Metell naplója 1- Törökországi „mondolatok”

metel1Nem tudom pontosan, hogy mikor fogant meg bennem a törökországi kirándulás ötlete, de úgy érzem, mintha mindig is vágytam volna ide.   Végül is, amikor nem találtam más vállalkozókat, utazótársakat, úgy gondoltam, hogy lesz, ami lesz, csak azért is Marci fiammal akár ketten is belevágunk. Ha off-road-ban bevált a csapat, miért ne lehetne ugyanúgy jó Törökországban is?”A következő lapokon törökországi utamról olvashatsz gondolatokat. 2001 augusztusában jártam arra, egy Mazda B 2500 pick-up-pal. Az út előtt nagyon sokan segítettek tanácsaikkal, talán ezért sikerült annyira felbátorodnom, hogy egyáltalán elinduljak. Ezt a sok segítséget szeretném meghálálni ezzel a lappal. Talán más is felhasználhatja az én tapasztalataimat… Persze azért „rinyáltam” rendesen, mert kettesben egy 14 éves sráccal nekivágni egy ilyen útnak többek szerint (szerintem is) kockázatos vállalkozás. A kockázat csökkentése érdekében azonban rengeteg előzetes információt gyűjtöttem, és az informátorok, tanácsadók végül meggyőztek arról, hogy a tervezett út nem veszélyesebb, mintha Magyarországon tenném meg.

Nekikészültünk tehát, sátor, hálózsák, tábori ágy, camping asztal, szék, gázmelegítő, lámpák, gyógyszerek, tartalék alkatrészek, térképek, útikönyvek, GPS, tájoló, fényképezőgép, bicska, fejsze, machéta, konzervek, víztartály, pótkerekek, stb., rengeteg szükséges és felesleges eszköz, ami mind remekül és terjengősen elfért a Mazda pick-up puttonyában. Még tartalék üzemanyag kannát is vittem, amire természetesen nem volt szükség. Tekintettel arra, hogy „hibásan ” Jugoszláviát nem tartottam eléggé biztonságos felvonulási területnek, a célt Románián, és Bulgárián keresztül közelítettük meg. Az előzetes (rém) híresztelések szerint, utazásunk szempontjából Romániát a leselkedő, sunyi és korrupt rendőrök, Bulgáriát pedig az orgyilkos fejvadászok vadászterületének kellett volna tekinteni, de mindezek ellenére Bulgáriában nem voltak rossz tapasztalataink. Az első gondjaim még itthon, Nagylakon akadtak, aholis valami tudós parancsnok szerint a kocsim kamionnak minősül, és csak rakományjegyzék, mindenféle céges igazolások, továbbá a Közlekedésfelügyelet engedélye birtokában hagyhatja el az országot. (Megjegyzem, hogy néhány hónappal azelőtt Ártándon nem voltak ilyen problémáim. Továbbá néhány éve, mióta gyakrabban utazgatok, mindig egy kicsit ideges leszek, ha vámost látok, és megpróbálok felkészülni minden irracionalitásra, kiszámíthatatlanságra és sötétségre. Legyen szó bármely határról.) Szerencsére vasárnap lévén csak három lézengő kamiont kellett kivárnom, és megkezdhettem az utazást. Romániába belépéskor nem kérték az egyébként csak miattuk beszerzett, céges autóhoz szükséges céges papírokat, csak a zöld kártyát, és a fertőtlenítésért járó sápot.

Ezt a románok mindenhol megteszik, visszafelé Bulgáriából belépve is dezinfekcionáltak. Elvégre ez egy tiszta ország! Ezzel szemben visszafelé Giurgiu-ban kérték a céges engedélyeket, sőt még a közjegyző által hitelesített másolatot sem akarták elfogadni eredetinek. (Persze csak szívattak egy kicsit. Ilyenkor az ember kissé meghökken, megijed, begyullad, és amikor a fontos szerv látja, hogy a szükséges hatást elérte, elégedetten továbbenged.) A legtöbbet fizetni Bulgáriába belépve kellett. Itt felszámolták a fertőtlenítést, a környezetszennyezést és az úthasználatot. Mindezt külön-külön, meg-megállva. Különben amikor Bulgáriába érkezve a vámossal tisztázni próbáltuk az alkalmazandó közös nyelvet, véletlenül eszembe jutott az orosz, és rákérdeztem. No innen kezdve baráti volt a hangulat. Elmondta a szerv, nem érti, hogy a magyarok mostanában miért nem beszélnek oroszul? Hiszen „valamikor egy csapat voltunk, és egy nyelvet tanultunk”. Elgondolkodtam. A láger ugyanaz volt, csak a barakk más. De ettől még emlékezhetnénk egymásra… Mindenesetre az előzetes tervek alapján az első éjszakát Giurgiu-ban töltöttük, és másnap napfénynél daráltunk le Rodostóig. Kellemes út volt. A török határátkelésnél a bürokrácia bonyolultságán nagyon sokat enyhített a jóindulat. Végig éreztem, hogy segítenek az idegennek, főleg a magyarnak. Amikor az utolsó ellenőrző ponton is áthajtottunk, az egyik tiszt fölugrott a teája mellől, és utánunk kiabált: Viszontlátásra!