![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Az utóbbi évek egyik legvitatottabb, egyben önmagára nézve is legkockázatosabb lépésére szánta rá magát Recep Tayyip Erdoğan kormányzata, amikor az alkotmánybíróság közbeiktatásával kezdeményezte a Népek Demokratikus Pártja, a HDP terrorvádakon alapuló betiltását. Ám ennek nyomán a nemzetközi színtéren is nyilvánvalóvá vált valami: az a lehangoló tény, hogy a török demokrácia megőrzésééért – vagy talán helyesebben szólva – helyreállításáért vívott társadalmi-politikai-parlamentáris küzdelemben még egy olyan baloldali ellenzéki török párt sem számíthat kormányszintű feltétlen európai támogatásra, hogy ne mondjam, szolidaritásra, amely a török nagy nemzetgyűlésben és a délkelet-anatóliai önkormányzatokban a kisebbségekért, elsősorban a kurdokért való kiállásával évek óta bizonyítja demokratikus elkötelezettségét. De erre még visszatérünk.
Az akciót az alkotmánybíróságon a török államügyész kezdeményezte a HDP ellen, amelyet az államhatalom hasonló vádakat erőltetve már amúgy is huzamosabb ideje nyomorgat vezetőinek mentelmi joguktól való megfosztásával és bebörtönzésével, önkormányzati képviselőinek sorozatos és önkényes leváltásával. A legmagasabb bírósági fórum azonban némi meglepetésre az ügyet formai hibákra hivatkozva először „visszadobta”. Ez mutatta, hogy a beadvány szerkesztőit a háttérből állandóan sietségre ösztökélték, s így óhatatlanul „fércmunka” került ki a kezük alól. Azóta jogászok dolgoznak a „hibák” kijavításán. Az igazi hiba azonban nem megfogalmazások gyatraságában, hanem abban rejlik, hogy kétes jogi eszközök bevetésével próbálják lehetetlenné tenni a szavazók millióinak akaratából a parlamentbe 2015-ben először bejuttatott első kurd kötődésű párt tevékenységét. Erdoğan elnöksége alatt a kormányzó AKP akkor vesztette el először az abszolút parlamenti többségét.
Az elnök ekkor választhatta volna a korszakos, sőt történelmi jelentőségű koalíciót a HDP-vel, amelynek szavazótáborát többször kecsegtette is az elődei által a kurd lakosságnak okozott sérelmek orvoslásával, merőben „új kurdpolitika” gyakorlásával.
Ő azonban éppen ellenkező irányba indult el – máig nem egészen tisztázott gyakorlati megfontolásokból és lélektani okokból. Nemcsak hogy azzal a szélsőségesen nacionalista Devlet Bahçelivel fogott össze, s alakított vele tartós választási szövetséget, aki a „szürke farkasok” egykori mozgalmából eredeztethető Nemzeti Cselekvés Pártjának, az MHP-nak az élén folyamatosan hangolta a kurd mozgalom ellen, hanem a saját maga által kezdeményezett „kurd békefolyamatot” hirtelen megszakítva, az utolsó pillanatban elutasítva, lényegében felrúgva a terroristának minősített PKK-felkelők vezérkarával folytatott titkos tárgyalások eredményeként már csak az aláírásra váró békemegállapodást, s a délkelet-törökországi kurd vidékeken súlyos anyagi pusztítással járó terrorellenes katonai „büntetőexpedíciót” indíttatott. amely nagyszámú civil áldozatot is követelt.
Amióta a HDP átugrotta a közismerten a kurdok visszaszorítása végett eléjük állított 10 százalékos parlamenti küszöböt, s tartósan elfoglalta helyét a török nagy nemzetgyűlésben, sikert sikerre halmozott országos, majd a 2019-es önkormányzati választásokon. Főként ez utóbbiak döbbenthették rá az államfőt és szoros választási szövetségesét, Bahçelit a HDP képében rájuk leselkedő politikai veszélyre. A magát szociáldemokratának valló Köztársasági Néppárt (HDP) jelöltjeinek támogatásával a HDP-nek kulcsszerepe volt abban, hogy az ellenzék elhódíthatta az ország legfontosabb nagyvárosait, közöttük mindenekelőtt Isztambult és Ankarát. Ilyen ellenzéki győzelem megismétlődését minden úton-módon meg akarják akadályozni. A közvélemény-kutatások is baljóslatúak számukra. A kormányzó partnerek már azzal is kísérleteztek, hogy éket verjenek az ellenzéki pártok közé. Igyekezetük eredménytelennek bizonyult. Ezért úgy vélték, hogy a 2023-as választások elvesztésének, főképpen Erdoğan esetleges hivatalvesztésének kockázatát a HDP betiltásával háríthatják el a köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója előtt. Ennek az eszköznek az alkalmazását már jó ideje követelte Bahçeli. Szerinte ugyanis csak úgy lehet megtörni a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK terroristáinak fegyveres erejét, ha szintén törvényen kívül helyezik és végképp eltávolítják a politikai-parlamenti színtérről a „még mindig legálisan működő eszközét, levágják kinyújtott karját”, a HDP-t.
Török sajtójelentések szerint Erdoğan és az általa vezetett AKP egy ideig ellenállt ennek a „csábításnak”, mert célravezetőbbnek tartották volna a HDP felmorzsolását a már eddig is alkalmazott folyamatos politikai nyomással. Végül azonban – mint már korábban is többször – behódoltak az erőszakos zsaroló és kurdfaló Bahçelinek. Ez a dörzsölt nacionalista uszító propagandájában a maga javára ütőkártyának használhatta fel azt a körülményt, hogy a PKK ellenőrizte Észak-Irakban balul ütött ki török különleges katonai alakulatok február közepén végrehajtott túszszabadítási kísérlete. Egy hegyi barlangban holtan, állításuk szerint tarkólövéssel meggyilkolva találtak 13 török katonát és rendőrt, akiket a PKK évek óta fogolyként őrzött. A HDP javasolta, hogy a túszként őrzött foglyokat a török kormány tárgyalások útján váltsa ki rabságából. Ankara azonban ezt felháborodottan elutasította, s most a török állampolgárok tragikus halála után azzal vádolta a HDP-t, hogy cinkosságot vállalt PKK-gyilkosokkal. Előtte még az államügyészség vádemelési ügyeiben illetékes Süleyman Soylu belügyminiszter is sokáig habozott a HDP-vel szemben követendő keményebb fellépés kérdésében, s állítólag az államfő sem látta el őt egy ideig erre vonatkozó egyértelmű utasításokkal.
A túszügy után azonban Bahçeli mind hangosabban követelte a HDP betiltását, s mindenkit „terroristaszimpatizánsak” bélyegzett, aki őt ebben nem támogatta. Egyes hímagyarázók szerint fenyegetőzésével némelyeket el is bizonytalanított a HDP-vel együttműködő ellenzékiek soraiban. Úgy rémlik azonban, hogy Bahçeli önhittségében jócskán elvetette a sulykot, s amikor tudomására jutott, hogy az alkotmánybíróság – ritka és szokatlan bátorságról bizonyságot téve — „átdolgozásra” visszaküldte a pártbetiltási indítványt, első haragjában átlépve minden politikai határt sürgette: egy füst alatt tiltsák be magát az alkotmánybíróságot is. Ezzel a nyilvánvalóan az alaptörvényt is sértő példátlan fellépésével azonban már ártott politikai partnerének, magának Recep Tayyip Erdoğannak is, amivel pedig megingathatja a vele való parlamenti szövetségét, és szándékával ellentétben éppen hogy az ellenzéknek használ.
Politikai megfigyelők, történészek megütközve tapasztalták, hogy a mostani hatalom egyre erőszakosabb eljárása a legális kurd mozgalommal szemben is mennyire hasonlít ahhoz, ahogy az országvezetés 1994-ben „intézkedett” kurd ügyekben – hosszú évekkel Recep Tayyip Erdoğan kormányra kerülése előtt. Fel is tették a kérdést: mi maradt akkor egyáltalán az államfő kezdeti ígéreteiből, a legnagyobb kisebbség panaszainak, igényeinek felkarolásából, a sokat emlegetett „kurdok felé fordulásból”. Mintha most visszatérnének a hivatalosan megtagadott „vaskezűség” lejáratott politikájához. A HDP elleni mostani durva hajsza alkalmával is e gyanított visszatérés kirívó és elrettentő példájaként említik az országos hírű dr. Ömer Faruk Gergerlioğlu HDP-képviselő meghurcolását, vád alá helyezését, átmeneti őrizetbe vételét. A tüdőgyógyász szakorvost és emberi jogi aktivistát, aki vallását gyakorló hithű muzulmán is, fia közlése szerint egyik reggel rendőrök lepték meg ima előtti rituális mosdása közben, amikor még pizsamában és papucsban volt. A bíróság azt rótta fel bűnéül, hogy hat évvel ezelőtt interneten megosztotta a PKK békefelhívását, s ezzel közösséget vállalt terroristákkal, propagandájukat terjesztve. A képviselőt elvitték, majd később elengedték.
Az említett 1994-es esztendőben történt, hogy Leyla Zana kurd képviselőnő, aki néhány társával együtt a Szociáldemokrata Néppárt, az SHP listáján bejutott a török nagy nemzetgyűlésbe, esküjének szövegét váratlanul tiltott kurd anyanyelvén is elmondta, miközben homlokán kurd jelmondatos szalagot viselt török–kurd megbékélést sürgető szöveggel. A parlament épülete előtt őrizetbe vették, majd megfosztották mentelmi jogától. Az állambiztonsági bíróság másokkal együtt 15 évi szabadságvesztésre ítélte. Büntetéséből 10-et le is ült a börtönben. Hazaárulással, terroristákhoz fűződő kapcsolatokkal, valamint azzal vádolták őket, hogy a török állam felségterületén különálló szakadár államot akartak létrehozni. Az Erdoğan-korszak kezdetén azonban idő előtt megnyílt börtönének ajtaja. Az EU emberi jogi Szaharov-díjával tüntették ki, Nobel-békedíjra is jelölték. A Hürriyet szerkesztősége 2012 júniusában világszenzációt keltő fényképes interjút készített vele. Ebben kurd politikustól soha nem hallott módon, váratlanul kijelentette: bízik abban, hogy Erdoğan minden eddiginél erősebb parlamenti többségre támaszkodva kellő elszántságot tanúsít a kurd probléma megoldásához, a szinte állandó vérontás megszüntetéséhez Délkelet-Törökország kurd vidékein. „Hiszem, hogy képes erre. Mindnyájunk feladata, hogy éreztessük: bízunk benne és támogatjuk” – jelentette ki Leyla. Erre a miniszterelnök is meglepetéssel szolgált: szakítva elődei évtizedes beidegződésével, fogadta a korábban elítélt Leylát, és másfél órás véleménycserét folytatott vele, amelyet utána hasznosnak és gyümölcsözőnek mondott.
De hol van ez már? Lassan olyan benyomás keletkezik, mintha Ankarában valakik vissza akarnák forgatni az idő kerekét, furcsa módon újrateremtve az Erdoğan előtti korszak kurdellenes politikai légkörét és viszonyait, amelyek meghaladásának jelszavával annak idején éppen maga a reformer iszlám demokrata Erdoğan jelentkezett, a szavazóurnáknál jelentős sikereket is aratva. Ki érti ezt? Most a HDP betiltatásán kívül az államügyész indítványozta azt is, hogy öt évre szólóan sújtsák politikai működési tilalommal a párt 687 különböző szintű tisztségviselőjét, nehogy „aktivizálódhassanak”, ha szóba kerülne új kurd párt alapítása… Eközben különböző bíróságok követelik a parlament elnökétől egész sor HDP-honatya mentelmi jogának felfüggesztését, hogy vádat emelhessenek ellenük. Közéjük tartozik a párt két társelnöke, Pervin Buldan asszony és Mithat Sancar is. Két elődjüket, Selahattin Demirtaşt és Figen Yüksekdağ asszonyt már 2016 óta rács mögött tartják.
A HDP első állásfoglalásában a betiltására irányuló alkotmánybírósági eljárást a török demokráciára és jogállamiságra mért csapásnak, a kormány civil puccskísérletének minősítette. Szerinte az AKP–MHP szövetsége már régen elvesztette demokratikus jogalapját, s szemlátomást erőszakkal és elnyomással igyekszik meghosszabbítani fennmaradását. A HDP azonban nem egyszerűen csak politikai párt, hanem egyben eszme is, amely köré emberek milliói gyülekeznek, olyan milliók, akik ki akarják nyilvánítani politikai akaratukat, így alakítva biztos jövőjüket is. Ezért az AKP–MHP kormányzatának pontosan tudnia kell, hogy bármit cselekszik is, nem adjuk be neki derekunkat, térdet, fejet nem hajtunk előtte. Ám nem alkuszunk meg rossz kompromisszumok útján sem, hanem folytatjuk határozott demokratikus ellenállásunkat. Egyben közös küzdelemre, összefogásra szólítjuk fel az összes demokratikus társadalmi erőket és a parlamenti politikai ellenzéket a pártbetiltás antidemokratikus és jogellenes kísérletével szemben – olvasható a nyilatkozatban.
Az amerikai külügyminisztérium óva intette Törökországot a tervbe vett pártbetiltástól, hasonló értelemben nyilatkozott az Európai Parlament szóvivője is. A török külügyminisztérium határozottan visszautasította e külföldi visszhangokat. Az alkotmánybírósági eljárást azzal az indoklással vette védelmébe, hogy a HDP „egy gyékényen árul a PKK-val és az állam egységének megbontására törekszik”.
A HDP köreiben azonban megdöbbenést keltett Heiko Maas német külügyminiszter állásfoglalása, amely akarva-akaratlanul ajtót-kaput tárt a HDP-t PKK-terrorizmus támogatásával gyanúsító hivatalos ankarai érvelésnek. A Berlinben koalíciós partnerként kormányzó szociáldemokraták politikusa súlyos aggodalmát fejezte ki ugyan a HDP ellen kezdeményezett bírósági eljárás, valamint a Törökországban több ízben tapasztalható politikai nyomásgyakorlás és más egyéb jogsértések gyakorlata miatt, de nyilatkozatának utolsó mondatával erősen rontott a többi szövegrész hitelén. Ebben ugyanis hangot adott ama elvárásának, hogy a „párt egyértelműen határolódjék el a PKK-tól, amelyet az Európai Unióban is terrorszervezetként tartanak nyilván”. Ezért a HDP társelnökei levélben tiltakoztak a német külügyminiszternél, emlékeztetve őt arra, hogy az ilyesmi nem fogható fel másként, mint a megszokott török kormánypropaganda ismételgetésének. Az AKP–MHP kormányzata már régóta pontosan ily módon igyekszik lejáratni, kriminalizálni a HDP-t. Márpedig ilyen megállapításoknak nincs semmiféle ténybeli-jogi megalapozottságuk, kiváltképpen nem Törökország harmadik legerősebb pártjával szemben, amely milliók szavazataira támaszkodik, s hagyományosan a török–kurd megbékélés hirdetője. Ezért kérik a német külügyminisztériumot megnyilatkozásának a fentiek figyelembevételével való felülvizsgálatára.
Éles kritikát fogalmazott meg a HDP felszámolására törekvő Recep Tayyip Erdoğannal szemben volt harcostársa és miniszterelnök-helyettese, a vele való szakítás után ellenzékbe vonult Ali Babacan, a Demokrácia és Fellendülés Pártja (DEVA) elnöke. A délkelet-anatóliai Hakkariban megtartott pártkongresszuson Babacan kijelentette, hogy szerinte az államfő a kurdkérdés felizzításával próbálja elterelni a figyelmet közvélemény-kutatásokon kimutatott gyengülő támogatottságáról, a sokasodó gazdasági bajokról és a világjárvány törökországi hatásairól. Ő, aki annak idején keményen hadakozott elődeinek sorozatos pártbezárásokhoz folyamodó antidemokratikus politikája ellen, most maga nyúl ehhez az általa korábban megvetett eszközhöz. Behódolt választási szövetségesének, az ultranacionalista Bahçelinek. Egy csónakban eveznek, de most még valakit maguk mellé vettek, hogy segítsen a „jobb tájékozódásban”. Az illető pedig nem más, mint a maoista gyökerű, szintén szélsőségesen nacionalista Doğu Perinçek, a Haza Pártjának (Vatan) elnöke. Babacan szóvá tette azt is, hogy az utóbbi években megrekedt a kurd nyelv egyenjogúsításának korábban egyenletesen haladó folyamata. Szerinte kimutatható, hogy miután 2015-ben megszakadtak a török kormány és a PKK titkos béketárgyalásai, mind jobban elhanyagolták a kurd nyelv ápolását és az ezzel kapcsolatos tanulmányokat. A 2016. júliusi puccskísérlet kudarca után pedig a kormány kétes terrorvádak alapján rendeleti úton bezáratott, betiltatott kurd tévéállomásokat, újságokat, valamint kulturális intézményeket. Súlyos kár érte a kurd nyelvű médiát.
Babacan mint az AKP egyik alapítója, most azt ajánlotta volt pártjának és vezérkarának, valamint a kormánynak, hogy mindezért kérjen nyilvánosan bocsánatot. Főképpen azért, hogy ismét háttérbe akarja szorítani a „pallérozatlan” kurd nyelvet, és általában is úgy fest a helyzet, mintha a kurd nemzet cserbenhagyására készülne. Ehhez nincs mit hozzáfűznünk…
Flesch István – Türkinfo