Török hangulatjelentés: Újra vannak viccek Isztambulban

A meglepő és váratlanul nagyarányú isztambuli győzelme után népszerűsége valósággal az egekbe szökött Ekrem İmamoǧlu főpolgármesternek. Egyenesen népmesébe illene az a fordulat, ahogy egy Beylikdüzü nevű alig ismert városszéli település vezetője hirtelen, hipp-hopp, a sokmilliós világváros közigazgatásának az élén termett. A történet valóban lenyűgöző, kis akarattal akár fellelhető benne a csodás elem is, csakhogy a végkifejlet lényegében mégiscsak logikus folyamat eredménye.

Imamoǧlura ugyanis némely beállítással ellentétben korábban sem illett volna rá egy jelentéktelen, szürke vidéki bürokratáról alkotható elképzelés. A legjobb felsőfokú iskolákat járta ki, képzett, rátermett, mindenekelőtt pedig az utóbbi öt évben kiemelkedően sikeres irányítója volt az oszmán időktől kezdve (szabad fordításban) a „bejek rónái”-nak ismert Beylikdüzünek. Erre a Márvány-tenger partján elterülő területre a bizánci időkben görög parasztok települtek, s a nyárfákkal ékes vidék mind nagyobb népszerűségnek örvendett a lakosság szélesebb köreiben is. Vonzerejéből mit sem vesztett azután sem, hogy Konstantinápolynak végleg bealkonyult. Az oszmán világ végének és a köztársaság megalapításának fordulóján is még kertvárosként tartották számon.

Fordulópont következett be azután, hogy pusztító erejű, több tízezer áldozatot követelő földrengés sújtotta a Márvány-tenger mellékének vidékét a közeli Gölcük térségében. Ekkor máshonnan sokan erre a biztonságosabbnak vélt helyre költöztek, széles körű lakásépítés és ipartelepítés kezdődött. Beylikdüzüt bekapcsolták a város szívéig vezető gyorsforgalomba, az úgynevezett metróbusz-közlekedésbe is. Az utóbbi idők építkezési fellendülése során újabban már nagy számban kulcsra kész luxuslakásokat hirdetnek, kínálnak megvételre. Ez a felfutás részben Ekrem Imamoǧlu elvitathatatlan érdeme is. A „beylikdüzüi sikerembert” városvezetői tekintélye alapján a Köztársasági Néppárt, a CHP szemelte ki a helyhatósági választások nagy erőpróbájára, és indította jelöltként Isztambulban.

Ez a döntés minden várakozást felülmúlóan helyesnek bizonyult. A kormánypárttal szembeni győzelem lelkes ünneplése időközben már véget ért, a beiktatott főpolgármester hívei már nem lengetnek zászlókat és nem skandálnak jelszavakat, mint tették ezt nemcsak a diadal színhelyén Isztambulban, hanem a távoli, hagyománytisztelő fekete-tenger-parti Trabzonban, Ekrem Imamoǧlu szülővárosában, ahol egyébiránt egykor Törvényhozó Nagy Szulejmán szultán is világra jött, s ahol most sok ezer torokból hangzott fel a kiáltás: „Ekremet elnöknek!” Videókon rögzített jelenetek tanúsága szerint a tömeg valamiféle muzulmán megváltót éltetett Ekrem személyében. Ez a hangulat azonban terjedőben van az egész országban, s Ekrem, aki egymást szorosan követő két választáson legyőzte – előbb csak kis különbséggel, másodjára azonban valósággal lehengerelte – az egy személyben államfő és pártvezér Edoǧan jelöltjét, hovatovább a török demokraták közös reménységévé vált. Az Ekremet indító CHP magát szociáldemokrata irányultságúnak tartja, valójában kemalista-nacionalista párt, amely elsősorban világi beállítottságú tömegeket mozgósít. És hol vannak már azok a távoli idők, amikor a CHP még Európai Unió elleni jelszavakat hangoztatott, és a Szocialista Internacionálé komolyan fontolgatta, hogy helyette inkább a kezdetben oly reformszellemű Erdoǧan-pártot vegye fel tagjai közé.

Most azonban először fordult elő, hogy ez a CHP, amelynek jelöltjei korábban nem tették be, de be sem tehették volna lábukat a világváros kifejezetten vallásosnak elkönyvelt kerületeibe, a kampányban Ekrem nevét zászlójára írva a kormányzó AKP-tól sorra elhódította az istenfélő muszlimok több fontos hagyományos kerületét is.

A jámbor muzulmánok Ekrem nevére nyitották meg kapuikat a CHP előtt, amely az ő szemükben ezt megelőzően szekulárisnak, nagyon is elvilágiasodottnak, sőt velük szemben magas lóról leereszkedően beszélő vagy egyenesen dölyfös értelmiségiek gyülekezetének tűnt fel. Ekrem, akinek az édesanyja fejkendőt viselő asszony, éppen ezen a kedvezőtlen benyomáson igyekezett változtatni. A választás előtt több olyan fényképe is bejárta a világhálót, amely a rokonszenves, sohasem hangoskodóan érvelő Ekremet mecseti imája közben mutatja, vagy amikor a ramazan idején a szigorú vallási előírásoknak megfelelően részt vesz a naplemente utáni böjtmegszakító iftaron, az estebéden. Ekrem İmamoǧlu megszabadította a konzervatív törököket attól való félelmüktől, hogy hatalomváltozás esetén ismét olyan hátrányos megkülönböztetésben lehet részük, mint amilyet az Erdoğan előtti időszakban tapasztalhattak. Legalábbis így látja a helyzetet Maximilian Popp német újságíró, aki az isztambuli egyetemen végzett politológiai tanulmányai után évekig tudósította a helyszínről a Der Spiegelt, amelynek jelenleg helyettes külpolitikai rovatvezetője.

Az új isztambuli főpolgármester, İmamoǧlu és a korábbi sikeres isztambuli városvezető Edoǧan pályafutása között óhatatlanul felsejlik egy különös párhuzam. Természetesen alapvető eltérésekkel. Utóbbit az 1997-es úgynevezett első posztmodern katonai államcsíny idején eltávolították hivatalából, letartóztatták és négy hónapig börtönben tartották. Elítéléséhez az akkori hatalom átlátszó ürügyet hozott fel a széles körben népszerű iszlámbarát politikussal szemben, aki hivatali ideje alatt annyi jót tett: a szemétszállítás megszervezésével a szó szoros értelmében megtisztította a várost, korszerűsítette a vízellátást, és telente muzulmán hitének parancsára irgalmas adakozást gyakorolva felkarolta és tüzelővel látta el a nyomornegyedek szegényeit. A bűnüldöző hatóság ráfogta, hogy nyilvánosság előtt „lázító szándékkal” szavalt el egy olyan verset, amelynek szerzője, Ziya Gökalp költő, a Nyugat felé nyitó modern török nacionalista ideológia atyja volt. E tekintélyes irodalmár, aki annak idején Szalonikiben lenyűgözte a fiatal Mustafa Kemalt is, e költeményében „gyanús módon” a minareteket szuronyokhoz, a kupolákat sisakokhoz, a mecseteket pedig kaszárnyához hasonlította. Meghurcolásával a kormány a török tömegek szemében mártírrá avatta az igazságtalan büntetés elszenvedőjét, s ezzel akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy Edoǧan – új pártja, az AKP élén – 2002 novemberében elsöprő győzelmet arathasson az általános választásokon.

És most annyi év után megcserélődtek a szerepek: Recep Tayyip Edoǧan, immáron a hatalmat birtokló államfő és pártvezér volt az, aki a küzdelemből ki akarta szorítani a szavazófülkék ítélete alapján nagyra nőtt vetélytársát. Méghozzá úgy, hogy az egykor a saját bőrén megtapasztaltakhoz hasonló tisztátalan eszközökhöz folyamodott, választási rendellenességekről, megszervezett csalásról szóló bizonyítatlan vádakkal kényszerítve ki a választás megismétlését. Ekrem volt a gyengébb, esélytelenebb és tegyük hozzá, a szemlátomást ártatlan fél is. Ám éppen az ilyennek szurkolnak szokás szerint szívből a szavazataikkal mindent eldöntő tömegek. És most is döntöttek.

Hosszú idő óta először érkezett el a nagy reménységek, a nagy fellélegzés ideje. S ez akkor is így van, ha még hátravan eme túl vérmesnek tetsző remények valóra váltása. Mert ehhez még némelykor változatlanul áthághatatlannak látszó politikai akadályok leküzdése szükséges. De a közhangulat megváltozott, a választópolgárok mind nagyobb része kezdi úgy érezni, hogy immáron van lehetséges alternatívája Recep Tayyip Erdoǧannak. Minden bizonnyal a felszabadultságnak ez a rég nem tapasztalt érzése ösztönzi a humorérzékkel megáldott tehetséges törököket, hogy kipróbálják ilyen irányú képességüket új politikai viccek gyártásnak területén. Az ilyesmi köztudottan egyáltalán nem kockázatmentes foglalatosság, főként ha valaki még a nevét is adja hozzá, és a sajtóban is közzéteszi szöveg vagy rajz gyanánt. Legmagasabb szintről indított perek sokasága tanúskodik erről. Ennek a legújabb viccnek a szerzősége ismeretlen, s eredete így kinyomozhatatlan.

E sorok írója azonban mégsem árulja el, hogy hol olvasta vagy kitől hallotta. A vicc, amely közvetlenül azután került forgalomba, hogy az államfő érvényteleníttette az első választási forduló eredményét, így szól: Az ember születésekor nem választhat meg két dolgot: sem a nemét, sem a családját. Ha azonban te történetesen isztambuli vagy, akkor nem választhatod meg még a főpolgármesteredet sem. Hahotára senkit nem fakasztó, keserű, inkább bölcs, mint tréfás szöveg. De sokatmondó és a helyzetet jól jellemzi, s talán a Fehér Palotába valahogy mégis eljutott. S az államfőt és legszűkebb körét a lakosság soraiban az AKP veresége után eluralkodott euforikus hangulati légkörről szóló egyéb jelentések is talán rábírják arra, hogy őszinte számvetést készítsen a kudarc okairól. Erdoǧan állítólag valóban maga kérte, hogy készítsenek és terjesszenek elébe egy ilyen jelentést. Ez meg is történt, de az írásművet egyelőre csak a vezetés legfelső szintjén köröztetik. Ám némely bennfentes mégis máris tudni véli, hogy a szerzők ebben sem tárták fel a valódi okokat. Például nem említik a gazdaság romló helyzetét, továbbá a választási kampány során alkalmazott propaganda, a fülsértő kormányzati retorika negatív hatását, amely csak arra volt alkalmas, hogy még inkább elmélyítse a török társadalom mélységes megosztottságát. És a kudarc okainak vizsgálatakor szót sem ejtettek egy rejtélyes és máig tisztázatlan esetről sem. Erdoğan ugyanis az utolsó pillanatban egy szinte ismeretlen egyetemi előadó közvetítésével a terrorizmusért és hazaárulásért elítélt Abdullah Öcalan PKK-vezér segítségét kérte a börtönből ahhoz, hogy a kurdokat és pártjukat, a HDP-t üzenetben próbálja rávenni „pártatlan, semleges” választói magatartásra. A dolog visszafelé sült el, a kurd szavazók túlnyomó többsége az AKP ellentáborával együtt szavazott. De e bizonyítatlan hitelességű „segítségkérés” nyomán felmerült, hogy az államfő nem sző-e új tervet az úgynevezett kurd béke- vagy megoldási folyamat felújítására. A jelek egyelőre egyáltalán nem erre vallanak: a kormányerők május vége óta „terrorellenes” offenzívát folytatnak Éles Karom fedőnéven Észak-Irak több övezetében a PKK felkelői és parancsnoki harcálláspontjai ellen, s legutóbb célzott légicsapással „kiiktattak” egy magas beosztású parancsnokot. A PKK ezt a fájdalmas veszteséget és harcosai egész sorának elvesztését elismerte, saját hadijelentései szerint viszont maga is eredményes és a török haderőnek súlyos veszteségeket okozó rajtaütéseket hajtott végre délkelet-törökországi és észak-iraki hegyvidéki területen. Az Egyesült Államok Ankarából nézve kétértelmű politikát folytat: egyfelől busás pénzjutalommal járó díjat tűzött ki három PKK-vezető nyomravezetői számára, másfelől változatlanul szövetségesének tekinti és védelmezi az észak-szíriai kurd fegyveres milíciát, amelyet a török kormány ellenségnek és „PKK-szülöttnek” tart.

Úgy tudni, hogy az AKP-ban minden korábbinál hangosabb morgás észlelhető. De új jelenség, hogy a morgolódók – igaz, legtöbbjük még csak zárt ajtók mögött – a „főnöknek” már a szemébe is merik mondani, hogy mit kifogásolnak vonalvezetésén. Például, noha ő az AKP-nak is elnöke, saját pártjára alig szakít időt. Ennek pedig az a magyarázata, hogy minden mással is kénytelen foglalkozni, mert szereti az ország összes ügyét maga alá rendelni. Az a hír járja, hogy még palotai bizalmasainak legjobb szándékú észrevételeit és tanácsait sem szívleli meg, s legalábbis egyelőre, elzárkózik a kritikák elől. Erre utal egy bizalmas körben folytatott párbeszéd, amelynek tartalmát valaki kiszivárogtatta a sajtónak. Hírmagyarázók hitelesnek fogadják el, mert az AKP-apparátus nem cáfolta. Az eset a pártvezetés ülésén történt, közvetlenül az elvesztett isztambuli választás után.

Ezen Erdoğan még mindig azt fejtegette, hogy bírósági határozattal İmamoǧlu akkor is elmozdítható hivatalból, ha már másodszor is megválasztották Isztambul főpolgármesterének. Rendelkezésre áll ugyanis egy feljelentés, amellyel a fekete-tenger-parti Ordu tartomány kormányzója élt személyének İmamoǧlu általi megsértése címén. A pártelnök ehhez hozzáfűzte, hogy a kilátásba helyezett büntetési tétel olyan súlyos, hogy az isztambuli városvezető elvesztheti frissen megszerzett hivatalát. Ekkor azonban váratlanul közbeszólt Hayati Yazıcı AKP-alelnök, s ellentmondva elnökének kijelentette: ez jogilag helytelen lenne. Erdoğan gúnyos válasza nem késett: „Mi az, nekem akarod most megjátszani a jogászt?” – kérdezte. De mintha megfeledkezett volna arról, hogy közismert szakértelme folytán Yazıcıra mint alelnökre éppen a jog és politika területének felügyeletét bízták az AKP-ban. Arról nem is beszélve, hogy ő magának Erdoğannak is az ügyvédje. Immáron huszonöt hosszú esztendeje…

Azt az állítólagos sértést pedig az AKP-s tartományi kormányzó akkor szenvedte el, amikor Ordu város repülőterén nem engedte belépni a prominens vendégek számára fenntartott VIP-váróterembe a kampányútján utazó İmamoǧlut. Rövid szóváltás és összeszólalkozás után a CHP-jelölt kíséretének kijelentette: hát akkor mondjátok meg a kormányzónak, hogy távozunk! Ebből kerekített ki aztán használhatónak vélt kis történetet Seddar Yavuz kormányzó arról, hogy az elégedetlenkedő vendég őt egyszerűen „legazemberezte”. Erről készült egy szakértők véleménye szerint erősen megbabrált hiteltelen hangfelvétel is. A vágatlan eredeti videón azonban szó sincs ilyesmiről. De még ezzel sem érték be azok, akik İmamoǧlu mindenáron való lejáratására törekedtek. Süleyman Soylu belügyminiszter például azt terjesztette, hogy İmamoǧlu olyan magánrepülőgépen érkezett Orduba, amelyet a Koç cég biztosított számára. Ez a vállalat azonban 2013, vagyis a Gezi parkban kirobbant tüntetések óta rendszerellenesnek számít és vörös posztó a kormány szemében, mert a konszern tulajdonában lévő közeli Divan Szálloda igazgatósága megengedte, hogy a hotel előcsarnokában részesítsék elsősegélyben, majd orvosi ellátásban is a rendőrroham sérültjeit.

A valóságban a gépet İmamoǧlu úgy bérelte pénzért a Setairtől, amely csak üzleti kapcsolatban áll Koç cégével. Ráadásul az AKP egyik volt képviselője, Nihat Zeybekçi 2017-ben utazásaihoz ugyanezt a gépet vette igénybe…

Az isztambuli kudarc erősen ártott az államelnök és pártvezér tekintélyének, és az ellenzéki CHP-jelölt nagyarányú, tapasztalhatóan messze hangzó és messzire kisugárzó győzelme erjedést indított el a kormánypártban. Ebben nincs semmi meglepő, hasonló ilyen esetekben máshol is ez a következmény. Egyelőre azonban még felmérhetetlen ennek az erjedésnek a mértéke. De ugyanígy megjósolhatatlan İmamoǧlu sikertörténetének további alakulása is. Mindenesetre árulkodó, hogy a nyugati médiában jól ismert és főleg berlini újságíróknak kitűnő németséggel rendszeresen nyilatkozó Mustafa Yeneroğlu AKP-képviselő a világhálón ma már közhírré merte tenni azt a véleményét, miszerint Isztambul elvesztésének oka „morális fölényünk” megszűnése. A találgatások sorában szó van jeles AKP-személyiségek pártütéséről, esetleges pártalakításáról, valamint ellenzéki pártok összefogásáról abból a célból, hogy parlamenti többséggel kikényszeríthessenek új népszavazást Erdoğan 2017 óta népszavazás útján alkotmányban rögzített túlhatalmának és akár mandátumának megszüntetéséről. Lehet, hogy ezek túlburjánzó elképzelések, de lehet, hogy egyáltalán nem, s van bennük realitás.

Ez utóbbi változatot erősíti az a mód, ahogy Ahmet Davutoğlu volt kormányfő válaszolt arra a kérdésre, igazak-e azok a hírek, amelyek szerint kiszakadva a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártjából (AKP) új pártot szeretne alapítani. A Deutsche Welle török adásában a tekintélyes közgazdász, külpolitikus, egyetemi oktató és az iszlám nagyra becsült hitvallója és ismerője kifejtette: új irányba tapogatózó barátaival áttekintette a helyzetet, és ha minden rendben lenne, eszébe nem jutna a visszatérés a politikába. „Csakhogy a vallást most folyamatosan politikai célokra használják fel, s az igazi konzervatív gondolati mintáknak nincs képviseletük. Felmérések szerint a közvéleménynek a vallási vezetőkbe vetett bizodalma jelenleg a legalacsonyabb szintű. Ez a probléma csak új alternatíva felmutatásával oldható meg. Márpedig más választás híján erre csak új párt megalapítása nyújthat lehetőséget”. Egyébiránt pedig ezt ő nem tekintené valamiféle megosztó, szakadár cselekedetnek – mondotta. Szintén kérdésre válaszolva kijelentette, hogy ezzel kapcsolatban irányában még nem mutatott érdeklődést Abdullah Gül volt elnök és Ali Babacan korábbi gazdasági miniszter, akikről szintén úgy hírlik, hogy hasonló lépésre készülnek.

Ahmet Davutoğlu most először tárta fel, hogy annak idején miért szánta rá magát nagy visszhangot keltett lemondására. „Miniszterelnökként teljesen jelentéktelen, jellegtelen szerepre akartak kárhoztatni, arra, hogy tisztemben tanúsítsak visszafogottságot, húzzam csak meg magam. De hát én jól ismerem magamat, sok mindent tudok, de lapulni képtelen vagyok”. Most viszont nem tért ki távozásának akkor ismertté vált másik okára: helytelenítette a tűzszünettel járó kurd békefolyamat leállítását, illetve új hadművelet megindítását „PKK-fertőzött” délkelet-törökországi területek ellen.

Azt viszont szóba hozta, hogy erősen rosszallotta az AKP Erdoğan által szorgalmazott választási szövetségét a szélsőjobboldali és kurdellenes Nemzeti Cselekvés Pártjával (MHP). Igyekezett is ráébreszteni Erdoğant arra a felismerésre, hogy ez a baljós együttműködés elindíthatja az AKP bomlását, és emellett súlyos szavazatvesztéssel járhat.

A fenti fejlemények és tapasztalatok fényében felmerül a kérdés, hogy Erdoğan ráébred-e az irányváltoztatás szükségességére. Vajon van-e benne kellő elszánás arra, hogy hideg ésszel végzett mérlegelés alapján már válságosra fordult viharos időben keményen fordítson egyet a kormánykeréken, hogy elkerülje a fenyegető politikai zátonyokat.  Például kinyújtja-e kezét az ellentábor felé, a gazdasági bajok enyhítésére kérhetné a Nemzetközi Valutalap segítségét, s elébe mehetne nyugati szövetségesei, az NSZK és az Egyesült Államok némely óhajának. Legfőképpen azonban megnyithatná politikai foglyai börtönének ajtaját, élükön Selahattin Demirtaş volt HDP-elnökkel, s véget vethetne a terrorizmus vagy gülenizmus támogatásának vádjával fogva tartott török újságírók meghurcolásának. Némely kommentátor az államfőnek a választások után elmondott első beszédéből kihallott békülékenyebb hangokat. Mások viszont kizárják, hogy Erdoğan képes lenne a szükséges következtetések levonására, mert ő maga szinte foglya a nacionalista szélsőjobboldal pártjának, az MHP-nek. Megint mások viszont emlékeztetnek arra, hogy a politika mesterségét már régóta űző politikus igenis rendelkezik megfelelő ítélőképességgel a most szükséges rugalmassághoz, s korábban is úrrá tudott lenni számára veszélyessé vált helyzeteken.

Mi ehhez a vitához csak annyiban szólunk hozzá, hogy felhívjuk a figyelmet a németországi könyvkiadás Törökország nemzetközi tekintélyét érzékenyen érintő újdonságaira: sorozatban jelennek meg olyan írások, amelyeknek újságíró szerzői rövidebb-hosszabb ideig megjártak török börtönöket. Ezek nyilvánvalóan nem öregbítik Törökország hírnevét a nagyvilágban. Csak néhány cím: Áruló – Isztambulból Berlinig – Jegyzetek a németországi számkivetésben Can Dündartól. Ő az egyik legismertebb török publicista, a Cumhuriyet volt főszerkesztője, aki a politikai üldözés és vádaskodás elől menekülve Németországba tette át működésének színterét. Jelenleg az emigránsok Özgürüz (Szabadok Vagyunk) című hírportáljának szerkesztője, valamint a Die Zeit című baloldali hetilap állandó szerzője.

Egy másik könyv címe Fiam velem marad – Politikai túszként török fogságban – és miért nincs még vége az ügynek. A szerző Meşale Tolu kurd–német újságírónő. A fiatalasszony a baloldali média tudósítójaként és tolmácsként kisfiával együtt hónapokat töltött börtönben betiltott kommunista és terrorszervezetek támogatásának vádjával.

Aztán az Ügynökterrorista Deniz Yücel német–török újságírótól, a Die Welt kettős állampolgárságú tudósítójától. Ő egy évet töltött a legmagasabb biztonsági fokozatú isztambuli börtönben. Ügye súlyosan megterhelte a német–török kapcsolatokat. Egyes megfigyelők szerint a második világháború óta a legsúlyosabban. Kiszabadításáért Szabadságot Deniznek! jelszóval nagyszabású szolidaritási kampány bontakozott ki. Könyvének címe idézet Recep Tayyip Erdoğantól, aki a fogoly újságírót a legválogatottabb jelzőkkel illette, durván német ügynöknek, PKK-terroristának bélyegezve.

És aztán bekövetkezett az, amire kevesen számítottak, legkevésbé azok, akik szerint még a bírósági ítéleteket is közvetlenül a pártvezér államelnök mondatja ki megbízható jogi kiszolgálóival. A török alkotmánybíróság részben nagy meglepetésre, sokaknak azonban nagy megkönnyebbülésére jogtalannak minősítette az újságíró letartóztatását. Az ítélet indoklása szerint megsértették személyi biztonságára és szabadságára való jogát, egyben azt a jogát is, hogy szabadon kifejtse véleményét. A bíróság azonban nem ismerte el Yücel ama panaszának tényszerűségét, hogy kínzásnak vetették alá.

A törvényszék az általános eljárásról megállapította, hogy az államügyész képtelennek bizonyult arra, hogy a vádakat megfelelő jogi érvekkel támassza alá, ráadásul a vádlott vallomásait hibásan fordították le németből törökre. A bírák szerint megdőlt az egyik fő vádpont: az újságíró ugyanis az észak-iraki hegyekben lévő rejtett főhadiszálláson nem azért készített interjút a PKK egyik vezetőjével, hogy ezzel a terrorszervezet propagandacéljait szolgálja, hanem éppen ellenkezőleg. Szándéka az volt, hogy hangsúlyozottan felvesse azt a kérdést, hogy miként lehetne a török–kurd béke útját egyengetni.

Az alkotmánybíróság 3800 euró fájdalomdíjat ítélt meg Deniz Yücel javára. Az újságíró a pénzt nem fordította saját céljaira, hanem átutalta az Ali Ismail Korkmaz Alapítványnak és újságíró-szövetségeknek. Korkmaz diák volt, akit rendőrök és más személyek olyan súlyosan bántalmaztak az isztambuli Taksim téri Gezi parkból kiindult tüntetések során, hogy belehalt sérüléseibe.

Kétségtelen, hogy a török alkotmánybíróság állásfoglalása, amellyel igazságot szolgáltatott Deniz Yücelnek, korszakhatár a sajtószabadságért vívott küzdelemben.

Egyúttal Ekrem İmamoǧlu isztambuli főpolgármesterségével együtt új reménysugár is a török jövőre nézve.

Flesch István – Türkinfo

2019.július 22.