőlük érdeklődünk, nem lenne-e szabad szálláshelyük a számunkra. Megkapjuk a lehangoló választ, hogy sajnos nincs, minden szobájuk foglalt, a másnapi nagy ünnepség miatt. Miféle ünnepség? Elmagyarázzák, holnapra idevárnak sok állami-, közéleti nagyságot, mert a város hírességének, Akşemseddinnek a tiszteletére szimpóziumot tartanak. Erre gyülekezik a nép az ország minden részéből. Na, – gondoljuk – ezt jól kifogtuk, hol találunk most egy üres szobát? Bármilyen nagy az izgalom, nyüzsgés, azért törökföldön mindig akad segítség. A tanítók házával szemközti városi tűzoltóságról jön oda hozzánk egy férfi és felajánlja, hogy ő szívesen elkalauzol bennünket egy-két panzióhoz. Megköszönjük és igénybe vesszük segítségét. Szükség volt rá, mert csak úgy elmondás alapján, a többnyire egyirányú, össze-vissza kanyargó utcák, sikátorok közt sohase találtunk volna meg ezeket a panziókat. Szépen felújított régi házakban jártunk, de mindegyik szokatlanul drágának és amellett kissé hivalkodónak tűnt számunkra. Amire nálunk azt szokták mondani „magyarosch”, hát ezek meg „osmánlischok” voltak. Vagy giccsesek? Már kezdtünk – főként én – elszontyolodni, itt sehol nem lesz hová a fejünket nyugalomra hajtani. De lett! Az egyik nagy panziónak volt egy kis „fiókja” a szemközti hegyoldalban. Tulajdonosa beszállt az „anyósülésre” és máris irány egy keskeny utcában felfelé egy olyan parkolóig, ahol megálláskor az autó kerekei mögé kellett dugni egy-egy előre odakészített nagy kődarabot. Ajaj, hogy cipekedünk innen még feljebb? Először felballagtunk a meredeken a panzióhoz. Nyitva állt, üres volt, még nem volt más vendég rajtunk kívül, ezért választhattunk szabadon a több szoba közül. A földszintit választottuk (2 fő/éj 80 YTL, később megtudtuk, hogy az ünnep miatt mindenütt kétszeresek az árak). A házigazdánk megkérdezte, rábízzuk-e az autónkat, hogy elhozza csomagjainkat. Persze, hogy átadta a feleségem a vezetést, mire ő a ház fölé állt be. Onnan könnyen behordtuk a szükséges holminkat, ő pedig visszaállt a szörnyű parkolóba. Társalgásba elegyedtünk, vendéglátónk MIT tisztviselő volt Ankarában, ami talán a magyar titkosszolgálati, vagy nemzetbiztonsági munkakörnek felelne meg, most már nyugdíjas. A város önkormányzatától bérli a műemlék épületet, ami egykor grúz családi ház volt. Innen a panzió neve: Gürcüler evi (a grúz törökül: gürdzsü. A panzió neve: „a grúzok háza”). A ház is és a berendezése is ízléses, visszafogottan korhű.

A szobánk ablakából látjuk a városképet, melyből kiemelkedik a függetlenségi háború során a Sakarya folyó mellett vívott és török győzelemmel végződő ütközetre emlékeztető torony. A nyolcszög alapú hasáb formájú, három emeletes emlékművet Hurşit kaymakam (ejtsd: kajmakám, jelentése: helytartó) építtette 1923-ban. Egy kedves anekdota fűződik az építkezéshez: „Abban az időben Hurşit bej ellátogatott az emléktornyot építőkhöz. Azt vette észre, hogy a török mesterek nem dolgoznak olyan gyorsan, mint örmény társaik. Ezért megkérdezte a törököktől: Ti miért nem dolgoztok olyan sebesen, mint a többi mester? Ők sokkal gyorsabban mozognak, mint ti, vajh’ mi az oka ennek? Erre a törökök így válaszoltak: Kajmakám bej, más mesterek úgy jönnek ide dolgozni, hogy előtte otthon bort isznak, ezért aztán ők már nem fáznak. Mi pedig azért fázunk, mert mi nem iszunk bort, tehát lassabban is dolgozunk. Hurşit bej hallva ezt a választ egy kancsó pekmezt hozatott és e szavakkal adta át a törököknek: Mesterek, a mi borunk a pekmez. Ti ezt igyátok. Így nem fogtok fázni és gyorsabban fogtok dolgozni!” A török „pekmez” magas cukortartalmú gyümölcsök kipréseléssel nyert levéből – leginkább szőlőléből -, hosszas forralással sűrített, méz állagú édesítőanyag, melyet vidéken máig használnak répacukor helyett. A Grúzok háza ablakából kitekintve bámultuk a meseszép városképet, aztán vendéglátónk mutatott egy rövid, meredeken lejtő, lépcsőkkel kényelmesebbé alakított gyalogutat, amelyen percek alatt leértünk a várost keresztező főutcára. Megjegyzem, már korábban is feltűnt, hogy se a szállásunk kertkapuja, se a ház ajtaja nincs bezárva. Séta közben pedig azt is láttuk, hogy minden lakásajtó előtt sorban állnak a levetett cipők. Úgy látszik errefelé nincsenek tolvajok, a nem odavalósiakat meg azonnal észreveszik, de bíznak bennük, s ez nyilván becsületességre kötelez… A főút melletti parkban, hosszan elnyúló zöld sátorponyva alatt már készítették elő az üstöket, amelyekben majd a másnapi ünnepségre érkező vendégek részére fogják a piláfot megfőzni. Piláf nélkül nincs is igazi vendéglátás! Akşemseddin türbéje Megnéztük kívül-belül Akşemseddin 1454-ben épült türbéjét – lám’ nem kümbet! -, amely a Szulejmán Pasa, ma már kupola nélküli, sokablakos dzsáminak (épült: 1331 – 1335) a kertjében áll. Jellegzetes, 15. sz-i oszmán stílusú, 4,8 m átmérőjű körbe szerkeszthető hatszög alapú, faragott kövekből emelt, dob nélküli, ólomlemezekkel borított kupolájú épület. Mind a hat oldalán ablakok eresztik be a világosságot, a földszinten is, ahol az északkeleti oldalon van a szamárhátíves kapu, mely fölött kalligrafikus, arab nyelvű írás tudatja: „A kedvesek közül a legnevesebb, az igazak közt legtökéletesebb az Akşemseddin nevű, híres sejk, Mehmed, Hamza fia 863. évben elhalálozott. 792-ben született. A kupola 868-ban készült”. Természetesen az évszámokat az iszlám időszámítás szerint írták. A türbe köré – a ma már parkosított területen – egykori nagyságok, dervisek, tanítók, sejkek lettek eltemetve. Több régi sírkő is fennmaradt, többekközött Aşemseddin négy leányáé.A türbében három koporsó látható. A bejárattól jobbra Akşemseddin, középen egyik fia Emrullah, a baloldalon a másik fia Sadullah nyugszik. Az apa koporsója geometrikus és növényi motívumokkal valamint kalligráfiával díszített diófa, a fiaié egyszerűek, dísztelenek. Sajnos hímzett lepel takarja az apa koporsóját, ezért a művészi faragás nem látható teljesen. Régebben a türbében körbe lehetett járni, újabban, a bejárat után kis előteret hagyva, szép farács választja el a sírokat a látogatóktól.

Máig fennmaradt Akşemseddin alapítványának okirata (már írtam a középkori török vakif / vakuf, azaz alapítvány rendszerről), sőt Hódító II. Mohamed szultáné is, melyben göynüki birtokok-ról rendelkezik Akşemseddin vakifja javára. De ki volt ez az Akşemseddin, akit a Konstantinápolyt meghódító szultán támogatott és akit máig ünnepelnek a törökök? Akşemseddin, az oszmán tanító, polihisztor, dervisrendfőnök Akşemseddin, más néven Ak Şeyh (jelentése: fehér, világos sejk) eredeti neve Şemseddin Mehmed, 1398-ban Damaszkuszban született, apját Hamzának hívták. Családfáját Abu Bekir kali-fáig vezették vissza. Hétéves volt, mikor Anatóliába költöztek. Gyermekkorában kívülről megtanulta a Koránt – az ilyen személyek kapják a „hafiz” melléknevet -, Amasya-ban tanult orvostudományt, majd egy medreszében, azaz egyetemen tanított. Később Aleppóba ment, hogy a szúfi misztikus iszlám tanokban elmélyedjen. Az egyik, személyével kapcsolatos legenda szerint, egy éjjel azt álmodta, hogy lánc van a nyakán, melynek másik vége Ankarában, Hadzsi Bajram Veli – a kor leghíresebb misztikus tanítójának – a kezében van. Az álom hatására tért vissza Anatóliába. De ne aprózzuk ennyire, ne merüljünk el a mondák világába… Akşemseddin már II. Murád szultánnal – akit az 1444-es várnai csata győztesének, Hunyadi János megszalasztójaként ismer történelmünk – is jó kapcsolatban volt. Ezért lett Murád fiának, a későbbi Hódító (II.) Mohamednek tanítója, bizalmasa, akit kétszer is felkeresett Edirnében, pedig nem kis távolságot kellett megtennie, mivel ekkor már Göynükben lakott. Egyik látogatása során meggyógyította Mohamed leányát és ez még szorosabbá tette kapcsolatukat. Az ifjú szultán hálából rizsföldet ajándékozott neki Beypazarıban. II. Mohamed 1453 tavaszán úgy döntött, hogy elfoglalja Konstantinápolyt, seregével elindult Edirnéből. Anatóliából hozzá sereglettek a szúfi tanítók, a dervisrendek vezetői, köztük Akşemseddin is, göynüki tanítványaival. Amikor az ostromlók már-már elcsüggedtek, és ott tartottak, hogy felhagynak a támadással, akkor Akşemseddin azt írta a szultánnak, hogy biztos abban, néhány nap múlva elfoglalja a várost. Ez fellelkesítette a szultánt, nem vonult vissza és a törökök hamarosan bevették Konstantinápolyt. A Hagia Szófiában, a híres bizánci templomban az első pénteki imát Akşemseddin mondta és ő prédikált. A „pénteki ima” kötött liturgiájú, a prédikációnak fontos eleme az uralkodóért való fohászkodás. Ez esetben a győzedelmes Mohamed padisahért szólt. Mohamed szultán kívánságára Akşemseddin kereste és meg is találta, Isztambul északi részén a bizánci várfalakon kívül Ebá Eyyüb el-Esári tetemét, aki a 7. sz-i arab seregben Bizánc ellen harcolva esett el. A hit hősi halottját – hisz’ ő is az volt, mint a szinopi Sejjit Bilal -, aztán ünnepélyes keretek közt egy díszes sírboltba helyezték el. A ma röviden Eyüp-nek nevezett zarándokhelyre naponta ezrek járnak, környékére évszázadokig előkelők temetkeztek. Akşemseddin egy ideig Isztambulban maradt és tanított, aztán visszatért a Bayramiye dervisrend egyik ágaként, Şemsiyye (ejtsd: semszijje) néven alapított rendjének vezetőjeként Göynükbe. Számtalan verses és prózai művet írt, miközben dervis tanítványait és fiait is nevelte, tanította. Egyesek szerint – jóval az európai orvosok előtt – felfedezte, hogy a baktériumok okozzák a fertőző betegségeket, de ez hitelt érdemlően nem bizonyítható. Bár a türbében csak két fia nyug-szik az apa mellett, hét fiáról tudunk. A hét közül a legkisebb – mint a mesékben -, Hamdullah Hamdi lett kora egyik legkiválóbb, ismert költője. Akşemseddin 1390-ban halt meg. Minden vagyonát a dervisrendnek és a kolostornak – ahol a fiai is éltek –, a fenntartására létesített alapítványra hagyta. Az alapítólevél megmaradt és máig a környék 15. sz-i legértékesebb történelmi forrása. Séta Göynükben A városban nyüzsögtek a látogatók. A másnapi ünnepi forgatagra már megérkezett vándor árusok is kirakodtak. Az idősek teázgattak a parkban, az asszonyok sétáltak, vásároltak a boltokban és az utcai árusoktól. Nagy örömmel fedeztünk fel egy könyvekkel teli asztalt egyetlen, 12-13 éves kislányka eladóval. Szinte még gyerek, de mindent tudott az eladásra szánt könyvekről. Ő ajánlotta azt az Akşemseddinről szóló kiadványt is, amit végül megvettünk, amely egy tudományos konferencia anyagát tartalmazza. Nem titkolom, e nélkül aligha tudtam volna ennyit írni az eddig csak a nevéről ismert Akşemseddinről. Bejártuk a város utcáit, aztán „hazamentünk” a Grúzok házába. Megérkezett az éjjeliőr, egy ifjú egyetemista, akit meglátogattak a barátai. Kicsit beszélgettünk velük, mindegyiküknek határozott életcélja volt, csak attól tartottak, hogy nem kapnak majd állást, munkát. Aztán egy török család érkezett több gyerekkel, alighogy elhelyezkedtek, siettek le a városba, ezért nem társalogtunk, csak üdvözöltük egymást. Kellemes este volt, sokáig üldögéltünk a szabadban, gyönyörködtünk a kilátásban, mogyorót eszegettünk, rakit kortyolgattunk. A raki olyan ánizspálinka, amit, ha vízzel hígítunk tejfehérré válik. Török barátaimat, ha rakival kínálnak, azzal szoktam megtréfálni, hogy határozottan kijelentem: „Rakit nem iszom!” De azonnal folytatom: „Csak aslansütü-t.” Ez pedig törökül oroszlántejet, azaz vízzel kevert rakit jelent. Eddig ez – hogy szlenget használjak – mindig bejött. Nyugovóra tértünk, a meleg, az utazás, a séta és a raki megtette hatását, hamar elaludtunk. Göynükből izniki és edirnei megszakítással hazafelé Másnap korán útrakeltünk. Gyorsan kijutottunk a városból, mert a bevezető utakat már mind lezárták, hogy az ünnepségre folyamatosan érkezők gépkocsijai az utcákat ne torlaszolják el. Rendőrség, csendőrség, katonaság, rendezők sorfala közt kikeveredtünk a város fölötti elkerülőútra. Ezen álltak több km hosszan azoknak az autói, akik már csak gyalog mehettek a városba. Jól megszervezték, semmi fennakadás nem volt. Sajnáltuk, hogy nem maradtunk, most itthon pedig még jobban. Mi tagadás, kezdtünk már fáradni, több, mint három hete úton voltunk. A 29 km-re lévő Taraklıban csak éppen rápillantottunk Göynükre hasonlító, dombokon álló, szép házaira. Tovább, Geyvét elhagyva a 650-es útról egy a magyar fül számára fura hangzású helységnél, Mekece-nél (ejtsd: Mekedzsénél) a 150-es úton Iznik felé vettük az irányt. Gondozott gyümölcsöskertek, többnyire őszibarackosok között jártunk. Iznikben, ahol 1971-ben voltunk először, az Aydın Otel-ben szálltunk meg (kétágyas, fürdő-szobás, erkélyes, 80 YTL/2 fő/éj). Csak egy napig nosztalgiáztunk itt. Megnéztük a múzeumot, a dzsámit és a régi várfalat, este sétálgattunk a tóparton.

Másnap korán indultunk, mert hosszú út állt előttünk. Meg kell kerülni az Izmiti-öböl egy részét, úgy lehet rátérni az Edirnébe vezető, Isztambult elkerülő autópályára. Izniktől előbb a 150. sz. úton a tó északi partján haladtunk, majd letértünk az 595. sz. rövidítő útra, Karamürsel felé, ahonnan a 130 sz. főúton értük el az autópályát. Kora délután megérkezünk Edirnébe, felkeressük régi, megszokott szállónkat. Közben a város bevezette a parkolási díjat, így hát nekünk is fizetnünk kell, mert a szálló nem vállalja át annak költségét (5 YTL egy éjszakára). Vacsora, mint három hete, „csijerdzsi” azaz sültmáj. Az ismerős lokantát átköltöztették a hotelünkkel szembe, egy felújított régi emeletes házba, így az étterem szebb, nagyobb, elegánsabb lett. Nagyon büszkék is voltak rá. Hazafelé Szokásunk szerint korán indulunk hazafelé, ölelkezős búcsút veszünk recepciós cigány barátunktól. Könnyen, gyorsan átjutunk a török határállomáson, a bulgár oldalon talán 5-6 autó várakozik előttünk. Megörülünk, hogy hamar átjutunk, de korai az örömünk. Az első fülkéből kinyúlik egy kar, valami kis ketyerét ad, azt mondja „csip”. Mi lehet ez? Olyan, mintha egy számítógépnek a pendrivere lenne. De aztán semmi mozgás, haladás. Telik az idő, egyre több autó áll mögöttünk. Egy óra múltán se változik a helyzet, mióta itt állunk, egyetlen kocsit se engedtek át a határon. Visszanézek, de már nem látszik az autósor vége, lehet, hogy már Edirnéig ér? Előremegyek a bódéhoz, megérdeklődni, miért állunk? 5-6 bulgár közt akad egy hölgy, aki tud angolul, s közli, hogy lefagyott, összeomlott a számítógépes beléptető rendszer. Ja, ehhez kellett a pendriver! Tovább faggatom, mire kiderül, hogy a napokban EU konformmá, elektronikussá varázsolták a határon a beléptetést. Jaj de jó, de mikor tér magához a rendszer? Már elindultak a számítástechnikai szakemberek Plovdivból – kapom a választ. Száz szónak is egy a vége 4 (!) óra várakozás után indult meg a sor. Minden szolgálatban lévő bulgár tisztviselő mögött egy fiatal szakember állt, aki segített az új rendszer működtetésében. Még annyit megkérdeztem, vajh a kilépésnél is ugyanez vár ránk? Megnyugtattak, még csak itt vezették be az új rendszert. Erre fellélegeztünk. Hát ezt a határátlépést jól megszenvedtük… Gyorsan igyekeztünk elhagyni Bulgáriát Szófián keresztül, nehogy mire odaérünk a szerb határhoz, ott is bevezessék ezt a rémséget. Fennakadás nélkül értünk Szerbiába, megebédeltünk Pirot városában, majd Nistől vagy 2 órai autózás után megszálltunk a sztráda mellett egy jó motelben. Másnap hajnali indulás, szinte végig autópályán, vagy autóúton a magyar határig, onnan az M5-ön Kecskemétig, majd haza Székesfehérvárra. Azóta elfelejtettük az utazás fáradtságát, kellemetlenségeit, nehézségeit és boldogan beszélgetünk itthon a Törökországban szerzett szép és tanulságos élményeinkről. Ez utóbbiakat szerettem volna, amennyire csak tudtam, kedves olvasóimmal is megosztani. Azzal búcsúzom, hogy készüljenek fel önök is egy tartalmas törökországi utazásra, higgyék el, megéri és soha se fogják elfelejteni. Mi már készülünk a jövő évi utunkra, ha Isten engedi, egészségesek leszünk, élünk, reméljük – mint ahogyan a török mondja „insallah” -, megint útra kelünk s megyünk Törökországba…
Adorján Imre