Biloba: „Meguntam a halogatást, és vettem egy retúrjegyet Isztambulba”

Az első írásomban feltettem egy kérdést, amelyet igazából nem válaszoltam meg. A kérdés az volt, hogy „Lehet-e hazugságra építeni egy kapcsolatot?”

Igazság szerint nem gondolom, hogy meg kellene válaszolnom ezt a kérdést, úgyis mindenki tudja, hogy nem lehet. Ez pedig független attól, hogy a valós vagy a virtuális térben ismerkedünk-e meg. De amikor az ember egy virtuális kapcsolatba bonyolódik, azért jobban ott van a kérdés: vajon igaz az a kép, amit a másik magáról mutat?

Azt gondolom, hogy a hazugságok könnyen kiderülnek, persze ehhez kell az is, hogy levegyük a rózsaszín szemüveget, ha pedig valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor barátkozzunk meg a gondolattal, hogy az valószínűleg nem igaz.

„A virtuális kapcsolatoknál azonban előbb-utóbb felmerül egy másik kérdés is: vajon milyen ember is ő valójában? Milyen a való életben, milyen az illata, milyen az érintése, milyen a csókja?”

Bár egy emberről sokat elárul az, hogy milyen a kapcsolata a barátaival, munkatársaival és a családjával, amit manapság már a Facebook jóvoltából elég jól le lehet szűrni, az igazi próba mégiscsak a személyes találkozás. Nálunk ez sem jött össze könnyen. Neki nemhogy vízuma, de még útlevele sem volt. Ennek ellenére megígérte, hogy eljön, csakhogy a megvalósítást mindig keresztülhúzta valami akadály. Végül meguntam a halogatást, és vettem egy retúrjegyet Isztambulba. Akartam is, de féltem is a találkozástól. Nem akartam hozzá menni, hiszen ott volt a családja, akik nem is tudtak még rólam. Azt sem akartam, hogy bármilyen függő viszonyom legyen vele. Nekem szállodára nem volt pénzem, tőle pedig nem fogadtam volna el, hogy fizesse a költségeimet. Nem akartam magamat olyan helyzetbe hozni, hogy csak azért vagyok vele, mert nincs más lehetőségem. Nem tudhattam, hogy milyen lesz az első személyes találkozás, az első benyomás. Így aztán más lehetőséget kerestem. A www.workaway.info oldalon – ahol a világ bármely részén lehet önkéntes munkalehetőséget találni – keresgélni kezdtem egy olyan hely után, amely Izmirhez közel van, és ahol ökológiai gazdálkodással, permakultúrával foglalkoznak, mivel ez az, ami érdekel, amit akkor is szívesen csinálnék, ha nem lenne török a párom. Így találtam rá Erdshipre Payamliban.

Sokat tudnék mesélni arról a 10 napról is, amit ott töltöttem, fantasztikus élmény volt, de most térjünk vissza a mi első találkozásunkra.

Megbeszéltük, hogy csak mint barátok fogunk találkozni – elvárások nélkül. Megbeszéltük, hogy várni fog rám Isztambulban a repülőtéren, és együtt megyünk majd Izmirbe. A megbeszélések ellenére én rettenetesen izgultam. Mi lesz, ha mégsem tud eljönni? Mihez kezdek én ott egyedül? Hogy igazodom el egy ekkora reptéren, pláne egy ekkora országban? És mi lesz, ha eljön, de nem fog tetszeni? Hogy fogunk mi egyáltalán beszélgetni egymással? (Azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul: amikor megismerkedtünk, angolul cseteltünk. Én csetelési szinten jól beszélek angolul, ő viszont kb. 5 szót tudott – „I love you my wife”. Így aztán ő a Google fordítót használta, ami azért egy személyes találkozáskor elég vicces lett volna. Őt persze az az apró bökkenő, hogy nem beszélünk közös nyelvet, egyáltalán nem zavarta. Szerinte elég, ha a szívünk tud kommunikálni. Én ezt kicsit másképp láttam, úgyhogy elkezdtem törökül tanulni egy magyar sráctól, Skype-on. Nagyon élveztem az órákat is, a tanulást is, azt is, hogy egyre több dolgot tudok elmondani törökül, de a török beszédet megérteni még most is nehéz nekem.)

Szóval rettenetesen izgultam. Azt, hogy ott lesz a reptéren, már akkor tudtam, amikor az én gépem felszállt. Egész éjjel buszozott, korán reggel ért Isztambulba, ahol még vagy 6 órát várhatott a gépemre.

„Remegett kezem-lában, a torkomban dobogott a szívem, amikor a kijárat felé húztam a bőröndömet. Emlékszem, ahogy megpillantottam a tömegben. Nagy felfedezés: pont olyan, mint a webkamerán keresztül.”

Nem, sajnos nem magas, sportos, latinos, vékonyra nyírt szakállal, hanem alacsony, pocakos, tömött bajszú törökös. Kaptam két puszit az arcomra, egyet a számra. Én csókoltam meg őt. Hát, ennyit a baráti viszonyról.

Isztambulból végül is repülővel utaztunk Izmirbe, ahol a párom unokanővéréhez mentünk el. Nagyon kedvesek, befogadóak voltak. Náluk vacsoráztunk, éjszakára pedig átmentünk a párom unokahúgához, akivel végre angolul is tudtam beszélgetni. (Hogy hogyan töltöttük az első közös éjszakánkat, az hadd maradjon inkább a mi titkunk.)

Másnap metróval, busszal, végül taxival mentünk Payamliba (ez egy kb. 200 fős falu, ami közigazgatásilag Izmirhez, Güzelbahce kerülethez(?) tartozik, gyakorlatilag viszont olyan hely, ahova a madár se jár, busz is csak naponta kétszer. Mikor végre megtaláltuk a házat, épp csak annyi időnk volt, hogy én beköszönjek a már ott lévő többi önkéntesnek, letegyem a bőröndömet, és elköszönjek a páromtól. Hosszú búcsúzkodásra nem volt idő, hiszen ketyegett a taxióra. De ahogy ott álltunk, ahogy megcsókoltuk egymást, egy nagyon erős érzés vagy inkább gondolat hasított belém. „Istenem, de szép!”

10 napot töltöttem Payamliban, közben agyagból és üvegekből egy Earthship házat építettünk, főztem „gulyáslevest”, sütöttem lángost, komoly filozófiai beszélgetésekbe bonyolódtunk az Élet nagy dolgairól Ringóval és hű kísérőjével, aki már egy pár éve nem lövi magát, megtanítottam egy hongkongi fiút palacsintát sütni, megkóstoltam a frissen lepárolt fügepálinkát, és el lettem jegyezve.

Hát, ennyi a mi első találkozásunk. De hogy érthetőbb legyen, hogy mi van a személyes találkozás hátterében, hadd idézzem fel azt a bizonyos Tű-sarkos kommentemet:

„Én kb. 5 és fél éve ismerem a török barátomat. Az első években csak egy laza, beszélgetős barátság volt, hosszabb-rövidebb szünetekkel. Aztán a kapcsolatunk arról szólt, hogy ő udvarolt, én pedig hárítottam. Nem sok értelmét láttam annak, hogy belebonyolódjak egy távkapcsolatba úgy, hogy esélye sincs annak, hogy valaha is együtt éljünk. Aztán 2 éve, éppen Valentin-napon megadtam magam.

„Egyszerűen úgy éreztem, hogy ha ilyen szeretetet, feltétel nélküli elfogadást kínál nekem valaki, akkor nagy ostobaság lenne nem elfogadni.”

Azt hiszem, igazából erről a feltétel nélküli szeretetről szól a kapcsolatunk. Nekem a válásom után erre volt szükségem. Arra, hogy ezt megkapjam valakitől, hogy újra értékes, szerethető embernek érezzem magam. És arra is, hogy rájöjjek, hogy ha én arra vágyom, hogy elvárások nélkül szeressenek, akkor én sem köthetem feltételekhez, elvárásokhoz a szeretetemet.

Volt korábban egy lista a fejemben az ideális partnerről. Legyen magas, sportos, latinos, jó táncos, nemdohányzó, intelligens, humoros… Azt hallottam mindenhol, hogy majd bevonzom az ideálist, ha megvan a listám. Aztán rá kellett döbbennem, hogy valóban bevonzottam azt, akire szükségem volt. Csakhogy ennek a valakinek nem sok köze volt az én Nagy Ő-listámhoz, külsőségekben biztos nem. De ami igazán fontos, az megvan benne. A többi pedig nem számít.

Azt gondolom, hogy az a titka egy távkapcsolatnak, hogy nem szabad hosszú távú terveket szövögetni. (Persze könnyű nekem 46 évesen, 4 gyerekkel. Ilyen elvárásaim az élettől már nincsenek.) Egyszerűen csak élvezni kell a jelen minden percét. Azt is, amit együtt tölthetünk, azt is, amit várakozással. Nekem nagyon nehéz azt megélnem, hogy ne rágódjak a múlton és ne aggódjak a jövő miatt. Azt hiszem, ezen a téren van mit tanulnunk a törököktől.

Én is megtapasztaltam azt, hogy neki a családja mennyire fontos. Igen, fontosabbak a gyerekei, mint én. Azt is megtapasztaltam, hogy nehezen enged be a szűk családi körbe, mert tekintettel akar lenni a gyerekei érzéseire. Igen, ennek most én vagyok a szenvedő alanya. De ha objektíven nézem a dolgot, azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy nagyon pozitív tulajdonság, és ha magamnak férjet, a gyerekeimnek leendő apát keresnék, csakis ilyen férfit választanék. Sem férjet, sem apát nem keresek. Viszont kaptam egy férfit, aki a tenyerén hordoz, aki szerint én úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok, és aki minden nap elmondja, hogy seni çok seviyorum.

Kell ennél több?”