„Örökösen törökösen élek” – Interjú dr. Bartha Júlia néprajzkutatóval

Mindegy, melyik török vonatkozású tanulmányát olvassa az ember, a nép iránti tisztelete és szeretete minden szavát átjárja, ahogy ő fogalmaz, már ő maga is „örökösen törökösen él”. Honnan ez a szenvedély és lelkesedés? – erről kérdeztük a szakmájában nagy múlttal rendelkező néprajzkutatót és turkológust, akinek nevét a Nagykunságon élők minden bizonnyal sokkal jobban ismerik, hisz karcagi származású, és a szolnoki Damjanich János Múzeum nyugalmazott néprajzi osztályvezetője.

Türkinfo: Honnan ered elkötelezettsége a török kultúra iránt? Hogyan lett néprajzkutató?

Bartha Júlia: A Nagykunság szívében, Karcagon születtem, itt nevelkedtem. Ez a város a hazai keletkutatás bölcsőjének számít, hiszen több kutatót adott a hazai tudománytörténetnek. Itt született Németh Gyula turkológus, Gaál László iranista, Mándoky Kongur István turkológus és én is, ha szabad szerénytelenül magam a nagy elődök mellé sorolni. Mondhatni arculatot ad Karcagnak a keletkutatás. Adja magát a lehetőség, hogy az ember elinduljon, vagy legalább kelet felé tekintsen. Már a 20. század elején Györffy István néprajztudós próbálta a török–magyar néprajztudományt összehangolni, közös kutatási alkalmakat keresni. Létezik egy olyan fotó a Néprajzi Múzeumban 1930-ból, ahol Mehmet Zeki Vali Togan török kulturális miniszter, Tagán Galimdzsán baskír kutató és Györffy István néprajztudós ül egy asztalnál Karcagon. A közös lehetőségekről beszélgettek akkor, hiszen Györffynek kapcsolata volt Mehmet Fuat Köprülüvel és Hamit Zübeyir Kosayjal is, akik mindketten Budapesten doktoráltak. Az 1930-as években aztán hazatértek Törökországba, ahol Kosay a múzeumok országos igazgatója lett, és megszervezték a népi kultúra kutatási rendszerét, valamint létrehozták az első néprajzi folyóiratokat. Már korábban, 1927-ben, Fuat Köprülü indítványára szerveződött meg Ankarában az Anatóliai Néptudományi Kör (Anadolu Halk Bilgisi Derneği), amely rövid idő után nevét megváltoztatva Török Néprajzi Társaságként (Türk Halk Bilgisi Derneği) vonult a tudománytörténetbe.

Én beleszülettem ebbe az örökségbe, úgy nőttem fel, hogy kunok vagyunk, igaz, gyerekként nem tudtam, hogy ez egy kipcsak-török népcsoport… Mivel fiatalon a Györffy Istvánról elnevezett Nagykun Múzeum néprajzosa lettem, adódott a lehetőség, hogy a Kunság népi kultúráját kutatva Györffy István vonalán induljak el, az irány a török népi kultúra színes világa volt. Elkápráztatott engem, igazán mondom, a munkának minden percét élvezem. Konfuciusz mondta: „Válassz olyan hivatást, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgoznod!” Nekem ez sikerült. De komolyan!

T: A kutatási területe mire terjed ki pontosan?

B.J.: Nem kifejezetten a hódoltság kori kultúrával foglalkozom, bár történeti-néprajzi tanulmányt e nélkül nem lehet írni, hiszen jelentős lenyomatot hagyott. A folklórunk alapból törökös, már a honfoglalás kori réteg elég jól mutatja, de erre még a 13. században beköltöző kunokkal egy újabb műveltségi réteg rakódott, és ezt tetőzte a hódoltság kori kulturális hatás, amely sokkal jelentősebb, mint gondolnánk. Jól kimutatható a népviseletben, amelyet színessé tett, a táplálkozási kultúrában, a népi díszítőművészetben és persze sok más dologban, de én csak a magam területét ismerem igazán. A kunsági folklór keleti kapcsolataival foglalkozom, a török népek néprajzával, az összehasonlító néprajz módszerével kutatok. Voltam párszor Közép-Ázsiában, de olyan elérhetetlennek tűnik, mert a tudományos kapcsolatokat valahogy nem sikerült elevenné tenni, bár voltak kísérletek rá. Törökország viszont jó terepnek bizonyult és nyitott volt minden szempontból. Beleszerettem abba a kultúrába! Régóta járom Anatóliát, 1988-ban voltam először, azóta minden évben megyek, ha tehetem, kétszer is.

T: A kutatómunkája során sok érdekes helyszínre eljutott, melyik hagyta a legmélyebb nyomot Önben és miért?

B.J.: Sok ilyen van! Nagyon szeretem Edirnét, Isztambult, a történelmi városrészt a nyüzsgő keleti hangulatával. Lenyűgözött Amasya, szeretem Trabzont, Erzurumot, Barhalt, ahol egy 9. századi grúz monostor áll ellen mindennek, főként az időnek. Elkápráztatott Divriği, az Ulu Dzsámi a finom faragásaival, a Paradicsom-kapujával, amely előtt állva valóban „ott” éreztem magam. Azért, azt hiszem, a legmélyebb hatással Sivas volt rám, ahol a 13. században épült 4 medreszében nemcsak a vallástudomány oktatására ügyeltek, hanem az orvostudomány, a matematika, csillagászat is helyet kapott. Lenyűgözött az, ahogyan az elmebetegeket gyógyították: zeneterápiával. Némely dzsámi nyitott kupolája alatt feszített víztükrű apró medence van, ami a csillagászati megfigyeléseket szolgálta. Sivas a 13. században egyetemi város volt, és az is csodálatos, hogy a város magját úgy restaurálták, hogy ma is közösségi tér, tele fiatalokkal. Nagyon jó példák ezek arra, hogy a műemlékeinket miként lehet ma is használni arra, amire eredetileg épültek. Vagy legalábbis megközelíteni azt a funkciót.

T: A török–magyar kapcsolatok néprajzi vonalában mely terület a legkedvesebb Önnek?

B.J.: A népszokások, bölcsőtől a sírig, az agrárkultusz az összes termékenységi varázslásával, bár az ember mindig a legutolsót szereti a legjobban. Az elmúlt két év egy közös projekt keretében végzett kutatásról szólt. És az, amivel a riportot kezdtük:  azaz hogy a 20. század első évtizedeiben Györffy István által megálmodott török–magyar néprajzi együttműködés, közös kutatás most megvalósult. Az UNESCO Török Nemzeti Bizottsága a korábban megkezdett bulgáriai, macedóniai és romániai kutatásait hazánkra is kiterjesztette. Amikor az elhatározás megszületett, éppen Ankarában voltam, és Hóvári János akkori nagykövetünk engem is behívatott a megbeszélésre. Hoppál Mihály szintén kint tartózkodott az Ankarai Egyetem meghívására, így jelen tudott lenni a tárgyaláson, s mindent alaposan meg tudtunk beszélni. Az Európai Folklór Központért Egyesület, élén Hoppál Mihállyal, vállalta a kutatás koordinálását, a szakmai programokat pedig én szerveztem itthon. Megvalósulhatott tehát az, amiről még Györffy álmodott. Gyönyörű program volt, Törökországon belül  több belső-anatóliai településen és a Márvány-tenger melletti Izmitben, a Thököly-emigráció lakhelyén jártunk – a népi táplálkozás közös pontjait kutattuk. Ilyenkor természetesen nemcsak azt nézzük, jegyzeteljük, ami a fő téma, hanem minden mást is, ami a néprajz szempontjából érdekes lehet, hiszen az életben csak egyszer jutunk el egy helyre, hacsak nem valami „mélyfúrást” akar végezni az ember egy bizonyos témában. Magyarországon pedig a Jászkunságon, főleg Karcagon, Kisújszálláson és Jászberényben, Jászfényszarun zajlottak a szakmai programok.

T: Ha tradíciókról és hagyományőrzésről beszélünk, mi jellemző Törökországra, mennyire ápolják a hagyományaikat, azok hogyan hatnak a mindennapjaikra?

B.J.: Törökországot meghatározzák az élő hagyományok és ez nagyon jó! A modern élet nagyon jól megfér a hagyományokkal, amit nem becsontosodott dolognak kell elképzelni, hanem az élő kultúra részének, ami az élettel változik, és az újabb generációk igényéhez idomul. A hagyomány tartja meg őket töröknek, és a műveltség emeli a világ színvonalára. Sok szép dolog van Törökországban, amit érdemes tanulmányozni. Nyilván az oktatással és a műveltség emelésével csodákat lehet tenni.

Vannak persze olyan dolgok is, amit mi nehezen értünk meg, de nyitottnak és elfogadónak kell lenni.

T: Sok időt töltött el a törökök között, olyan mélységekbe is betekintést nyert, amelyhez részben sok idő kell, türelem és mindenekelőtt egy olyan közeg, amely segíti a megértést. Hogyan nyerte el a bizalmukat, könnyen megnyíltak Önnek?

B.J.: Hozzám mindig nagyon kedvesek voltak a törökök, befogadóan fordultak felém. Ez nyilván abból is adódik, hogy normálisnak gondolom magam, nem viselkedem hivalkodóan, beszélem a nyelvüket (olykor kedvesen bagadozva), érdeklődő vagyok, és a nők társaságát keresem, mert a hagyományok ápolói és átörökítői az asszonyok. Engem a szokáscselekmények, a hagyományok érdekelnek. Persze nő vagyok, kicsi vagyok, tehát nekem mindenki segíteni akar. Nagyon szeretek velük lenni!

T: Mi az a szemlélet, gondolkodásmód, eljárás vagy bármi, amit a törököktől tanult, és amire azt mondhatja, a részévé vált?

B.J.: Én „törökösen” élek. Úgy van berendezve az otthonom, mint egy török családé, olyan tárgyakkal veszem körbe magam, amelyeket Törökországból hoztam. Török teás pohárban török teával és dzsezvében főzött török kávéval kínálom a vendégeimet, s ha van elég idő, „ezogelin csorbaszit” és „imám bajildit” teszek az asztalra. Olykor a hangulat kedvéért vízipipát is izzítok, persze csak az arra érdemesnek. Jó könyvtáram van, jó sok török könyvvel, szeretnek hozzám jönni, és, hála Istennek, jönnek, főleg kollégák, köztük törökök is. Szóval, örökösen törökösen élek. Az én házam az Alföld keletkutató intézete, ahol megfordult már diák, doktorandusz és professzor is.

T: Melyik törökországi régió áll a legközelebb Önhöz, ha új életteret kellene választania, hová költözne?

B.J.: Ha a munkát tekintem, akkor Belső-Anatólia, Kelet-Anatólia. Nagyon mély, sokszínű ennek a vidéknek a hagyományvilága, sokféle etnikai csoport keveredik ott, ezért nagyon érdekes. Ha a laza, pihenős szempontokat nézem, akkor bizonyosan Alanyát választanám. Nagyon szeretem azt a várost! A Kleopátra-félszigetet, az Alaaddin Keykubat által megerősített fellegvárat és mindent. Sokszor visszatértem már oda. Tudnék ott élni, persze úgy, hogy amikor honvágyam van, akkor hazarepülnék az enyéimhez. Úgy vagyok, mint Mikes Kelemen, aki azt írta: „Úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledem Zágont.” Nos, én úgy szeretem Alanyát, hogy nem feledem Karcagot, mert mégiscsak itt a világ közepe. Az én világomé mindenképpen.

T: Tekintélyes mennyiségű tanulmányt tudhat már magáénak, és a közelmúltban adta ki legújabb kötetét. Miről olvashatnak benne az érdeklődők?

B.J.: Több szempontból is szerencsés vagyok, egyrészt azért, mert olyan munkahelyem volt, amely jó lehetőségeket kínált a kutatásokhoz, másrészt pedig azért, mert könnyen írok. Így elég termékeny lettem, 12 könyvem jelent meg, ebből 5 törökös kötet, ebből 2 monográfia. A többi tanulmánykötet, és összesen száznál több tanulmányom van, amelynek a fele török témájú. A legutóbbi, a Török hagyaték – Tanulmányok a magyar kultúra török kapcsolatairól című kiadvány nem önálló kötetem, Hoppál Mihály volt a társszerkesztő. Olyan könyvet szerettünk volna kiadni, amely ismeretterjesztő, és segíti az olvasót eligazodni a török–magyar kulturális kapcsolatok hozadékában. Tizenöt szerzőtől olvashatunk benne, igazán színes kötet, amit az Európai Folklór Egyesület jelentetett meg Budapesten.

T: Mik a tervei a jövőben, dolgozik-e már a következő kiadványán, esetleg van-e újabb tanulmányút kilátásban?

B.J.: Igen, dolgozom, az én munkám nem olyan, amiből ki lehetne szállni – szerencsére, mert mi is lenne velem? Én örömmel ülök a gép elé. Amin dolgozok, egy nagyobb lélegzetű tanulmány lesz, már régóta dédelgetem és utaztam is hozzá, megnéztem egy sor olyan helyet, amely fontos a mondandóm miatt. Egy vallásökológiai tanulmány lesz, amely más szemszögből vizsgálja ezt a kultúrát. Az iszlám törökországi példáit szeretném felsorakoztatni, és megmutatni az emberarcát ennek a vallásnak: a szakrális térhasználatot, a szentek, kultúrhéroszok cselekedeteit, a vallási ünnepköröket, azok szokáscselekvéseit. Aztán már egy másik tanulmány is motoszkál a fejemben: az anatóliai agrárkultusz és európai párhuzamai – szokáscselekvések, hagyományok bemutatásával. Ezek nagy lélegzetű munkák, de van rá időm, s javarészt a szakirodalmam is megvan, legfeljebb még célzottan kell elmennem egy-egy helyre. Azt hiszem, jó évnek nézek elébe…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo